Verdán győzelem

Leah a régészeti kézilézerrel kivájt egy darabot az ősi komplexum padlójából. Hasított pupillájú, borostyánszín szemei elé szürke szemhéj simult. Az övéből előhúzott egy fémes golyót, és megnyomta tetején lévő gombot. A tárgy mindkét végéből fény áradt ki, folyt végig a levegőn, különféle alakzatokba rendeződött, majd megszilárdult.

Szilárdfénytechnológia. Ezzel a bármit meglehetett építeni pillanatok alatt, esetében egy kézi korhatározót. Ráhelyezte a padlódarabot a szerkezet lapjára. Fél másodperc múlva egy fénylap jelent meg felette, khatalus szimbólumokkal jelent meg rajta minden információ.

 A terem hatalmas volt, boltozatos mennyezetének tövében szilárdfény világítótesteket helyeztek. A belőlük árasztott fény megmutatta a vörösesbarna kőtéglákból épült padlót és a falakat behálózó, bonyolult ábrákat, és írásjeleket, amelyeknek a felét a khatalus régészek még meg sem fejtették. Mindannyian magas, karcsú macskára emlékeztető humanoidok voltak. Testüket narancssárga, vékonyszálú bunda borította.

Nem messze Leahtól, az ikerhúga, Kayla éppen az épület régi gazdáit rekonstruálta a fali képek alapján. A vezetőjük Blaise, egy idős hím jegyezte le a feliratokat és próbálta megfejteni ezeket. Velük ellentétben ő sokkal erőteljesebb volt. Testét jégkék szőrzet borította, fülének hegyén szőrpamacs pompázott.

Hideg és zárkózott volt. Nem sokat beszélt velük, állítólag a preverdán civilizáció elismert szakértője volt. Leah egyetlen egy tanulmányát sem olvasta, sőt a hímtől egész egyszerűen minden szőrszál felmeredt a gerince mentén. Mind ezek ellenére felállt és odalépett Blaise-hez, aki épp egy szónikus eszközzel pásztázta át az egyik kőtáblán lévő idegen nyelvű szöveget.

− Végeztem kormeghatározást. Az egész hely ötezer éves, ez a különös, a központi folyosón csak háromszáz éve rakták le a padlót.

Blaise rápillantott, ferde vágású szemeiben villanás jelent meg. Leah magában megremegtette a füleit erre.
Valószínűleg visszatükröződött a lámpák fénye - gondolta magában

− Még is csak igaz, a ratoik ősi faja tényleg képes volt kedvük szerint gyorsítani és lassítani az idő múlását. A felirat leírja, hogy a lábad alatt van a Dilatáció kútja. – mondta, ahogy végigpillantott a szögletes írásjeleken. – Öt szinttel lehet alattunk, de a ratoik talán használtak valami felvonót, transzmat berendezést...

− Vagy csak egy egyszerű lépcső, vagy lefelé vezető folyosószakasz – válaszolta Leah.

− Térjen vissza a kormeghatározáshoz – mondta a khatalus férfi. Leah füle megremegett és faképnél hagyta a hímet. Odalépett Kaylahoz.

A lány előtt egy denevérszerű lény szilárdfény hologramja lebegett. A teremtmény a két hátsó lábán állt, de a szárnyain járhatott a talajon. Hátraívelő feje karcsú nyak végén ült, előrenyúló állkapcsa és a belőle kiálló agyarak arról tanúskodtak, hogy ragadozó ősei lehettek. Ennek ellenére a ratoikról fennmaradt feljegyzések arról árulkodtak, hogy felvilágosult és fejlett civilizáció voltak.

− Egész jóképű– mondta Leah, és komolyan is gondolta.

− Te és az ízlésed – válaszolta Kayla, balra fordította a fejét és ő is szemügyre vette a művét. – Elég színtelen.

A lány ügyködött a szilárdfény interfészen, a következő pillanatban a ratoi testén vékony, aranyszínű bunda jelent meg. A tarkójától a derekáig hajlott, kék szarutüskék sora jelent meg.

− Tudtad, hogy a ratoik szótárában a várakozni szónak negatív jelentése volt. Időpocsékolás, lassúság, valamint kis halált jelent.

− Igazuk van – válaszolta Kayla. – Amikor órákat kell várnom a Rialor-i könyvtárban egy könyvre a reelouk részletes anatómiájáról. Nehéz olvasmány, meg még sokat is kell rá várni. Igen, és nem érte meg.

Mindketten fújni kezdtek. A khatalusoknál ez volt a vidámság kifejezése.

− Nem mondanám, hogy türelmetlenek voltak, csak a várakozásra szánt időt más hasznosabb dolgokra is felhasználhatták – mondta Leah.  – Azért türelem kellett, hogy az egész holdat beépítsék.

− Egészen a magig? – kérdezte Kayla. – Ez fantasztikus.

− Megcsapolták a bolygómag energiáját. Szerinted létezik a kapu? – kérdezte Leah.

− Nem tudom – válaszolta a húga. – Gondolj bele, kiskorunkban ilyen kalandokról álmodoztunk. Kincseket kutatni idegen világokon, és itt vagyunk. Érezd át a pillanatot...

Blaise ekkor fordult oda hozzájuk.

− Találtam valamit – mondta. A két nőstény otthagyta az eddigi munkáját és odaléptek. Blaise ekkor szedett ki egy téglát a falból, ami mögött egy újabb tégla volt. A kathalus egyszerűen átnyúlt rajta. Egy korongot húzott ki, a közepén egy kidomborodó résszel, aminek a tetejére egy kék kristályt tűztek. – Megvan, ez egyszerűen csodálatos.

Magasra emelte, és megnyomta a gombot. A terem padlója ekkor nyílt ketté. Felfedve az alatta lévő függőleges vájatot. Az alján sötétség volt, Leah azonban látta a hatalmas kör alakú szerkezet körvonalait.

− És íme, a Dilatáció Kútja! – mondta büszkén Blaise. – Le kell jutnunk, valahogy!

Kayla közelebb lépett, Leah is úgy tett. A kör szélén jégkék fénnyel kezdett világítani egy áramköri mintázat. A lány bal lába alatt lévő tégla úgy kezdett el lüktetni, mint egy szív, a következő pillanatban mind hármójukat fény ölelte körbe.

Áthatolhatatlan sötétség vette körbe őket, a falba épített fénycsövek sorban kapcsoltak fel. A sötétségből halk kerregés hallatszott. Leah hátán felmeredtek a szőrszállak.

− Úgy fest, hogy az egész hely felébredt – mondta Blaise tárgyilagosan.

− És más is! – A sötétségből hangos és éhes sikoly hallatszott.

A zöld, kék és lila ezernyi árnyalatában pompázó áramlat elegánsan átsuhant Mukanga éjjeli egén. A fénye vetekedett a bolygó három holdjának átható ragyogásával, de már-már elhomályosította a Lambda Latiri 4 csillagködöt is.

Hullámként csapott át a jelenséget néző turisták felett, és mikor már a távoli, kristályként csillogó hegyek felé értek, hirtelen balra kanyarodtak és leírtak egy újabb kört. Agatha elbűvölve figyelte a földöntúli látványt, amit talán emberi szem még nem látott. Tudta, hogy a fényfolyót ezernyi, foszforeszkáló teremtmény alkotta.

Akkorák lehettek, mint a földi verebek, a szárnyukat apró, foszforeszkáló tollak borították. A fémes szárnycsapkodásukból összeálló lágy mennydörgés betöltötte a fennsíkot, aminek a szélén ő, a Doktor és még több ezernyi más és más fajból származó turista figyelte elbűvölve a látványt, lejutott a völgybe és az azt borító zölden és kéken világító törzsű fákból álló erdőig. A lány úgy érezte, hogy egy mesekönyvbe lépett, ahogy a helyiek által csak csillangóknak nevezett madárfélék raja három tökéletes kört írt le a völgy felett. A hatalmas alakzatban ezen állatok ezrei járták násztáncukat.

Agatha  mellette álló Doktorra nézett. A férfi mosolyogva bámulta a látványt, és Agathára pillantott.

− Ez csodálatos. Ezek a lények anatómiailag madarak, de bizonyos jellemzőik rovarokra, azok közül lepkékre is hasonlítanak. A szaporodási módszerük is érdekes, a hímek egy szárnycsapásukkal hímport szórnak szét a levegőben, a nőstények pedig petetokokat engednek el...

− Nos, Agatha, ez tényleg így van! – mondta az időúr.

− Csak hajt a felfedezési vágy, hogy mindenre kíváncsi vagyok.

A világító fák között a völgyben fényfoltok vánszorognak. Ahogy Agatha a szemét meresztette, észrevette, hogy ezek állatok. Hatalmas meztelen csigáknak látszottak, a testük mellső részéből jókora polipcsápok nyúltak ki.

− Miért rendelkezik minden állat és növén a biolumineszcencia képességével?

A Doktor benyúlt az öltönye belső zsebébe, és felvett a vastag keretes szemüvegét. A lány magában felkuncogott, az időúr megint megpróbált okosnak látszani. Agatha ezt csak sejtethette, egy jó ideje nem tudott olvasni benne.

Talán az álomtolvajos incidens óta zárkózottabb lett. Érthető volt számára, két hét is eltelt, hogy látta a férfi pusztuló otthonát. Bár az csak egy álom volt, lehet, hogy nem is valóságos. Remélni tudta, hogy az tényleg csak a Doktor tudatalattijának terméke volt.

− A bolygó őskorában, eme világ északi részén volt egy nagyobb szigetkontinens. Egy napon kitört az összes vulkán. Az általuk kilőtt por évszázadokra elsötétítette az eget. Örök éjszaka borult erre a bolygóra, az élővilágnak alkalmazkodnia kellett. És hát a fénytől megvont világban ők maguk lettek a ragyogás forrásai.

A csillámlók hirtelen minden irányba szétszéledtek, szapora szárnycsapásokkal távolodtak egymástól, szerte a légkörben kéken csillogó port szórva szét. A porszemnyi méretű tojások valószínűleg bóbitát növesztettek, ezzel meglovagolva a szelet.

− Szóval így találták meg egymást, így kommunikáltak és így csalogatták oda a zsákmányállatot. – Agatha lazán beleöklözött a Doktor vállába. – Az evolúció nem ennyire romantikus Doktor, mint ahogy mondja.

A fényáradatnak már nyoma sem volt. A bolygó egére visszaköltözött a közeli égitestek sejtelmes ragyogása. A nézősereglet megindult a szirt széle felé. Agatha és a Doktor hagyta, hogy a lassan baktató tömeg magával sodorja. A lány megint elcsodálkozott a földönkívüli lények sokszínűségét. Mikor megérkeztek a Mukangára, és végigsétáltak a bolygó piacán, a Doktor minden egyes idegen lényről mesélt neki.

Agatha így felismerte a mellette elsétáló két macskaszerű humanoidot, kathalusok. Tudta, hogy kiváló tudósok, régészek, könyvtárosok, írók és szilárdfényszobrászok. Tőlük pár métere két arcateeniai lépdelt méltóságteljesen, ezek a nyakigláb lények olyan simán jártak, mintha a testük folyékony lenne. Az is volt, így a szülővilágukon kívül csak az erős energiamező akadályozta meg, hogy elfolyósodjanak. A lány nagyon különösnek találta a beszédjüket, a lények olyan körülményesen írtak körül egy témát, hogy a Doktor szerint nem kívánnak egymásnak jó reggelt. Mert az is két órába telne.

Sok más faj volt, olyanok, amelyeket Agatha nem is tudott elképzelni. Amikor megérkeztek a bolygóra, a lány talált egy négylábú szőrmókot, azt hitte, hogy egy gazdáját vesztett kisállat. Akkor koppant nagyot, mikor megkérdezte tőle csak úgy, hogy hol gazdája, mint egy elkóborolt kiskutyától szokás. Erre a teremtmény leült a hátsó lábára, megnyalta a bal mellső mancsát, és elmondta, hogy a Jaraela bolygó, ötödik holdjának őrgrófja.

Hamarosan beértek Fuszfura városába. Az egészet a mukangai kormány húzta fel a turistáknak, hogy ne zavarják a helyiek nyugalmát. Az utcán végigsétálva Agathának olyan érzése volt, mintha egy tündérvárosba lépne. A magas, minaretszerű szállodákat, a kupolás tetejű, nonfiguratív díszítményekkel ékesített kaszinókat és a többi ezerféle formában ott lévő épületeket belepte egy helyi gombafaj, a fénypenész. Ez különös ragyogást adott az épületeknek, nappali fénybe borítva az utcákat, lehetővé téve azt, hogy a turisták akár egész éjszaka fent legyenek, és persze költsenek.

− És, hova menjünk, Agatha? – kérdezte a Doktor.

Egy stand mellett haladtak el, ahol olyan üveggömböket árultak, melyekbe apró fények táncoltak. Agatha odalépett, és rájött, hogy ezek hologramok. Rápillantott a Doktora, a legutóbbi incidens óta nem nagyon bíztak meg az utcai árusokban.

− Mondjuk a középkori Japán – válaszolta a lány, mikor megállt és szemügyre vette a hatalmas meztelencsigára emlékeztető árus portékáját. Az egyik gömböt megfogta, mire az földöntúli dallamot kezdett el játszani. – Ez mi, Doktor?

− Egy sziréngömb. A hangulatához illő zenét játszik, úgy hallom, hogy magát aggasztja valami.

− Mennyi ideje is utazom magával? Már vagy úgy két hete? Eddig sok kalandot átéltünk, arra gondoltam, hogy most egy kis időt magamra is szánnék. Tudja nekem állásom van, meg ilyesmi. Nem, nem akarom elhagyni, csak adjon, mondjuk két hetet, hogy...

− Valaki követ minket – mondta hangosan az időúr. – Előjöhet, már felesleges az álcázás.

A semmiből egy különös lény lépett elő pontosan a hátuknál. Emberforma teremtmény volt, azonban a bőre zöld volt, és egy levél erezetére emlékeztető mintázat fedte a bőrét, a haja helyén pedig vállközépig érő fás csápok keretezték emberi, kislányos arcát. A teremtmény eltátotta a száját.

− Hogy? – kérdezte döbbenten, és a következő pillanatba a zsebébe süllyesztette a kezében lévő, mp3 lejátszóra emlékeztető apró műszert.

A Doktor megérintette az orrát.

− Kiszagoltam – mondta és kacsintott. – Az ixoni fiatalkorúak feromonjai izgalmi állapotban elég átható szagot árasztanak. Miért követett?

A lány elindult az egyik sikátor felé, a Doktor követte. Agatha lerakta a pultra a gömböt, és még odafordult az árushoz. A szemébe, vagy próbált arra a szervébe nézni, amit a lény látásra használt.

− Ezt elrakná, míg vissza nem jövök – mondta a lány és már indult is. – Mindig ezt csinálja.

A Doktorra és az ixonira egy sötétnek nem nevezhető, kéken izzó falú sikátorban talált rá. Megállt az időúr mellett, zsebre dugta a kezét és kiváncsian tekintett a teremtményre. Érdekelte, hogy egy növény hogy fejlődhetett ennyire emberszerűvé.Milyen evolúciós folyamatokon mehetett át.

− Szóval, tudja Doktor ez terepmunka. Elkezdtem magát kutatni, tanulmányozom ilyenek – válaszolta az ixon mosolyogva. – De ez nem megy úgy, hogyha a tanulmányozandó teremtmény tudd arról, hogy figyelik. Tehát sajnálom, de nem emlékezhetnek rám.

Ezt zavartan hadarta el, a következő pillanatban kinyitotta a száját és zöld füstöt fújt a levegőbe. A légnemű anyag szétterjedt a levegőbe, a Doktorra és Agathára telepedett. A lány megszédült, az időúr belenyúlt a zsebébe és egy gumicukorra emlékeztető dolgot nyomott a lány tenyerébe.

− Ezt kapja be! – mondta gyorsan. – Gyerünk, semlegesíti az amnéziagáz hatását!

Agatha azonnal bedobta a szájába és összerágta. Nem csak olyan volt, mint a gumicukor, hanem az íze is emlékeztetett rá.

A füst okozta szédülés feloldódott és semmivé vált.  Bár mintha elfelejtette volna azt, hogy a tőlük balra lévő épületnek milyen színe is volt, pedig megjegyezte. Azonban a többi, fontosabb emléke megmaradt. És látszólag a Doktornak is.

– Ez használt, és olyan, mint a gumicukor.

– Amúgy az, gumicukor, placebo – válaszolta a Doktor hetykén. – Az amnéziagáz csak akkor hat, ha elhiszi, hogy törölheti az emlékeit. Szóval, hol is tartottunk? Ja, miért követett minket.

– Ó, ez fantasztikus, többes szám, első személyben beszél magáról és a társáról. Az hogy más fajból való útitársakat vesz maga mellé, egyfajta kísérlet a fajfen…

– Dehogy! – kiáltotta a Doktor.                                                        

– Egyáltalán nem! Honnan szalajtották magát? – csatlakozott hozzá Agatha.

– A Castourus Intézet Viselkedéskutatási osztagának diplomázott kutatója vagyok. A nevem:– a következő pillanatban a szájából egy sorozatnyi kattogás és cserregés hallatszott. A levegőben narancsillat kezdett áradni. – Ja, és a „A Javaslat arkturuszi pusztángok megőrzésének és szaporításának módjára” című tanulmánynak a szerzője vagyok. Több díjat is nyertem vele.

− Ez volt a neve? – kérdezte Agatha.

A salátalány döbbenten nézett a Doktorra és Agathára. A fején lévő fás csápok zörgő hang kíséretében megrázkódtak. Valószínűleg az ixonoknál ez lehetett a zavar jele.

− Bocsánat, elfelejtettem, hogy az ön népe nem ismeri a mi kommunikációs módunkat. Mi is a népe?

Agatha kifújta a levegőt, ekkor döbbent rá, hogy valószínűleg ő az egyetlen emberi lény az univerzum eme részén.

Ha ő neki ennyi idejébe telik megszokni a sok idegen lényt, akkor mi lesz az emberiséggel, mikor az kijut a csillagok közé.

− Hát, nem lesz idő, hogy megjegyezzük – mondta ellentmondást nem tűrően a Doktor.  – Akkor ég önnel, Lady Narancsillat. Öröm volt önnel találkozni.

A Doktor azonnal elindult, Agatha ránézett az ixonira és megvonta a vállát. Az utánuk nézett, a haját alkotó ágacskák összezörrentek, de most valami sokkal zaklatottabb dallamot játszottak.
Egy parkba jutottak, a TARDIS egy mesterséges tó partján parkolt, kéken foszforeszkáló ágas-bogas, girbe-gurba törzsű fák között. A kék segélyhívó fülke nem rítt ki túlságosan a város egzotikus épületei és más műalkotásai közül.

− Mi volt ez Doktor?

− Tudja, én vagyok a fajtám utolsó tagja – mondta az időúr, miközben átvágtak a parkon. – Maguk mit csinálnak a veszélyeztetett állatokkal a Földön?

Agatha már kezdte érteni, hogy mire akar kilyukadni a férfi.

− Rezervátumokat létesítünk a számukra, vagy ha máshogy nem megy, akkor állatkertekben próbáljuk őket szaporítani.

− Nos, vannak néhányan, akik úgy gondolják, hogy velem is ezt kellene csinálni – mondta a férfi. – Pedig engem mindig is nehéz volt kontrollálni. Kérdezze csak meg a Cambridge-i egyetem tanárait.

− Hogy mi? – kérdezte Agatha döbbenten. – Maga a Cambridge-re járt?

− Igen, mit gondol, hogy szereztem a doktorimat? – mondta a Doktor hetykén, és kacsintott. Aztán kinyitotta a TARDIS ajtaját. A következő pillanatban a levegőbe nyúlt és megragadta azt. Hangos sikoly hallatszott, a semmiből egy ismerős alak tűnt elő.

Az ixon lány volt az.

− Maga nem adja fel, Lady Narancsillat?

− Doktor! – kiáltotta a lány, mire a férfi elengedte.

− Figyeljen, én csak megfigyelem magát, dokumentálom a viselked...

Az időúr dühösen nézett az ixonra, mire az inkább elhallgatott.

− Doktor, nézze, szerintem ő a légynek sem tud ártani – vágta rá Agatha. – Most komolyan, mi baj lehet abból, ha velünk utazik?

− Nem szeretem, ha vizsgálnak! – válaszolta az időúr.

− A háttérben maradnék – mondta az ixon. – Figyeljen, én tényleg csak a viselkedését figyelem. Higgye el, hogy kiterjedt adatbázisunk van a Gallifrey lakóinak biológiájáról. De ha viselkedéskutatóként elmondhatnám, hogy magával, a Doktorral utaztam. Nézze, sok mindenre választ kapnék.

− Például mire? – kérdezte az időúr flegmán.

− Nem tudom, érti ez a legjobb az egészben. Az a jó kutatómunka, aminek az elején még a kérdéseket sem tudom.

− Jó, tudom, mi jön most, fel fog nekem ajánlani valahol egy elzárt helyet.

− Nem azt mondom, hogy bezárnánk, ha már felhozta a témát, de az intézetben van egy biztonságos részleg. Csak magának van elkerítve, a rendelkezésére állna minden kényelmi funkció. Persze csak arra az esetre, hogy ha úgy döntene, hogy egy szép napon visszavonulna attól, amit csinál.

− Nem! – vágta rá a Doktor. – Jöjjön Agatha.

A lány azon az estén másodszorra nézett együtt érzően az ixonra, és követte az időurat a TARDIS-ba. A férfi odalépett a konzolhoz és állítgatni kezdett rajta.

− Doktor, miért nem tarthatna velünk. Ő csak tanulni akar magától.

− Hova menjünk Agatha?

− Itt a másik, amiről beszélnünk kellene – sóhajtott fel a lány. – Szeretnék egy kis időre a Földön maradni. Persze ha elmehettek szabadságra.

− Nézze, ez nem munka. Akkor távozik, amikor akar. Most azonnal tegyem ki, vagy egy utolsó útra még van...

A lány nem tudta eldönteni, hogy a Doktor most gúnyolódik vele vagy sem, mert kopogtattak az ajtón. Pontosabban dörömböltek.

− Doktor! – hallatszott a salátalány hangja kintről. – Önt keresik!

− Hogy mi? – fordult oda az időúr, odaszaladt az ajtóhoz és kinyitotta. Az ixon ott toporgott az ajtó előtt, a bal kezében egy kör alakú készüléket tartott, aminek a teteje fel volt nyitva. Felette egy átlátszó, tenyérnyi fénylap lebegett, tele olvasatlan kriszkraszokkal. Agatha nem tudta elolvasni, a TARDIS fordítója ellenére. Az időúr azonban úgy festett, hogy megértette. Legalábbis ahogy összeráncolta a homlokát, és ahogy a tekintete elkomorult.

− Szóval az Árnyék Egyezmény tényleg megcsinálta – fordult oda az ixonhoz. Agatha értetlenül nézett rá, a férfi szolgálatkészen válaszolt rá. – Roppant inkorrekt módon arra utasítottak néhány céget, hogy nos, végezzenek néhány változtatást a termékeiken. Elvileg képesek érzékelni a jelenlétem, és ezeken keresztül üzenhetnek nekem. Pedig megmondtam, hogy hagyjanak békén! Erre, mit csinálnak? Újabb módszert találtak ki a zaklatásomra. Nagyon jó! Molto bene!

Agatha kivette a kommunikátort a férfi kezéből, és elolvasta az üzenetet.

− Nem értem? Maga el tudja olvasni egyáltalán?

− Ja, ezt az üzenetet csak nekem címezték. Annyira, hogy csupán én tudom elolvasni. Telepatikus üzenet – válaszolta a Doktor.

− És mi áll benne? – kérdezte kíváncsian a salátalány. – Nem hiszem el, hogy az Árnyék Egyezmény pont rajtam keresztül üzen a Doktornak. Ezzel a történet része lettem.

− Igen, a salátalány, aki állatkertbe akar zárni – válaszolta az időúr gúnyosan.

− Nem hívhatjuk salátalánynak – válaszolta Agatha, aztán rámutatott az ixonra. – Bár az eredeti nevén se, mert hát, azt nem tudjuk kimondani. Hasonlít egy flúgos barátnőmre, még a gimiből. Esthernek hívták. Mit szólnál, hogy ha Esthernek hívnánk?

− Esther – ízlelgette magában a nevet a salátalány. – Esther! Esther, tetszik a hangzása, ahogy a betűk követik egymást. Sőt, az ön nyelve is tetszik…

– Agatha, a nevem Agatha – mondta a lány mosolyogva. – Nos, mi áll…

– Agatha, a te neved sokkal szebb. Nem kaphatnám azt?

– Dehogy, egy Agatha elég lenne a fedélzeten – mondta a Doktor, miközben átfutotta a levelet.

– Úgy gondoltam, hogy én kapom a te nevedet, te pedig kapod az Esthert – válaszolta lelkesen az ixon.

– Esther, hidd el, hogy az Agatha név nekem bejött 26 éven át. Esther leszel, mert olyan Estheres vagy. Vita lezárva! – A Doktor felé fordult, mielőtt az újonnan elnevezett ixoni megszólalt volna. – Nos, mi áll a levélben, Doktor?

– Verdánia! – kiáltott fel a Doktor. – Már megint Verdániával van a gond, de nem meglepő.

A Doktor hirtelen sarkon fordult, és odalépett az irányítópultba épített képernyőhöz. Lenyomott néhány gombot a billentyűzeten. Agatha nem igazán értette, hogy miért nem használ a férfi egeret, vagy legalább egy touchpadot.

Meg akarta kérdezni, a monitoron azonban megjelent egy bolygó képe. A felszínén vörösesbarna foltok – valószínűleg síkságok – váltakoztak türkizkék, nagyobb óceánok foltjaival. Körülötte egy kisebb, kráterekkel borított kékesszürke hold keringett.

– Nos, ez itt a Verdánia és a holdja, a Veranius. Amit itt látnak, az az ötödik Verdán Császárság területe. És hát, hogy is mondjam, visszaesők.

– Inkább veszélyesnek mondanám – mondta Esthter.

A Doktor felvonta a szemöldökét, megrázta a fejét és türelmetlenül felsóhajtott.

– Szerintem meg csak problémásak – mondta ki végül.

– Jó, szeretném érteni, hogy miről beszélnek – vágott közbe Agatha.

– Nos, a verdánok már legalább ezer éve űrutazó faj. Ötször hoztak létre hatalmas, csillagrendszerekre épülő birodalmat. Azonban hát, ezek nem voltak hosszú életűek. Az első élte meg a leghosszabb kort, harminc földi év. Annyira veszélyeztették a galaxis többi részét, hogy több faj összeállt ellenük. Aztán felszámolták az első Verdán Birodalmat. A bázisaik mindig a galaxis legsötétebb részén épültek meg. A hajóik is mindig innen, az árnyékból támadtak. Valamint az itt, a verdánok megállítására aláírt egyezményt is ezért nevezték el Árnyék Egyezménynek. Igen, Agatha nem valami kreatívak. A verdánok amúgy is érdekesek, a Harmadik Verdán Birodalom csupán három, egész földi óráig állt fent. Az első császára fél órát élt, az idősebb fia megölte egy párbajban. Őt pedig megmérgezte az öccse. – Az időúr megérintette a haját. – Amúgy a verdánok irigylésre méltóan tisztelik a fajtársaikat, csak ők hárman, nos enyhén szólva is deviánsok voltak. Pont én beszélek. A negyedik birodalmuk már csak a naprendszerükre terjedt ki. Aztán történt valami kozmikus katasztrófa. Minden külső bolygón lévő telepük elpusztult, csak a Verdánia maradt meg.

− És ez mind benne volt a levélben? – kérdezte a lány.

− Ja, a verdánok évtizedekkel később úgy döntöttek, hogy újra benépesítik a rendszerüket – válaszolta az időúr, közben elővette a feketekeretes szemüvegét és felvette.

− Felvette a szemüveget – szólalt meg Esther ámulattal. – Biztos egy mikroáramkörökkel teli eszköz, ami segítségével kitalálja, hogy mi legyen a következő lépés. Talán elektromos impul...

− Nyugi, az csak egy egyszerű szemüveg, amit azért rak fel, hogy okosnak látszódjon.

− Folytathatom, hölgyeim? – kérdezte az időúr. Türelmetlenül nézett rájuk, mint aki csak most vette észre, hogy a két nő egyszerűen nem figyelt rá. Agatha elmosolyodott, és a Doktor felé biccentett.

− Kíváncsi vagyok a végére.

− Nos, első lépésként a holdjukkal kezdték, de az itt felépített bázisuk egy napon csak úgy elszakadt az anyavilágtól. Semmi lázadás, vagy robbanások. Egyszerűen csak az itt élő verdánok békésen kezdtek viselkedni. Az anyabolygón lévő verdánoknak kell a hold, mivel onnan könnyen elindíthatják a nagyobb űrhajóikat. Azonban a veraniusiak nem támogatják a rokonaik terveit. Mit is mondjak, ezek pacifisták – válaszolta az időúr. – Valamiért nem akarnak egy újabb nagy Verdán Birodalmat.

− És kitalálom, a verdánok királya, vagy császára el akarja foglalni a holdat?

A Doktor vetett egy utolsó pillantást a fénylapra és összeráncolta a szemöldökét.

− Azt a részt még nem olvastam el a levélből, de ez a legfurcsább. A veraniusi verdánok üzentek hadat az anyabolygónak. Úgy fest, hogy bármi is tette őket békéssé, már kezdi elveszíteni a hatását. Ha az anyabolygó népe veszít, akkor a holdon élő verdánok hozzák létre a birodalmukat. Ha azonban az anyabolygó népe, akkor ugyanaz – válaszolta a Doktor. – Tehát az Árnyék Egyezmény számára mindegyik kényelmetlen lenne. És engem is meg hívtak, mint békéltetőt! Molto bene, igazán kíváncsi vagyok, hogy mi változott meg hirtelen.

Az irányítókonzol felé fordult, információkat táplált be aztán előre döntötte a főkart. Az időrotor zúgva indult be.  Az irányítóterem hirtelen megremegett. A Doktor a konzol jobb oldalára szökkent, lenyomott néhány gombot, ezzel stabilizálta az időgépet.

– Magát?

– Igen, tudja, hatalmas diplomáciai érzékem van! – válaszolta Agathának lelkesen. – A Bíbor Démon incidens óta az Árnyék Egyezmény számít rám, az ilyen dolgoknál. Persze, nem mindig fogadom el meghívásukat. Nos, kicsit bánt, hogy nem hívatlanul kell beállítanom, mint ahogy általában szoktam.

A TARDIS hánykolódni kezdett az időörvényben. A Doktor megkapaszkodott a konzol túlsó végében, Agatha és Esther követték a példáját.

– Hát, lehet jobb, mint a vezetői tudása – suttogta Agatha.

– Ja, elég öntörvényű a kislány – válaszolta az időúr. – A találkozó a Békéltető fedélzetén lesz. Csak annyit mondok, hogy imádni fogja.

A Doktor kacsintott egyet. Esther szinte gombnyomásra elkezdett magyarázni, mielőtt a lány kérdezhetett is volna valamit.

– A Békéltető a legnagyobb diplomáciai űrhajó a galaxis…

– Esther, kérem, ne rontsa el a meglepetést – vágta rá a Doktor.

– Több mérföld…

– Esther, önhöz szóltam – teremtette le az időúr. – Nem szokta meg még a nevét, de lesz ideje.

– Ó, tényleg – válaszolta az ixon és sejtelmesen Agathára mosolygott.

– Megkérhetném, hogy ne csinálja ezt? – szólt oda az időúr Esthernek.

– Miért? – jött a meglepett választ.

Ebben a pillanatban leállt az időhajó hajtóműve, a zúgás elhallgatott, ahogy a remegés is.  A Doktor megigazította az öltönyét és elindult az ajtó felé. Mikor Esther háta mögött haladt el, még odavetette az ixoninak.

– Ezt én csak úgy hívom, hogy „állatkertbe fogom önt zárni, Doktor” mosoly. Vallja csak be, hogy ezen spekulálgat az ideghálózatában. Igen, látom a szeme állásából, Esther – mondta a férfi, aztán odalépett az ajtóhoz és kinyitotta. Agatha, mint mindig, most is visszatartotta a lélegzetét, mikor kipillantott a TARDIS-ból. A csillagokkal teli világűr most is úgy terült el az ajtón túl, mint egy apró gyémántokkal teleszórt fekete kárpit. A lány, mint mindig most is megcsodálta, ahogy a távoli napok fénypontjai mintázatba rendeződtek. A háttérben egy sárgásfehéren világító csillagokból álló sáv világított, a galaxis spirálkarjának belső részei.

− És, hol van? – kérdezte Agatha.

A Doktor ránézett a karórájára, elmosolyodott, aztán sejtelmesen megszólalt.

− Most biztos azt gondolja, hogy lekéstük a hajónkat. Pedig tudhatja, hogy egy varázsló soha nem késik, sohasem jön korán, mindig pontosan akkor érkezik, mikor érkeznie kell.

Esther is odatolakodott a hármashoz és kikandikált az ablakon.

− Ez megjegyezendő bölcsesség – mondta az ixon, aztán visszalépett az ajtótól. Megborzongott, a fején meredező fás hajzat megcsörrent.

− A Gyűrűk Urából vette – válaszolta egykedvűen Agatha. – Jól van?

A lány megremegett félelmében.

− Csak a sötétség.

− Az ixoniak alapvető lételeme a fény – mondta a Doktor. – Mint nekünk a levegő.

– Végül is növények – suttogta Agatha, és együtt érzően fordult Esther felé. A salátalány az időrotor fénykörében állt. – Jól van?

– Csak ijesztő az a nagy, fénytelen közeg – válaszolta az ixon. Agathának már a nyelve hegyén volt a következő kérdés, mikor a TARDIS megremegett. A következő pillanatban az űrben lebegő rendőrségi vészhívófülke előtt szinte elősuhant a semmiből egy hatalmas űrhajó szürkésfekete tömege. Ahogy a több mint két kilométer hosszú úrhajó a TARDIS felé kúszott, Agathának alkalma volt szemügyre venni a gép széles orrát, a torpedóalakú törzsön sorakozó, valószínűleg fegyvereket rejtő kupolákat. A több tonnás űrjárművet az oldalára, a felső és alsó részére szerelt karcsú, jégkéken lángoló rakéták vitték előre.

– Ez itt a Békéltető – mondta a Doktor. – Az Árnyék Flotta egyik zászlóhajója. A fegyvereinek együttes tűzereje elegendő arra, hogy felperzseljék bármelyik, a Földel egyenértékű bolygó felszínét.

A Békéltető halkan feléjük siklott. A lány úgy érezte, mint ha egy óriási méretű tengeri ragadozó siklana feléjük. Ami csak arra vár, hogy egyszerűen bekapja a TARDIS-t velük együtt.

A hajó hasi részének egy darabja kiemelkedett a helyéről és jobbra siklott, feltárva a hajó belsejébe vezető kör keresztmetszetű, függőleges kürtöt. A következő pillanatban egy zöld fénysugár csapódott ki, ami egy pillanat múlva legyezővé bomlott szét, a ragyogás körbeúszta a kék fülkét, majd elkezdte behúzni.

− Lehet, én nézek sok Csillagok Háborúját, de ez egy vonósugár.

− Hát a vonósugár....

− Nehogy azt mondja, hogy maga írta a Csillagok Háborúját – förmedt rá Agatha. Beemelkedtek a járatba, a falakba négyszögletű hangárokat építettek, a bennük lévő űrhajókat a külvilágtól hideg fehér fénnyel vibráló energiapajzs választotta el. A leszállóhelyeken lévő járművek között voltak szögletes, harcias kinézetű gépek, de az őslénykutató látott repülő csészealjakat, sőt még egy olyan űrjárművet is, ami elsőre egy kisebb, kavargó gáztömegnek nézett. A vonósugár a járat egyik jobb felső hangárjába emelte. Agatha úgy érezte, hogy a terem falai szinte köré borulnak, de egyáltalán nem gondolta kényelmetlenek. Sőt, nagyon is megnyugtatónak találta.

Így legalább nem érezte a járat mélységét, és a ridegségét. A hangárban már egy kisebb fogadóbizottság várta őket. Egy emberi lény sem volt közöttük, de Agatha, hála a Doktornak, már mindegyiket ismerte. Elől egy arcateeniai állt. Sima, fénylő arcán földöntúli mosoly bujkált, hosszú ujjait összefűzte kecses teste előtt. A bal oldalán egy alfa kentauri állt, sima, zöld lufifejének közepén egyetlen jókora szem nézett közönyösen a világra. A nyakától lefelé egy mindent eltakaró, kék köpenyt hordott. Bal szélen piros bundájú, smaragdzöld színű kathallus nőstény és egy kék meztelencsigára emlékeztető irikiri álldogált, érdeklődve meresztette a fején lévő szemcsápokat a különös trió felé. Agatha tudta, hogy valószínűleg az agyába épített implantokba tárolja el a képüket, amit valószínűleg eljutatott minden fajtársának. A hátuknál rinocéroszra emlékeztető, tetőtől talpig fekete testpáncélba öltözött judoonok strázsáltak.

Agatha több bolygón is látta már ezeket a széles vállú idegeneket. A Doktor elmondása szerint ezek a lények szabadúszó zsoldosok, de ők adták az Árnyék Egyezmény hadseregét. Ezek a judoonok egy ezüstösen foszforeszkáló szalagot hordtak átvetve a vállukon.

– A Békéltető díszőrsége, csak ötvenezren vannak. Elég, hogy lerohanjanak egy világot, ha az nem az Árnyék Egyezmény szabályai szerint játszik – súgta oda az időúr, majd a küldöttség felé fordult. Kilépett az ajtón és szívélyesen az idegenekre mosolygott. Agatha kihúzta magát és követte, Esther pár lépésnyire lemaradva sétált elő az időgépből. Szemeivel a szürkésfeketére festett falakat figyelte. A lábai remegtek az idegességtől, ahogy a szórt fény forrását kereste. Nem találhatta, hisz szinte a falakból áradt.

A küldöttséget vezető arcateeniai meghajolt feléjük és még szélesebben elmosolyodott.

– Fentea nagykövet – üdvözölte a lényt a Doktor. A hangjából őszinte öröm hallatszott ki, aztán odabiccentett a többi lénynek is.

– Sajnálattal fejezem ki, hogy nem fogadhattuk ön többen – mondta Fentea. – A szégyen hideg karmai szántanak lángoló sebhelyeket a lelkembe. Önnek sokkal díszesebb és emelkedettebb fogadás járna öreg barátom.

– Egyáltalán nem bánom – vonta meg a vállát a Doktor. – A hajón lévők felének már csúnyán keresztbe tettem a múltban. Ezért nem jött el a sycorax, a cheloniai, a raxacoricofallaptoriuszi, ahogy a terileptil követ sem. És persze nem látom az anubiaiak képviselőjét sem. Hát, elhiszem, hogy érzékenyen érintette őket, hogy megakadályoztam annak a napnak a felrobbantását. Ó, meg az is rosszul érint, hogy…

– Doktor! – förmedt rá a judoonok vezetője. Ez a lény a sisakját a hóna alatt tartotta, így láthatóvá vált hatalmas, orrszarvúra emlékeztető feje és persze a bal fülének tövétől egészen a szeme aljáig húzódó széles sebhelye. – Kevés időnk van! Az Árnyék Építész beszélni akar önnel, négyszemközt.

Miközben a judoon kimondta az utolsó szót, Agathára és Estherre pillantott.

– Igen, diplomáciai vészhelyzet. És bizony, az ilyeneknél nagyon kevés időnk van – válaszolta a Doktor, aztán a két útitársára pillantott. – Nagyon kevés idő.

Újra a fekete páncélosok felé fordult.

– Akkor az Árnyéképítész a hajón van?

– A helyzet ennyire súlyos, Doktor – válaszolta lágyan a kathalus követ.

– Molto bene, úgyis régen találkoztam már az öreglánnyal. Hogy van?

– Azt meglátja hamarosan – morogta a judoon. – A teleportáló előállt önnek, Doktor!

Az időúr megnyugtatóan Agathára pillantott. A lány szíve majd kiugrott a helyéről, de palástolta. Ez a hajó tele volt olyan lényekkel, akiket a férfi hosszú pályafutása során magára haragíthatott. Agatha azt sem tudta, hogy ki lehet az az Árnyéképítész. Valami hatalmas szörnyetegre gondolt, aki talán a hajó belsejében lakozik. Zsákmányra várva.

– Nyugalom Agatha. Semmi baj nem lesz. Fentea nagykövet vigyázni fog magukra – mondta, aztán az állával a hórihorgas idegen felé biccentett.

– Nem magam miatt aggódom, hanem maga miatt.

– Az Árnyéképítész nem eszik embert. Legalábbis amikor utoljára találkoztam vele, nem volt szokása. Bár lehetséges, hogy jól lakott. Hamarosan találkozunk – válaszolta az időúr, aztán kacsintott, és három judoon őrrel a nyomában elindult.

− Jöjjenek – mondta az arcateeniai, és a kezeivel intett, mutatva az utat.

Agatha pedig felkészült lelkiekben, hogy most belép az oroszlán barlangjában.

− Remélem, hogy az ön gyomra bírja a fűszeres étkeket – szólalt meg Fentea.

− Hogy tessék?

− A verdánoknak szokása, hogy táplálkozás közben beszéljék meg az ügyes-bajos dolgaikat – szólalt meg Esther kisvártatva. – Szóval lakomát rendeznek, és közben tárgyalnak, mulatnak, ami sajnos gyakran verekedésbe torkollik. Ilyenek a verdánok.

− Pedig alapjában véve növényevők – szólalt meg az Alfa Centauri nagykövete lágy, már-már nőies hangon. – Nyugalom, általában nincsenek halálos áldozatok. Általában...

A Doktort körbeölelő fényburok pillanatok alatt szétoszlott. A férfi pedig az Árnyépítész szállásán találta magát, a hátánál a három judoonal. Körbepillantott a sötétre festett teremben. A padlót fekete márványlapok fedték, amelyek visszaverték a boltozatos mennyezet közepére erősített szilárdfény kristály fényét. Szélen karcsú, korinthoszi oszlopok sorakoztak. A kristály fénye csak az oszlopokig terjedt, rajta túl már csak szinte folyékony sötétség honolt.

Érezte, hogy figyelik, de ő nem törődött ezzel. Közelebb lépett az egyik fekete márványfalhoz és szemügyre vette a rá felakasztott sötét márványkeretbe foglalt festményt.

Egy olyan lény számára, aki nem ismerte a levaniriket, azt a fajt, amibe az Árnyéképítész is tartozott, azt hihette, hogy az éjsötét vászonra felkent fehér fényben vibráló foltok valami modern alkotásnak a részei. Pedig valójában ezek a lények több színt láttak, mint egy földi ember. Tehát így az a kép bármit ábrázolhatott.

Pedig nem így volt.

− Ne nézelődjön – förmedt rá a judoonok vezetője.

A Doktor szórakozottan visszaszólt.

− Amíg ide nem ér a feljebbvalója, addig gondolom, nézelődhetek, nem? Azért rakták ide ezt a képet, hogy valaki megnézze.

− Jumboor parancsnok! – hallatszott egy határozott, női hang a sötétségből. – Most már elmehet.

A judoonok vezére meghajolt, és a saját nyelvén odavakkantott a beosztottjainak. Sarkon fordultak és kimasíroztak a szobából. Az árnyékból egy magas nő lépett ki. Világos bőre, fehér haja és vörös szeme alapján azt is hihették volna, hogy egy albínó. Földet seprő, fekete tógát viselt. A Doktor mellé lépett, és ő is beszállt a festmény szemlélésébe.

− Eyana, az előző Árnyéképítész portréja – mondta már-már nosztalgikusán. – A szavaival megmentett egy egész csillagfürtöt.

− Ó, igen, és persze egy tollvonással kiskaput teremtett a Skovox Blitzerek gyártását szabályozó huszonhatos rendeletbe. Ez csak egy egész csillagrendszerekre kiterjedő háborút okozott. Végül emiatt kellett megmenteni Eyanának azt a csillagfürtöt.

− Igen, de utána le is mondott, és méltóan viselte a büntetését – válaszolta a Doktornak már ingerültebben az Árnyéképítész.

− Igen, humános büntetés volt az – mondta a Doktor nyugodtan. – Széttépették a kayarokkal.

− Tényleg azért jött ide, hogy minket kritizáljon Doktor, vagy azért fog segíteni is? – sziszegte a nő.

− Kérem, Sbania, én csak megemlékeztem az előző Árnyéképítészről.

Az Árnyéképítész megrázta a fejét, vörös szemei villogtak a haragtól. A következő pillanatban kihúzta magát, és a terem közepére lépett. Meglengette a kezét a padló felett, mire abból fénycsápok kezdtek kinőni. Ezek pillanatok múlva egy lágy körvonalú asztallá és a mellette lévő székekké formálódtak. Sbania letette magát, és hellyel kínálta a Doktort.

A férfi leült, a következő pillanatban a semmiből egy fiatalabb levaniri lépett elő, a kezében egy fehér tányérral, ami tele volt gumicukrokkal. Letette az asztalra, és megállt a nő mellett.

− Ez a legnagyobb tiszteletlenség. A nevén szólítani egy még élő Árnyéképítészt. Mi lenne, hogy ha önt a saját nevén szólítanám?

Az időúr elővette a szónikus csavarhúzóját és meglengette a gumicukrok felett. A készülék nem jelzett. A férfi kivett egyet, és bedobta a szájába, olyan íze volt, mint a banánnak. Bár talán egy kicsit kesernyésebb.

− Hát meglepődnék, mivel senki nem tudja az univerzumban, csak én. – Maga elé nézett, és pislogott páran. – Vagy várjunk? Ja, igen, pont úgy hívnak.

Ezt úgy mondta, mintha egy olyan valakinek a kérdését felelte volna meg, akit csak ő látott.

− Tudtam, hogy nem pont most és nekem árulja el az univerzum egyik legnagyobb rejtélyét.

− Azt viszont elmondhatom, hogy ezt a gumicukrot valaki olyan csinálta, aki azt se tudja, hogy mi az a banán.

Az Árnyépítész szótlanul bámulta a Doktort. A férfi viszonozta a pillantását, aztán vett egy újabb cukorkát és elrágta.

− A műszereink adatai szerint magával jött egy telepata. Az ixoni nyilvánvaló okok miatt kizárható. Tehát az emberi nőstény az, szeretném, ha ígéretet tenne, hogy nem használja a társa képességeit.

− Nos, kezdjük ott, hogy a neve Agatha Holmes, és nem emberi nőstény. Valamint ő a barátom, nem pedig a személyi telepatám – kezdte el sorolni a Doktor. – Szóval, miért hívott fel magához? Tudom, most jön az, hogy viseljem jól magam ezen a helyen. Hát, én nem fogom ezt betartani, a verdánok az én gondom. Az én szabályaim szerint fogjuk csinálni.

− Diplomácia? – kérdezte Sbania.

− Intrika, a felek kijátszása egymás ellen, ezt jelenti számomra a diplomácia. És ha ez nem jön be, akkor gondolom, hogy bedobják a tisztogatás kártyát. A Békéltető lézerágyúival kiütik a Verdánia védelmi rendszerét, aztán a Díszőrséggel sorban elfoglalják az erődöket. Ismerem a gondolkodásmódját, és hogy is mondjam. Elég briliáns – válaszolta az időúr cinikusan. – Azt kell kideríteni, hogy a veraniusi verdánok miért változtak meg. És bármi is volt ez, rá kell jönni, hogy mi miatt szűnt meg. És ha vissza tudjuk kapcsolni, akkor visszakapcsolni azt a dolgot.  – Előrehajolt és belenézett a nő vörös szemeibe. Az Árnyéképítész úgy ült ott, mint egy jégszobor. Nem látszott rajta, hogy bármilyen érzelmet is kiváltott belőle. – Verdániának van jövője. Láttam, és nekem az a dolgom, hogy a történelmet a pályán tartsam. Világos?

A nő kurtán bólintott.

− Jó – mondta.

A Doktor bekapott egy újabb édességet és gúnyosan elmosolyodott. Az Árnyképítész vette a kihívást.

Az arcateeniai szobájában voltak bútorok. Ennyiben ki is merültek a hasonlóságok egy földi lakással. A tágas helyiségben hiányoztak a sarkok, kecses hajlatok jellemezték. Agatha nem látott ágyakat és székeket, hanem olyan dolgokat, amelyek fényből szőtt vázaknak, tálaknak és gömböknek tűntek. A boltozatos mennyezet bal része teljesen átlátszott, láthatóvá téve a környező űrt és a csillagokat. A lakosztály falain zöld, kék és sárga színek áramlottak. Mikor beléptek, Esther próbaképen megérintette, és elmosolyodott, amikor a felső ujjpercei eltűntek a hologram mögött.

Fentea elmondta, hogy ez emlékezteti az otthonára, valamint amikor Agatha megkérdezte belépéskor, hogy hol vannak a bútorok, az arcateeniai felfedte, hogy valójában folyékony, és az erőterek tartják meg a testét.

És hogy azok az edények közül néhány arra szolgál, hogy Felea folyékony állapotban bennük pihenjen, míg azok, amiknek az aljában valamiféle zöldessárga kocsonya volt, a táplálkozást szolgálta. Persze ezeket egészen szemérmesen, és többszörösen körbeírva magyarázta el, ezzel el is telt egy negyed óra.

Utána észrevette, hogy Agatha lábai kicsit remegnek. Azonnal meglengette a padló felett a jobb karját, mire abból fény áradt ki, ami a következő pillanatban felvette két szék alakját. Agatha óvatosan helyet foglalt rajta. Esther is követte a példáját, talán udvariasságból, vagy a lányt is megfigyeli. Az arcateeniai ekkor kapott hívást a Szalari nagykövetétől. Sűrű bocsánatkérések közepette, de elhagyta a lakosztályt.

A két nő, a földi és a saláta perceken át ültek egymás mellett. Agatha kicsit feszélyezve érezte magát, hisz bár Esther semmi rosszat nem csinált, de mégiscsak ott volt az az infó, hogy rezervátumba akarja zárni a Doktort.

− Ezek az arcateeniaiak ennyire körülményesek? Nem mintha zavarna.

Esther értetlenül bámult rá, aztán a hajzata megrezzent. Valószínűleg ez lehetett a homlokra csapás megfelelője az ixonoknál.

− Fentea nagykövet arcateeniai mércével nézve elég szűkszavú.

A hangjából mintha csodálat érződött volna ki. Persze Agatha nem ismerte ennyire ezeket a lényeket, de valamiért Estherből akaratlanul is kilehetett ezt olvasni. Jó lett volna ha a Doktorból is így tudott volna. Jól kijött a férfival, de az álomtolvajos incidens óta csukott könyv volt a számára.

− Amúgy te melyik bolygóról is jöttél? – kérdezte Agatha hirtelen, elterelve a gondolatait a Doktorról. – Bocsi, én roppant keveset láttam, de én vagyok az első ember az űr e tájékán. Az enyéim még csak a naprendszerünket derítik fel.

− Szóval semmit nem tudnak a környező űrről? – kérdezte Esther döbbenten.

− Azt már tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Az utóbbi évek eseményei után: a Földet már ellopták, meg akarták mérgezni ilyesmi. Valamiért a galaxis minden rosszarcúja számára népszerűek vagyunk. Néha arra gondolok, hogy a Doktor miatt. A mi bolygónk a kedvence, talán az ellenségei nem az emberiséget, hanem őt, a Doktort akarják bántani.

− Érdekes világ lehet a tiétek.

− Figyelj, ráveszem a Doktort, hogy megmutassa. Szerintem csodálatos. A rendszerünkben csak itt van folyékony víz. Olyan állatok élnek ott, amik az orrukkal fognak. Úgy nevezzük, hogy elefánt.

− A mi bolygónkon, az Ixonon csak növények élnek. Nagyon közel kering a központi csillagához. Nem mindig volt így, fokozatosan kezdett el közeledni. Az őseink hirtelen alkalmazkodtak, a fák hihetetlen magasra nőttek. A lombkoronájuk összenőtt, hatalmas menyezettet alkotva. A gyökerükhöz sokan gyűltek oda, hogy részesüljenek a tápanyagokból. Egy idő után a fák okosak lettek, tudomást szereztek a környező világokhoz. Hirtelen kíváncsiak lettek a világegyetemre. Olyan szerveket rügyeztek, akik képesek lettek a helyváltoztatásra, az érzékelésre. És szétküldték őket a csillagok között. Köztük engem is. – Előrenyújtotta a jobb tenyerét, megmutatva a közepén lévő kidudorodást, aminek a teteje csúcsot formázott. – Bizonyos időközönként visszatérünk az Ixonra és a szülőfánk tövében elültetjük ezt a magot. Benne van tárolva minden emlékünk. Egy növény csirázik belőle, a gyökereivel összekapcsolódik a fa ideghálózatával és mindent átad.

Agatha érdeklődve hallgatta. Lelkesen pillantott bele egy minden ízében idegen létforma mindennapjaiba.

– Szóval ezért van humanoid megjelenésed. Hogy mások könnyen elfogadjanak.

– Bizony – mondta Esther, rámutatott az arcára. A mutatóujjával végighúzta a homlokától egészen az álláig. – Ez a külső elég gyakori szerte az univerzumban.

– Láttam pár olyan idegen teremtményt, ami hasonlított az enyémekhez.

– Egy professzorom szerint valójában ezek hasonlítanak más teremtményekre: az időurakra. Talán mikor még léteztek beavatkoztak valahogyan az értelmes élet evolúciójába. Ezért lenne jó, ha tudnék erről beszélni a Doktorral. Csupán úgy nehéz, ha ezt a nomád életet éli.

Agatha megvonta a vállát, hirtelen támad egy ötlete. Nem tudta, hogy a Doktor hogy fog viszonyulni az ötlethez.

– Mi lenne, hogy ha nem akarná mindenáron egy helyre szorítani, hanem inkább ön csatlakozna a Doktorhoz.

– Hogy mi? – kérdezte Esther értetlenül. A haja hirtelen összerezzent.

– Élt egy tudós a bolygónkon – válaszolta a lány. – Dian Fossey, a gorillákat nem állatkertben, hanem a saját környezetükben figyelte meg. Így sokkal több eredményhez jutott. Talán önnek is meg kellene próbálnia.

– Bátor lehetett. A gorilla a neve alapján biztosan valami hatalmas, szőrös és borotvaéles agyarú szörnyeteg lehet.

Agatha végigsimított a homlokán, kifújta a levegőt és halványan a salátalányra mosolygott.

− Hát növényevők – válaszolta Agatha kisvártatva. Nem haragudott az ixonra, hisz nem tudhatta, hogy a Földön milyen dolgok vannak. – Meg azon lényeknek a rokonai, amikből az én fajom kialakult. És mit gondolsz az ötletemről?

− Elgondolkodtam azon, hogy akár így is részese lehetnék a Doktor több száz éves legendájának. Csatlakozni azon lények társaságához, akik vele utaztak, nem pedig úgy belekerülni ebbe a történetbe, mint aki állatkertbe akarta zárni a Doktort – mondta Esther elvarázsolva.

Agatha ekkor felemelte a kezét, mint ha csak lecsillapítani akarná Esthert.

− Én csak azt mondtam, hogy szerintem a te dolgod így ezerszer elfogadhatóbb. Bár azt nem tudom, hogy a Doktor hogy viszonyul hozzád most. Szerintem csak csináld azt, hogy meghúzod magad, és csak akkor mutatod meg, mit tudsz, ha eljön az ideje. És nézd, én se kértem a Doktort hogy az útitársa legyek. Sőt kezdetben a pokolba kívántam.

− Nem hangzik jól. Miért?

Agatha a lakosztály ajtaja felé pillantott. Az ajtón túlról hallatszott a judoon őrök halk morgása, ahogy éppen fogadnak valakit. A lány megfeszült, és emlékeztette magát, hogy egy hatalmas űrhajón van, ami tele van olyan idegenekkel, akik a Doktor fejét valószínűleg egy kosárban látnák.

− Mert kis híján tönkretette az életem– válaszolta a lány.

– És maga vele tartott, mindezek ellenére? – Esther hangjából kihallatszott a döbbenet. Agatha kurtán bólintott. Az ixon zöld arcán hirtelen megrándult egy izom, vagy valami növényi rostcsomó. A lány kifújta a levegőt és közelebb hajolt hozzá.

– Érzem rajta, hogy magányos. Valószínűleg az egyik legmagány…

Az ajtó ekkor csapódott ki. A Doktor viharzott be rajta, hosszú sárga úti kabátja zászlóként lobogott utána.

– Ó, minden rendben van, ahogy látom – kiáltotta, aztán szembefordult velük és elmosolyodott. – Hamarosan a Verdániára érkezünk. A császár maga érkezik elénk, a csatahajója fedélzetén. Ritkán fordul elő, hogy két ilyen hatalmas hajó dokkol. Agatha, miért állt fel?

A lány pislogott, tényleg a szék előtt állt. Akaratlanul is felpattant, mikor a Doktor megérkezett.

– Mert bejött, de úgy mintha a tatár hajtaná.

– Nos, tudom milyen érzés, és akkor nem ilyen arcot vágok – mondta a Doktor és nyomatékul elmosolyodott. – Mondjuk úgy, hogy nagyon is kényelmetlen helyzet. Szóval, a kilátófedélzeten van mindenki, hogy lássák. Szóval, jöjjön.

Sarkon fordult, és elindult, Agatha azonban továbbra is ott állt, és pislogott. A Doktor már az ajtóba állt, mikor feléjük fordult.

− Maguk miért állnak itt? Agatha, mint egy sóbálvány. Esther, maga meg mint valami szobanövény.

− Doktor, ugye nem gondolja komolyan, hogy...

Az időúr megfordult, felvonta a szemöldökét és végezetül elmosolyodott. A lányt valahogy nem nyugtatta meg az a vigyor.

− Az a gond, hogy van köztük egy két lábon járó lamantinra hasonlító fickó? Agatha, nem is tudtam, hogy fél a lamantinoktól.

− Én nem azoktól tartok, hanem sokkal inkább azoktól, akik a levágott fejét a kandallójuk felett látnák.

− Mondjuk, szerintem komoly esztétikai értéke lenne – mondta Esther. Agatha döbbenten pillantott az ixonra, aztán a Doktorra. A salátalány azt mondta a Doktorra, hogy jóképű? – Bár azt se tudom, hogy mi az a kandalló.

− Tüzet gyújtunk benne. Fá... – Agatha ekkor jött rá, hogy mit is akart mondani. Elharapta a mondat végét. – Bocsi.

− Na, menjünk – szólalt meg a Doktor lelkesen.

− Felea? – kérdezte Agatha, és körülnézett a szobában. Az arcateeniainak nyoma sem volt. Pedig alig egy órája még ott sertepertélt a körülöttük. Míg ők elmerültek a beszélgetésbe, addig észrevétlenül kilopakodott volna a szobából, vagy csak úgy elteleportált?

Nem tudott rájönni, csupán a különös vázákat látta. Az egyik félig volt valami különös zselészerű anyaggal. Agatha azonban úgy emlékezett, hogy teljesen üres volt.

− Ó, majd követ minket – válaszolta a Doktor, aztán megindult.

Agatha és Esther követték az időurat. A lány megmert volna esküdni, hogy a zselé tetején hirtelen megjelent egy dudor. Azonban nem nézhette meg jobban, mert az ajtón kilépve a Doktor azonnal futólépésre váltott.

A hajó hátulsó részétől egészen az orrig több ezernyi egymással párhuzamosan futó széles folyosó volt, melyek gyakran nagyobb csarnokokká szélesedtek. Ezekbe idegen növényekkel teli kerteket ültettek, a közepükön asztalokkal. Tömve voltak a különféle idegen fajok követeivel. Agatha látott egészen emberszerűeket, de túlnyomó többségben voltak velük szemben a teljesen idegen teremtmények. Agatha az egyik csarnokon áthaladva látott egy legalább hat méter magas imádkozó sáskára emlékeztető lényt, aki épp valami gyanúsan gőzölgő italt lefetyelt hosszú kék nyelvével. A következő pillanatban összerezzent mikor egy embernyi magasságú fehér füstfelhő gomolygott el mellette. Benne egy tojás alakú öklömnyi kristály lebegett.

Az egyik folyosón pedig egy hatkarú, gólyalábakon álló teremtmény fordította utána krokodilra emlékeztető fejét és utána ciripelt. Kérdőn a Doktorra nézett, de az csak nagy sokára vette észre.

Mire a férfi valamit is mondhatott volna, Esther válaszolt a ki nem mondott kérdésére.

− A xeratuli követ felajánlotta a lehetőséget, hogy legyen a gyűjteményének a darabja.

− Hogy mi?

A folyosóból egy másik, szűkebb folyosó ágazott le jobbra és csatlakozott egy másik járatba. Amibe ugyanúgy nyüzsögtek a különféle külsejű és halmazállapotú idegenek követei.  Egy vörös köpenyeges, koponyamaszkos sycorax megállt, a Doktor felé fordult. A szemei szinte villámokat szórtak, ahogy végigmérte az időurat.

Úgy festett, hogy a népe még mindig nem heverte ki azt a karácsonyi incidenst.

− Kényszeres gyűjtögetők – válaszolta az időúr. – Vannak köztük, akik zenélő naritérceket gyűjtenek, mások ritka csillagzafírokat. Azonban az igazán gazdag egyedeik egész bolygókat, csillagrendszereket is a kollekciójukba rakhatnak.

− Kitalálom, és az igazán elvetemültek élőlényeket gyűjtögetnek.

− De ne gondoljon itt befogásra. Fizetnek érte, kényelembe tartják. Persze akik önként lépnek be a ketrecbe, azok egész életükben ott maradnak. Unalmas, és szerintem nem valami humánus.

A Doktor a szavait bár Agathához intézte, de olyan hangosan mondta, hogy Esther is tudomást szerezzen róla.

− Doktor...

Elmentek egy nagydarab, csontos fejű, magában dörmögő toraxi mellett. Agatha látta a teremtmény fejének két oldalán lüktető kopoltyúkat, amik a lény morgó hangját kiadták. Felettük egy csapatnyi salashi suhant el. Kéken vibráló kristályok, amik egy csészealj alakú mobil egységben gubbasztanak.

Egy keskeny nyíláson át egy kis szobába léptek be, aminek a közepén egy transzmat emelvény állt.

− Igazi VIP helyről fogjuk nézni a dokkolást – válaszolta az időúr, aztán odalépett a kezelőpanelhez és párszor meglengette felette a szónikus csavarhúzót. – Meg akadt egy kis dolgom a hajóhídon.

A lány azonnal a Doktor mellé lépett. A műszerfalból kicsapódott egy fénysugár, ami pillanatok alatt felvette a Békéltető méretarányos, holografikus makettjének alakját, ami lassan pörgött a saját tengelye körül. A hajó fontosabb részeit a fekete, fehér és a szürke különféle árnyalataival jelölték meg. A Doktor körözni kezdett a műszerpult felett, mire a hologram középső, a hajó többi részéhez képest apró területe vibrálni kezdett.

− Az ott a hajó hídja? – kérdezte Agatha.

− Igen, nem a hajó külső részére építik, mint a földi filmekben. Nem jó, hogy ha egy ilyen nagy és masszív, gyakorlatilag elpusztíthatatlan fenevadnak van egy látható gyenge pontja. Az Árnyék Egyezmény nem követ el hibákat. – A szavaiból kihallatszott a fanyarság.  – Szóval, Agatha és Esther. Kérem, álljanak az emelvényre, kirándulást teszünk a hajó belsejébe.

Agatha azonnal felpattant, utána intett Esthernek. Az ixon bátortalanul odalépett mellé. A Doktor még megmozgatta párszor a kezelőszerv felett a szónikust, aztán csatlakozott a társaihoz.

− Akkor, Allons-y! – kiáltotta, a következő pillanatban fehér fény ölelte körbe őket. Egy elsötétített teremben kötöttek ki. A falak mentén kerek, alacsonyított kezelőpultok sorakoztak. Körülöttük agramoránok sündörögtek. Ezek a lények az ember térdéig értek, háromszög alakú fejük ide-oda kapkodott. Teniszlabdányi hasított pupillájú szemük ide-oda kapkodott. Gyors, ciripelő hangjuk elvegyült a műszerek zúgásával. 

A terem közepén, egy trónszerű széken egy Agatha számára teljesen ismeretlen teremtmény ült. A lány először a méretén csodálkozott el, a három méteres lény hatalmas testét fatörzsvastagságú lábak tartották. Óriási, busa fejét hihetetlenül lapos homlok és jókora, hátraívelő, hegyes csúcsban végződő agykoponya és a szemei alatt teraszszerűen kiálló járomcsont tette jellegzetessé. Az orra helyén hat, apró, egymás felett elhelyezkedő rés volt, amik ritmikusan kinyíltak és bezáródtak, ahogy a teremtmény lélegzett. A nem létező állától egészen a szeme aljáig tömött, hófehér prémszakáll takarta az arcát, a többi részt pedig szürkészöld, körömnyi méretű szarupikkelyek fedték.

Előtte a Verdánia és a Veranius hologramja lebegett.

Amikor meglátta a Doktort, apró, jégkék szemeiben valami megmagyarázhatatlan fény csillant, apró, ajaktalan szája résnyire kinyílt, felfedve a benne sorakozó lapátfogakat.

− Én érdeklődve és felháborodva kérdezem, hogy mit keres itt a hídon? – A hangja mély volt, és semmilyen érzelem nem hallatszott ki belőle. Továbbra is nyugodtan ült a helyén, miközben az egyik apró agramorán felszökkent a teremtmény vállára és lekuporodott, aztán hosszú, rózsaszín nyelvével megnyalta a bal szemét. Aztán halkan ciripelni kezdett.

− Typloom, az én elsőtisztem felháborodva mondja, hogy vendégeknek nem szabad itt alkalmatlankodnia.

Agatha döbbenten pillantott a Doktorra, utána pedig az idegenre. A nyelvén volt, hogy megkérdezze, hogy milyen teremtménnyel is találkoztak. Azonban nem tartotta jó ötletnek. Nem akarta megsérteni ezt a kiismerhetetlen valamit a kérdésével. Valamint a lény már előbb rámutatott egyik rövid és vastag, pataszerű, fekete körömben végződő ujjával.

− Én kíváncsian kérdezem, hogy ez a lény itt mi? Nem tudom besorolni, annyira ismerős a külseje, de a szagát még sose éreztem. Talán mert az ixoni zöldség feromonjai elnyomják.

− Ember vagyok – válaszolta Agatha, közben belül remegett, mint a nyárfalevél. A teremtmény feltápászkodott, kiterjedt hordóhasa megremegett az erőfeszítéstől. Két lépést tett előre, és a Doktort is szemügyre vette.

− Társadtól csak egy szívnek verése jő, azonban te tőled dupla dobbanás árad. Én meglepődötten látom, hogy te egy időúr vagy. Én már legalább háromezer éve nem találkoztam néped képviselőivel. Én kíváncsian várom válaszod, hogy miért léptél a vendégek számára tiltott területre.

Az időúr ekkor belenyúlt a kabátja belső zsebébe, előhúzta a pszichikus papírt és a teremtmény felé tartotta.

− Ez itt a Doktor, és beletörődően látom, hogy ez itt az Árnyék Építész engedélye a Békéltető szenzorjainak használatára. Ez itt tisztelettel használhatja a szerkezetet – intett a Doktor felé, aztán visszaült a székébe. Typloom odavezette a Doktort, és a két társát az egyik konzolhoz. Az időúr lenyomott pár gombot, a következő pillanatban megjelent ott is a két égitest hologramja. A Doktor tovább ügyködött, minek eredményeképpen a Veranius hologramja előretolódott. Agatha ekkor vette észre a mellékbolygó felszínét beborító romokat. Az ég felé szökő karcsú tornyok, köztük széles kupolák terpeszkedtek. Egy egész bolygóra kiterjedő város lehetett itt egykor, de az eddig eltelt évezredek viharai az épületeket lassan leomlasztották és a maradványaikat kietlen síkságokká csiszolták.

− A verdánoké volt?

− Amikor ez a város épült, akkor még a verdánok nem voltak többek nyájakban élő növényevőknél, erős önvédelmi ösztönnel. A ratoik építették. Ezek roppant intelligens teremtmények voltak. Mikor bőrszárnyaik segítségével felkúsztak a szülőviláguk egére, akkor eltakarták a napjukat. Vagyis sokan voltak, nagyon sokan voltak. Egy napon elérték azt a szintet, mikor kifejlesztették az időtechnológiát. – A Doktor lenyomott még néhány gombot, mire a hold hologramjának külső héja pár árnyalatnyival átlátszóbb lett. Felfedve az óriási méretű termek és az azokat összekötő folyosók bonyolult mintázatát. – Aztán jött a háború, és mint sok faj, ők is eltűntek. Nos, Azungin, tisztelettel kérdezem, miért rejtették el Deluvia II. legtehetségesebb hajótervezőjét jó mélyen egy ilyen fémmonstrum gyomrának legmélyére?

A jól megtermett lény lassan felemelte a szemét, halkan felröffent.

− Én megtisztelve vállaltam el azon remekművem irányítását, mire a legbüszkébb vagyok.

− Azungin, én azt mondom felháborodva, hogy önt félreállították. – Az időúr visszafordult a hologramhoz, és tovább nézte. A lányt fárasztotta a lény és a Doktor különösen lassú párbeszéde. – Kitalálom, a Lorkka incidens miatt?

Azungin válaszolt volna, mikor a Doktor rámutatott a Verunius hologramjára. A fénygömb közepén egy jókora fekete folt terpeszkedett.

− Hiányzik a bolygónak a magja?

− Nem, inkább elrejtették az avatatlan szemek elől – válaszolta az időúr. – Pontosabban egy valaki méltó rá, hogy lássa a bolygó titkát.

− Én haraggal telve kérdezem, mit csinál, időúr? – morrant fel Azungin.

- Öreg barátom, van engedélyem – mondta, és meglengette a szónikust a pult felett. A hologram belsejében elősejlett egy narancssárga, szikrázó gömb. A felszínén lassú áramlatok kavarogtak, vagy néhol a felszínéből lángnyelvek csaptak elő.

Agatha az egyetemi tanulmányai és gyerekkori olvasmányai alapján tudta, hogy néz ki a Föld magja. Ez inkább egy kisebb napnak tűnt, ami persze nem férhetett el egy ilyen méretű égitest belsejében.

 − Ez olyan, mint egy nap – mondta ki végül Agatha.

− Valaki elrejtett a közepén egy napot – szólalt meg végül Esther.

− Esther, maga mesterien képes hangosan kimondani a gondolataimat – válaszolta a Doktor.

− Soha nem láttam még ilyet – csodálkozott a salátalány.

− És most Agatha gondolatait fejezte ki hangosan – csattant fel gúnyosan a férfi. – Én azonban már sokszor láttam ilyet.

A Doktor hátralépett, ebben a pillanatban fény töltötte be az irányítótermet. Egy csapatnyi sisakot viselő judoonal a háta mögött egy sápadt, emberi külsejű nő jelent meg a terem közepén.

− Agatha, ő az Árnyéképítész! – kiáltotta a Doktor, miután kikapcsolta a hologramot.

A nő előrelépett, vörös szemei szinte villámokat szórtak, a szája sarkában egy apró izom idegesen rángatózott. Agathát szinte arcon csapta a nőből lassan előszivárgó harag.

− Doktor! Maga visszaél a helyzetével! – kiáltotta.

− Egyébként olyan, mint egy kismacska – mondta az időúr Esthernek, aki időközben Agatha háta mögé húzódott.

− Én hiszékenyen azt gondoltam, hogy az ön engedélyével jött le – szólal meg Azungin. A lánynak csak most tűnt fel, hogy a lassú beszédű idegen egyáltalán nem tette szóvá, hogy a Doktor valószínűleg nem rendeltetésszerűen használta a szenzorokat.

A nő a kapitány felé fordult, kihúzta magát és megszólalt.

− Önnel még erről fogok beszélni, kapitány. Kezdje meg az előkészületeket a Verdan zászlóshajóval való összekapcsolódásra. Doktor, velem jön! Hozza az ixont, meg azt az izét – intett Agatha felé.

− Izé? – förmedt rá Agatha.

Az időúr vállat vont, és szinte bocsánatkérően nézett az albínó nőre.

− Erről nem szóltam, az emberek elég önérzetesek. Sajnálom, viszont én nem akarok menni...

Az Árnyéképítész a plafonra nézett, megnyomta a karkötőjének a közepét. A Doktor azonban hirtelen odaugrott, előkapta a szónikust és meglengette a nő csuklója felett. Újra sugárzó fehérség ölelte körbe őket. A következő pillanatban a Békéltető egyik kilátófedélzetén voltak. Egy óriási kiterjedésű, átlátszó kupola alatt egy széles sétány futott végig. Teljes hosszában egy svédasztal volt a közepén, tele szilárdfénytálcákkal, rajtuk különféle íncsiklandónak vagy gyomorforgatóan kinéző fogásokkal. A vendégek e köré tömörültek, és a fajukra jellemző módon majszoltak. Két oldalt különféle formájú és színű idegen növényeket ültettek, amik között itt-ott különféle formájú szobrok álltak.

A kupolán keresztül jól látszott a Verdánia és a Verunius egyre közeledő látképe.

A nagykövetek közül sokan odafordultak a megjelenő csapat felé, de tovább törődtek a dolgukkal.

− Mit jelentsen ez Doktor? – sziszegte az Árnyéképítész.

− Idehoztam magát a dolgozószobája helyett – válaszolta az időúr egy kicsit arrogánsan. – Nos, ismerem annyira magát, hogy nyilvános helyen nem csinál jelenetet, ja és mert farkaséhes vagyok – kiáltott fel, és odalépett a svédasztalhoz.

Agatha felsóhajtott és követte, ahogy Esther is. Az Árnyéképítész kihúzta magát, utasította a judoonokat, hogy álljanak a terem különböző pontjaira, csatlakozva az őrködő társaihoz. Az időúr gyorsan lekapott az egyik tálcáról egy kenyérszeletre emlékeztető szénhidrátlapocskát, rákent valami gyanús sárga trutymóból, majd a sort egy zöld, paradicsomszerű növényből levágott szelettel és egy másik kenyérszelettel zárta. Megállt az egyik fa árnyékába és nekitámaszkodott a fatörzsnek és enni kezdett.

− Imádom a svédasztalokat. Agatha, tudja, hogy ez a szokás minden bolygón kialakult, természetesen egymástól függetlenül? – kérdezte teli szájjal. – Az ilyen dolgok csak azt jelentik, hogy egy ötlet zseniális.

− Jó, ez számomra új információ, de mit keres egy akkora hold magjában egy csillag? – kérdezte Agatha.

− Szóval tud róla? – kérdezte az Árnyéképítész szenvtelenül, úgy téve mintha Agatha nem is lenne ott. A lány dühösen fújt egyet magában, de megőrizte az angolokra jellemző hidegvért. Egy hordányi kiborg sem dühítette fel, és a Keleti Boszorkány kihipózott unokatestvére sem fogja.

− Pontosítok, ez egy felrobbanó csillag, befagyasztva abba a pillanatba, mielőtt fekete lyukká változna. Igen, Esther, a következő kérdése az lesz, hogy hogyan fér be oda? Erre egy egyszerű válasz van: hogy a hold nagyobb belül, mint kívül. – Leharapott egy újabb darabot a szendvicsből, és elrágta. – Ez a yalazselé fantasztikus. Táncot járnak tőle az ízlelőbimbóim. Nos, ebbe két aggasztó dolog van, valahogy ezt a népem tudásával és technológiával vitte végbe valaki. Holott tiltott volt, és ameddig én élek tiltott is lesz, és persze azután is. Hopp, előreszaladtam. Na, a második probléma.

Rámutatott az Árnyéképítészre, aki körülnézett, mintha csak egy olyan személyt keresett volna a teremben, aki a Doktornak problémát jelenthetett. Azonban a Toraxia gyűrűvilágának rozmár fejű, olajosbőrű nagykövete csupán csak az idegesítő csámcsogásával zavarhatta a Doktort.

− Ha a verdánok időtechnológiához jutnak, akkor még a dalekoknál és a szontároknál is veszélyesebbek lehetnek. Az Egyezmény csupán őket védi ettől a felfedezéstől. Kisebb fajta csoda, hogy eddig nem vették észre. A Verdánia így is a cinóber kategóriába eső világ.

− Cinóber? – kérdezte értetlenül Agatha, bár az utolsó reményét is elvesztette, hogy az Árnyéképítész válaszol a kérdésére.

Helyette Esther adta meg a feleletet.

− Kiemelt kockázatot jelentő bolygó. Tanultam planetáris jogot.

− Vagyis a „kormányzata csak adjon indokot, és darabokra robbantom a teljes flottámmal” kategória. Komolyan, reménykedtem, hogy maga tanul a hibáiból, vagy az elődeinek hibáiból.  Igen, a verdánok félelmetesek lennének, hogy ha hirtelen meg tanulnának időt utazni. Azonban az még vérfagyasztóbb dolog lenne, hogy ha maga csak úgy visszamenne a múltba és csak úgy átírogatná a történelmet. Nem, nem engedem! És az egész tárgyalás alatt figyelni fogom minden lépését.

Az Árnyéképítész nem válaszolt, aztán az üvegkupola felé emelte a fejét. A Doktor, Esther és végül Agatha követték a pillantását. A Verdánia felől egy óriási méretű űrhajó közeledett hangtalanul. Széles, szögletes törzsének oldalán nagyerejű lézerágyúk és más tömegpusztító fegyverek sorakoztak. Hegyes orra alól pedig egy ronda disztruptor ágyú meredt előre. Ormótlan, de masszív hajtóművei szürke lángot vetettek. Az oldalára a verdán birodalom jelképét festették: egy fenevad, tüskékkel teli fenyegető koponyáját, egy vörös, kör alakú mezőbe.

A gépezet rendíthetetlenül haladt a Békéltető felé, nem lassított. Nem mutatta semmi jelét, hogy a legénysége tartana a hatalmas hajótól.

A következő pillanatban egy hologram jelent meg a kert közepén. Rajta az látszott, hogy a verdán hajó lassan rátapad a nála hétszer nagyobb hajóra. Hangos kattanás hallatszott, ahogy a procedúra befejeződött. Az összegyűlt tömegből sóhajok és ennek megfelelő más hanghatások szálltak fel. Az Árnyéképítész ránézett a Doktorra, a szája felfelé rándult. Ez lehetett egy halvány mosoly is.

Agatha azonban úgy érezte, hogy a nő most fojtott el egy dühös vicsort.

− Nos, Doktor, a tárgyalófelek ott várnak majd ránk a másik hajón. Megkérem, hogy ne csináljon semmi olyat, ami intergalaktikus háborút eredményezhet.

A Doktor bekapta az utolsó falatot a szendvicsből, és lassan összerágta.

− Nyugalom, jófiú leszek.

A következő harminc perc azzal telt, hogy a legfontosabb követeket átvitték a verdánok hajójára egy függőfolyosón. A Doktor érdeklődve figyelte a verdánok hajójának a belső tereit. Szögletesek és merőben funkcionálisak voltak, valamint egyszerre barbárak sok – többnyire csatajelenetet ábrázoló – olajfestménnyel.

A hajó az építőiről tanúskodott. A verdánok hatalmas, több mint háromméteres teremtmények voltak, és minden testrészükből – fej, láb, karok – annyi volt, mint egy normális humanoidnak. Azonban az emberekkel itt a hasonlóság ki is merült. Púpos hátukat összenőtt csontlemezek borították, amin jókora, hajlott csonttüskék ültek. Széles, teknősre emlékeztető fejűk egy hajlott szarucsőrben végződött. Előreugró szemöldökük alól öklömnyi szemek meredtek kihívást keresően a külvilágba. Széles és izmos mellkasukból roppant váll nőtt ki, ehhez csatlakozott mindkét oldalon egy-egy férficomb vastagságú kar. Hátul egy vastag farok lengedezett, ami egy jókora csontbunkóban végződött.  Rövid, de vastag lábaik széles terpeszben álltak. Téglaszínű bőrük összhangban volt a hajó rozsdavörös falaival és a bolygójukat uraló vörösesbarna színnel. Hiányos páncélt hordtak, ami csak a térdüket, a mellkasukat és a fejüket védte. Széles kezükben erőlándzsákat szorítottak.

Katonásan álltak ama folyosó átellenes oldalain, amin az Árnyék Egyezmény nagykövetei átjöttek a Békéltetőről. A Doktor kiszúrta, hogy ellenségesen, már-már kihívóan figyelik egyes fajok képviselőit, vagy a velük érkezett judoon testőröket.

− Nagyon hasonlítanak az ankylosauruszokra – suttogta Agatha.

Esther megnézte őket, és talányosan elmosolyodott.

− Szerintem meg inkább az othoi verjakokra emlékeztetnek.

− Svédasztal, hölgyeim – sóhajtotta a Doktor, és kacsintott Agathának.  – A lakomán maradjanak a közelemben. Nagyon veszélyes tud ám lenni egy verdán buli, főleg ha valaki párbajra hívja ki a másikat. Ó, és Esther, maga ne legyen nagyon szem előtt. Maga egy kifejlett verdán számára ínycsiklandó falat.

Valóban, az egyik verdán érdeklődve fordult Esther után, és vastag, aranysárga nyelvével megnyalta a szája szélét, mígnem a mellette strázsáló őr egyszerűen oldalba lökte. Az ixon hirtelen sietőse vette a figurát, beérve az időurat. A küldöttséget egy hatalmas terembe vezették. Faltól falig, egymással párhuzamosan, hosszú asztalok húzódtak, mellettük magas támlájú, kényelmesnek nem nevezhető sziklaszékek. A verdánok kurta utasításokkal az ülőhelyeik felé irányították a követeket. Egy kívülálló számára ez felesleges gesztusnak tűnhetett, hogy ennyi különböző idegen faj képviselőjét békéltetési szándékkal egy helyre zsúfolják. Azonban ez színtiszta politika volt, ezek a képviselők tulajdonképpen a lakott űrt, azon is felül az Árnyékegyezményt képviselték.

Szimpla erőfitogtatás volt, semmi több. Ezt oda is súgta Agathának, a lány pedig bólintott, miközben ők is helyet foglaltak a legszélső ülőhelynél. A Doktor szerencsére megbeszélte a verdán őrrel. Közel a kijárathoz, távolabb az emelvénytől, ahol ekkor tűnt fel a verdán császár.

Az alattvalói felé magasodott jókora méretével, csontpajzsos fejének tövétől, egészen a bal orrlyukáig egy széles, már régen begyógyult sebhely húzódott. A bal mancsában egy jogart tartott, aminek a tetején egy óriási koponya volt a csúcsdísz, feltételezhetően a császár valamelyik ellenségé lehetett még életében. A császár mellett egy fajtársa ült, valószínűleg a Veranius küldötte. A fejét kék festékkel felmázolt, indaszerű mintázat takarta.

A Doktor ezt ismerősnek találta, és elraktározta magában az információt. A lény jobb oldalán pedig az Árnyéképítész ült. A nő üres tekintettel pillantott az összegyűlteken. A császár eddig várt, felpattant és felmorrant.

− Hát elkezdődött a tárgyalásnak nevezett időpocsékolás az igazi csata előtt – üvöltötte, és összecsapta a kezeit. Hangos csattanás száguldott végig a termen e nyomán. – Üdvözlöm az Árnyék Egyezmény mélyen tisztelt követeit, valamint a Doktort! Persze az ő jelenléte sem állíthat meg minket abba, hogy a velünk erősködő veraniusi bandát megrendszabályozzuk!

A szélen üldögélő verdánok egyszerre vonyítottak fel – ez volt náluk a nevetés megfelelője – és csapták az asztalra a serlegüket.

− Zárd össze a csőrödet – morrant fel a Veranius képviselője.

A császár odafordult, és teljes erejéből beleöklözött fajtársa vállába. Az hirtelen felugrott, és kihívóan meglengette a farkát.

− Szóval már most kezdjük a mulatságot! – kiáltotta a császár, és nekirontott a másik verdánnak. Megragadta a karjaival és átdobta az asztal felett. A másik verdán feltápászkodott, és a felé robogó császár felé sújtott a farkával. A csontbunkó fülsértő csikorgással szántotta végig a teremtmény vastag és kemény bőrrel fedett mellkasát. Az az ellenfele bal oldalára került, és teljes erőből a verdán arcába csapott.

Az hirtelen a padlóra esett, de púpos háta felfogta az esést. A hasára sem tudott fordulni, mikor a császár odalépett, és rámutatott a mellkasán lévő sebhelyre.

− Megsebeztél, te. Hozzámertél érni az uradhoz.

− Nem vagy az uram – morogta a másik verdán.

− És ezt úgy mondod, hogy közben a szemembe nézel.  Jó! A lakomán ülhetsz mellettem, elnyerted a kegyet Cabor a Veraniusról! Jegyeztessék be a könyvbe, úgy, mint, ki megsebezte a császárt.

A Doktor látta, hogy Agatha megbabonázva nézi az előadást. Egyáltalán nem mutatott félelmet, vagy legalábbis jól leplezte. Rejtély volt számára még mindig az emberi faj, egy izgalmas és megfejtendő rejtelem.

− Agatha, menjünk – suttogta. – Míg a többi követ nem figyel ide.

− Nem várjuk meg a vacsorát? – kérdezte a lány évődve. Valószínűleg már sejtette, hogy a Doktor mibe akarja belerángatni.

− Ugyan, amit a verdánok esznek, az magát megöli. Na, menjünk. Esther, maga meg gondolom, nem akar kannibalizmust elkövetni.  Na, menjünk.

Feltűnésmentesen sétáltak ki a teremből. A Doktor az ajtón túl átvette a vezetést, és a következő kanyarig vezette a két lányt. Szembefordult Estherrel és megszólalt.

− Le kell jutnunk a hold felszínére – mondta az időúr. – De itt nincsenek teleportok, nem tudunk visszamenni észrevétlenül a Békéltetőre. Ja, igen ott a TARDIS, remélem, mire visszaérünk, nem próbálják meg szétszerelni. Nos, Esther, a hajó aljában van a siklóhangár, mellette van a pilóták pihenője. Maga képes álcázni magát és besettenkedni oda. Magának úgyis megy...

− Doktor! – csattant fel Agatha.

− Nyugalom, élvezni fogja. Nos, ült már űrhajóban, Agatha?

Esthernek csak koncentrálnia kellett, a következő pillanatba a bőrének sejtjei átvették a környezetnek a színét és valós időben vissza is tükrözték azt. Miután elvállt a Doktoréktól, a teste feromonokat kezdett el termelni. A két verdán őr, akik mellett elhaladt, belélegezték ezt.

A két hústorony nem érezte az anyag illatát, így az észrevétlenül fejtette ki a hatását. Egyszerűen nem vették észre az ixon körvonalait. A lány észrevétlenül sétálhatott el mellettük. Bár a lelke mélyén remegett, azonban képes volt abból a tudatból erőt meríteni, hogy ő most a Doktornak segít.

Ezzel részévé válik a magányos utazó történetének.

Ezért vállalta el Gallifrey utolsó fiának, egy ilyen öreg, bölcs és érdekes lénynek a megfigyelését. Ezért sajgott bele a tudata, mikor a férfi egyszerűen semmibe vette, és kivételt csak akkor tett, mikor valami csípős megjegyzése volt a lány számára.

Más valaki már reménytelennek minősítette volna a dolgot.

Az ixon azonban eldöntötte magában, hogy bizonyítani fog az időúrnak. És a magot, tele az ő emlékeivel erről az időszakról elviszi az anyafájához és elülteti. Ezt megfogadta magának, valamint azt is, hogy nem fog csalódást okozni. A folyosón hirtelen egy verdán robogott el, Esther hirtelen nekitapadt a falnak, kitérve a teremtmény útjából. Majdnem elgázolta a lény, ezzel kis híján lelepleződött, hogy lelepleződött. Esther elvállt a faltól, leporolta magát és hangtalanul követte a páncélos hústornyot.

Az belépett egy ajtón, a szorosan a nyomában járó ixoni pedig követte. Mikor a lény már a pihenőhelyiségbe volt, levetette magát egy széles kerevetre és unottan kifújta a levegőt.

− A többiek ott isznak, zabálnak és verekednek a lakomán én meg rohadhatok a járőrözésben – mondta maga elé meredve, és mély, repedtfazék hangon felmorgott. – A császárok szellemei gyűlölnek engem. Egyáltalán miért kell ilyenkor is járőrözni. Bár kinek is mozgatom a csőröm, senki sincs itt.

A teremtmény farka indulatosan mozgott balra és jobbra. Néhányszor pislogott, aztán felállt és odalépett a sarokban lévő szekrényhez. Egy bő repülőszkafandert vett elő, és elkezdte magára ölteni. Esther valami ijesztő dologra gondolt, beindította szervezetének vészhelyzeti rendszerét. Hámszövetének pólusaiból álompollenek indultak ki és áradtak szét a pihenő levegőjében. A verdán felpillantott és beleszimatolt a levegőbe.

− Mi ez a szag? – kérdezte a semmitől, és hirtelen megtántorodott. Valószínűleg a végtagjaiba most áradt szét a jóleső, laza érzés. A következő pillanatban lágyan felnyögött és hangos puffanással elterült a padlón, hangosan horkolni kezdett. Esther felé lépett, meggyőződött, hogy a lény már alszik és válaszolt a kérdésére.

− Békét hozz. Remélem, mikor felébredsz álmodból, nem leszel már ilyen haragos.

Sarkon fordult, és folytatta az útját az irányítóterem felé. A személyzeti pihenőt egy kisebb folyosó kötötte össze a teremmel. Itt egy primitívnek ható komputer előtt egy verdán ült, és mereven figyelte a szemközti falat eltakaró szilárdfény lapon keresztül a hangárt és a benne sorakozó űrhajókat.

Esther vele is megismertette az álompollen hatásait, a következő pillanatban a repülésirányító már a székében hátradőlve hortyogott. Az ixon odalépett a műszerekhez, és villámgyorsan pötyögni kezdett rajtuk, közben kinézett az ablakon. Látta, hogy a Doktor és Agatha beléptek a terembe. Agatha, milyen szép név.

Esther most se nagyon értette, hogy miért nem cserélt vele a lány. Pedig neki jól állt volna.

A verdánok siklói egy téglaalakú törzsből és egy trapézforma vezérlőfülkéből álltak. Erre a funkcionalista elrendezésre még rá is tettek egy lapáttal a hátul meredező, hatszög keresztmetszetű hajtóművek. Három gép várakozott a hangárban, a Doktor a legszélső felé indult el.

Agatha próbálta tartani vele a lépést.

− Aggódom Esther miatt. Jó ötlet volt őt ezzel megbízni?

− Nyugalom, tudd magára vigyázni. Az a lány mesterien ért a követéshez, és a felszívódáshoz. Kétszer lepett meg minket.

− És engem mikor áldozz fel így – kérdezte a lány, miközben felmentek a hajó rámpáján. A Doktor megállt, eszébe jutottak azok az emberek, akikkel eddig utazott és cserbenhagyott. Hogy miért is?

Mert ő is csak egy értelmes, halandó lény volt.

− Agatha, sose. Ha bármi ilyen tervezek, akkor kérni fogom előtte a beleegyezését.

Beléptek az űrhajóba és egy rövid átjárón át a tágas irányítóterembe jutottak. A Doktor számított rá, hogy a pilótaszéket nem emberi igényekhez tervezték. De hogy a fotelnek is beillő alkalmatosságban két ember is elférhet, az még őt is meglepte.

Azonnal letette magát, és magában eldöntötte, hogy bizony nem valami kényelmes, aztán megcsapkodta a mellette lévő üres részt.

− Agatha, üljön le. Kényelmesen elférünk.

− Ha maga mondja – a lány is követte. A Doktor azonnal rájött, hogy bizony nem lesznek kényelmesen, mikor a lány dereka kínos közelségbe került az oldalával.

− Jó, nem kényelmesen – válaszolta az időúr hetykén. – Azért megleszünk, hisz egy rendőrségi telefonfülkében utazunk, ne feledje.

− Ami belül nagyobb, mint kívül, nagyon jó.

A Doktor megvizsgálta a verdán űrhajó irányítószerveit, és hihetetlenül primitívnek találta. Azonban hamar eligazodott rajta. Néhány gombnyomással beüzemelte az űrhajó hajtóműveit, utána pedig előre döntötte a botkormányt, mikor megkapta az irányítótoronyból az engedélyt, és a hangárt az űrtől elzáró vaskos fémlemez félrehúzódott. A verdán űrhajó kisüvített a galaktikus semmibe.

− Követjük a standard eljárást – mondta, miközben közvetlen közelről elrepült a verdán hajó törzse mellett, aztán átsüvített a Békéltető felett.

− És, nem lesz gyanús, hogy az egyik járőrhajójuk csak úgy elindult a hold felé?

− Nyugalom, meglepetés lesz számukra – sokkal nagyobb ívben kerülte meg a két hajót. Élvezte, hogy egy ilyen nyers erőt irányíthat egy gombnyomással. Érezte az irányítófülkét betöltő rezgést, átjárta testének minden molekuláját.

− Mintha élvezné.

Az időúr majdnem a bal halántékához nyúlt, hogy ellenőrizze, hogy ott van a tapasz, de végül türtőztette magát. Agatha nem olvasott benne, hanem látta az arcára kiülő örömteli mosolyt.

− Fantasztikus – válaszolta, aztán egy harmadik, sokkal szélesebb pályára vitte a siklót. Egyre közeledtek a Veraniushoz. Ekkor csapta le a vészjelzőgombot, és vette az irányt a hold felé. Felgyorsított, közben ide-oda kormányozta a gépet. A hajó megremegett, ahogy a gravitációs tér magához rántotta és a légkörbe húzta. A burkolat pillanatok alatt felhevült, de a Doktor felemelte a hajó orrát ezzel kompenzálva a zuhanást. Hamarosan feltűnt a felszínt borító, bolygónyi romváros . A hatalmas tornyokat, a fémbe vájt meredek kanyonok határolták egymást. Az egyik ilyenbe kormányozta a kölcsönvett hajót, közben a szemével és a hajó szenzorjaival egyszerre keresett egy lejáratot a felszínre.

− Miért épít be valaki egy egész holdat? Nem lehetséges, hogy ez az egész egy bolygóméretű emlékmű a ratoi faj nagyságának? Mint az egyiptomi fáraóknál a piramisok.

− Ó, a piramisok. Ne is emlékeztessen rá, de a ratoikat nem ilyen becsvágyónak ismerem. Viszont elég szapora faj voltak. Egy idő után túlnépesedtek, de hogy emiatt hogy nem haltak ki, na, az az univerzum egyik nagy rejtélye.

A kanyon végében egy kisebb kupola állt. A Doktor lerakta a hajót. Mikor kiszálltak, jobban szemügyre vette az épületet. Az elejébe egy kisebb bejáratot vágtak, a külsejét pontosan olyan mintázat borította, mint a hold küldöttjének a fejét. Eszébe jutott, hogy a helyi hatóságok már érzékelték a leszállást, és valószínűleg már egységeket küldtek ki.

Sietősre vette a lépteit, Agatha is hasonlóan tett. A levegő fémszagú volt és száraz. A Verdánia napja vadul tűzött rájuk, sugarai felhevítették a levegőt. A bolygó ennek ellenére élhető volt, persze hogy ha bárki élt volna egy ilyen katlanban.

A Doktornak ez nem volt elől a karácsonyi kívánságlistáján.

A kupola belsejében félhomály uralkodott, a csarnok szélén könyvespolcokra emlékeztető bútordarabok álltak. Rajtuk aranyszínű legyezőkre emlékeztető tárgyakkal.

− Jó, mit keressünk? – kérdezte Agatha, aztán csípőre tette a kezét.

− Bármit, ami nyomra vezethet minket.

− És nem kellene fent lennie a tárgyaláson? Elvégre magát ezért hívták meg, nem?

A Doktor a kezébe vette az egyik legyezőt, és kibontotta. A rajta lévő írásjeleket még a beépített fordítóval sem tudta lefordítani. Szomorkásan elmosolyodott, a ratoik értettek a rejtjelezéshez.

− Az Árnyéképítész nagy intrikus, ismer engem jól. Tudja, hogy engem úgy vonzanak a rejtélyek, mint a molylepkét a lámpa.

Agatha a szemközti falon lévő kidomborodó díszítéseket tanulmányozta. Szemmel láthatóan ügyelt arra, hogy semmihez ne nyúljon. Okos lány volt, egy igazi tudós vigyázott a lelet épségére. Valamint számított csapdákra.

A lány végigsimított az egyiken, és megszólalt.

− Ez nem annyira poros – mondta ki. – Ezt használták valamire.

A plafon felől mély, rekedtes süvöltés hallatszott, ahogy egy űrhajó áthúzott a kupola felett.

− Ne nyúljon hozzá – parancsolt rá az időúr, előhúzta a szónikust, és végighúzta a sziklák felett. – Különösek a rezgések, ez vajon mitől lehet? Rezgések, valaki itt kihasználta az egész bolygó szerkezetét és azokon át szónikus hullámokon át valami üzenetet küldött. Úgy, hogy a bolygón mindenki megkapja.  Az adóegység viszont kikapcsolt, azonban a sziklák emlékeznek. Az a kérdés, hogy miért? És ez milyen összefüggésben lehet a szupernóvával a magban. Na, látja Agatha, rejtélyre bukkantunk, és...

Megremegett a talaj, ahogy a közelben leszállt az értük küldött űrhajó. A Doktor elraktározta a szónikusában a rezgéseket. A Békéltetőn majd lefordítja. Eddig tartott a móka. A bejárat felől vaskos léptek hallatszottak, hamarosan feltűnt az első, ormótlan verdán, eltakarva a napfényt.

− Tegye le az eszközt, Doktor!

Az időúr elrakta a belső zsebébe a csavarhúzót, és felemelte a kezét.

− Agatha, a mi dalunkat játszzák...

A lány előrelépett, mire az egyik padlódarab lesüllyedt a talpa alatt. Egy fénysugár csapott ki, és elnyelte a lányt. Az időúr odapillantott, és felkiáltott.

− Agatha! – A lánynak azonban akkora már csak hűlt helye volt. A levegőben fémes szag terjengett. A Doktor odaugrott, azon a helyen ahol a lány állt nem volt nyoma koromfoltnak. – Teleportálták! Még él! Meg kell mentenünk.

− Az Árnyéképítész üzeni, hogy a Doktor kell. Mindenki más feláldozható – mondta könyörtelenül a verdán. – És most jöjjön időúr, mielőtt erőszakot alkalmazok.

A Doktor a lány helyére pillantott, utána vissza a verdánokra. És végül döntött, nehéz és keserű szívvel, de hagyta, hogy elvezessék. Azonban magában megígérte, hogy megmenti a lányt. Igen, őt nem fogja cserbenhagyni. És az utjaik mindig találkoznak, így vagy úgy.

Agatha arra ébredt, hogy a padlón hevert, körülvette a sötétség. Lassan feltápászkodott, és hagyta, hogy a szeme hozzászokjon a sötétséghez. Az lassan élhomállyá szelídült. A lány látta, hogy egy hatalmas csarnokban van. A boltíves mennyezetet oldalt vastag oszlopok tartották, miknek a tövében különös, vízköpőre emlékeztető szobrok ültek.

Előrenyúló pofájukra a szobrász egyszerre gúnyos és sokat tudó mosolyt faragott. Szemeikkel pedig őt figyelték. A lány lassan hátrált, próbált kikerülni a baljós csarnokból. Ki kell jutnia innen, meg kell találnia a Doktort.

Persze nagyobb volt az esélye, hogy a soha nem talál ki innen. Azonban erre gondolni sem mert, de így távol a Doktortól. Egész egyszerűen nevetségesnek találta a túlélési esélyeit. Azon gondolatba kapaszkodott, hogy az eszköz remélhetőleg nem egy galaktikus méretű csillagkapuhálózatnak a tagja, és ő nem egy távoli bolygón rekedt.

Hanem a Veranius kérge alatt, így csupán csak annyit kell tennie, hogy mindig csak felfelé halad. Megérkezett a terem kijáratához, ebben a pillanatban valami felrikoltott a sötétségben. Átható és reszelős, magas hangon, ami áthatolt Agatha izmain és megtelepedett a csontjaiba. Hirtelen összerezzent.

Körbenézett a kétfelé ágazó folyosón, és megnyugodott. Hirtelen felsikított, ahogy egy szőrös mancs kinyúlt a sötétségből és megragadta a vállát. A tömpe macskakarmok a bőrébe mélyedtek.