Visszaszámlálás

2013. november 20.
Agatha átvezette az utolsó iskoláscsoportot a Darwin központon, megállt Archie, az óriáskalmár folyadékban lebegő teste előtt, és szembefordult a diákokkal.
− És megérkeztünk Archie-hoz, a 8 méter hosszú óriáskalmárhoz. A Falkand sziget környékén akadt a halászok hálójába... – kezdett bele a magyarázatba. Egy pillanatra azt hitte, hogy semmi gond nem lehet, mikor hátul kitört a verekedés, ha azt annak lehetett nevezni, hogy egy nagyobb darab, búzaszőke hajú fiú a padlóra lökte osztálytársát, egy alacsony, fekete hajú fiúcskát, aztán kitépte a mellkasához szorított füzetet a kezei közül, és kettőbe tépte, majd a földhöz vágta.
A lány nyugalmat erőltetve magára tovább folytatta az osztály körbevezetését. Hiába, a gyerekek nem bírták az olyan csöndes helyeket, ahol semmihez nem lehetett hozzányúlni. A körút végén átadta a tanáruknak a gyerekeket, és elindult a büfé felé, hogy megigyon egy kávét.
Legalább két nap telt el a földalatti kaland óta, de mintha az egészet álmodta volna, mint ahogy a Doktorral történt találkozást is. Azóta még kevésbé nem érezte magát ideillőnek. Nem is a szilúriaktól rémült meg, hanem a különös idegen szemeiben rejlő szomorúságtól.
A férfi magányos volt, és valahogy a lány enyhíteni akart ezen.
A fenébe már, csak kétszer akadtál össze vele. Ő egy időutazó űrlény, te meg egy földi ember vagy. Ez nem...
Végigsietett a személyzeti szárny egyik folyosóján, mikor a lámpák hirtelen kialudtak. Holmes megdermedt rémületében, a sötétségből szipogás hallatszott.
− Hé, ki van ott? – kérdezte.
Nem tudott szabadulni a sötétségben rejtőző sziluriak képétől.
− Csak én! – hallatszott a vékony gyermekhang. – Percy Baker!
Agatha megnyugodott, és odalépett a hang forrásához. A padlón az a kisfiú kuporgott, a hátát a falnak vetette, karjaival átkulcsolta a térdét. Mellette a kettőbe tépett spirálfüzet hevert.
− És, mit csinálsz itt? – kérdezte, közben csípőre tette a kezét és elmosolyodott. – Egy múzeum az éjszaka közepén még unalmasabb, mint nappal.
− Csak, elbújtam.
A lány letérdelt mellé, felvette a füzet darabjait. Apró betűs írás kéklett a lapokon.
− Percival Baker, szép név.
A kisfiú letörölt egy könnycseppet.
− Nem, Perseus Baker. Ezért is bántanak a többiek, utálnak.
− Ó – motyogta Agatha, és a kezében tartott füzetdarabokra pillantott. – És ezt te írtad?
− Írtam, már nem ér semmit az egész.
Leült a fiú mellé és elmosolyodott.
− Megvan még az egész, írással meg ezekkel együtt. Na, még meg lehet javítani.
− Kérem, ne beszéljen velem úgy, mint egy gyerekkel.
− Ja, rendben. Akkor írogatsz Percy. És milyen történetet?
A madárcsontú fiú megrázta a fejét, aztán dacosan félrepillantott.
− Már lényegtelen. Ha én is olyan verekedős lennék, mint Peter, akkor nem történt volna ez.
− Jó, ha lényegtelen, akkor ne is foglalkozz vele. Azonban erről a verekedésről tegyél le. Ismerek egy férfit, egy bátor férfit, aki a szavaival harcol – kezdett bele Agatha. Döbbenten vette észre, hogy újra a Doktorra gondol. – Mindig hirtelen tűnik fel, nem hátrál meg, nem fél és nem kegyetlen. És amikor megjelenik, ott segít.
− Superman? Superman nem létezik.
Agatha elmosolyodott. Szomorúan gondolt a magányos vándorra, aki talán most is  másokon segít.
− De a Doktor igen – válaszolta Agatha. – Kétszer mentette meg az életem.
− A maga Doktora nem létezik – válaszolta Percy. – Nincsenek szuperhősök, maga meg egy dilinyós. És megint áramszünet van.
A fiú felállt, leporolta magát és kitörölte az utolsó könnyet is a szeméből. Agathát szinte mellbe vágta a gyerek szomorúsága.
Túl jó a megfigyelőképességem. Előbb a Doktor, most meg ez a gyerek. Nem lenne szabad ennyire a vállamra venni mások érzéseit.
− Hát mostanában gyakoriak – válaszolta Agatha, miközben lassan feltápászkodott
− Szerintem a napkitörések teszik. Mostanában azok is gyakoriak. A Nap most nagyon aktív.
Agatha bátorítóan a fiúra mosolygott, belenézett a szemébe.
− Okos srác vagy a korodhoz képest. – És valószínűleg ezért bántják az osztálytársai. – Csak kövesd az álmaidat, és minden rendben lesz. Gyere, a vendégem vagy egy forró csokira.
A két különc elindult a folyosó vége felé.


A Doktor a TARDIS irányítótermében állt, és a képernyőn keresztül figyelte a televíziós adást, amely a legújabb londoni helyzetről tudósított. A brit fővárosban elszabadult a káosz. Három negyedből is áramkimaradásokat jelentettek. A rendőrség pedig ismeretlen támadókkal keveredett tűzharcban.
Az időúr tudta, hogy a szilurok ostrom alá  vették a várost. Ő észrevette a szilur városban, hogy egy fényforrás sem volt felkapcsolva, ahogy a növények levelei is sárgultak. Valószínűleg a hirtelen bekövetkezett áramkimaradás a hüllőkre is hatással volt, ami miatt az embereket okolták. Az időúr fél szemével a többi képernyőre pillantott. Ezek a Föld részletes domborzati térképét mutatták. Az elmúlt két napban még több fémtojás energiajelét látta felbomlani, aztán eltűnni a térkép minél több pontján.
Úgy festett, hogy ezek a tárgyak valahogy – jobb szó nem volt rá – reprodukálják magukat. Ez még több kérdést vetett fel. Ahhoz, hogy tényleg világszerte megjelenjenek ezek a szerkezetek, annak az egyetlen fémtojásnak, amely ellopta a Doktor regenerációs energiáját körbe kellett repülnie a bolygót.
Ezt pedig nem tehette meg észrevétlenül hat hónapon keresztül. Ez volt a legfurcsább az egészben. Az időúr megdörzsölte az állát. Újra meg kellett védenie ezt a bolygót, ha már a sajátját nem tudta. Eszébe jutott Agatha, aztán Donna, Martha, Mickey és a többi férfi és nő, akik az utóbbi ötven évben mind a társai voltak. Valahol most lent élték az életüket, legtöbbjüknek családjuk lett, mások az ő munkáját folytatták.
Mind veszélyben voltak. A XXI. században mind a hétmilliárd ember be volt zárva a Földre. Úgy élték le rövid életüket, úgy háborúztak, zsákmányolták ki egymást, hogy közben egy kozmikus katasztrófa vagy idegen támadás bármikor kipusztíthatta őket. A Doktor gyakran elgondolkodott azon, hogy talán az ő állandó közbenjárásának hála hogy az emberiség megérhette azt az időt, hogy sok megpróbáltatás után az univerzum egyik legfejlettebb fajává váljon.
Mire e gondolatsor végére ért, újra Agathára kezdett gondolni. A lány nem csak képes volt a pszichikus papíron keresztül üzenni, hanem valahogy még olvasott is az időúr érzéseiben. És a Doktor kelletlenül is, de igazat adott a lánynak.
Az időúr sokszor azt is beismerte magának, hogy ő magát hajszolta bele ebbe a magányba. Hisz ő emelt több tízezer méter magas falakat maga és az emberek közé. Néha, a magányos kalandjai során arra is gondolt, hogy talán az a veszély, amitől meg kellett védenie az embereket, az ő maga volt.
Rátámaszkodott az irányítókonzolra, kifújta a levegőt és úgy nézett fel az örvénymanipulátora, mint aki valami válaszra várt az időgéptől. Azonban a hajtóművek halk zúgásától eltekintve a TARDIS néma maradt. Ilyenkor bírta csak átkozni a régmúlt időkben élt időurakat, hogy megtiltottak minden egyenes kommunikációs lehetőséget az időgépekkel.
Ekkor csörgött a telefonja, a Doktor elővette a készüléket, megnézte a kijelzőn feketéllő számot. A UNIT. Az időúr bal szemöldöke egészen a plafonig szaladt, miközben fogadta a hívást.
− Halló!
A vonal másik végén egy határozott, női hang szólalt meg.
− Üdvözlöm Doktor, a nevem Kate Stewart, a UNIT tudományos szárnyának vezetője.
− Hosszú szünetet tartott a vezetékneve és a keresztneve között. Ebből arra gondolok, hogy a középső nevét nem használja bizonyos okokból.
− Doktor, maga pont olyan, mint amilyennek az apám leírta.
− A skót akcentusából azt hallom ki, hogy ön Alistair Gordon Lethbridge-Stewart lánya.
A nő egy pillanatig hallgatott. A férfi pedig szélesen elmosolyodott. Úgy fest, hogy ez a meglepetések ideje volt.
− Igaza van, Doktor. És tudhatja, hogy nem egy baráti csevej miatt hívtam önt.
Az időúr ráült az emelvény korlátjára.
− Biztos az önöknek is sok fejfájást okoztak az úgynevezett fémtojások...
− Dr. Osgood ezeket berseker szondának hívja.
Az időúr ekkor felállt a korlátról, a jobb kezével végigsimított a haján. Az ikerszívei hevesebben kezdtek verni. Elsősorban a meglepetés váltotta ki nála ezt a reakciót, hisz elvileg az univerzum legfejlettebb fajához tartozott, és nem jutott az eszébe.
− Emberek, maguk fantasztikusak! – kiáltott fel. – Ha Osgood ott van a közelbe, adja át neki, hogy egy zseni! Az intuíciója fényessége egy szupernóváéval vetekszik!
Egy hang se jött a vonal másik végéről egy pillanatig, mire Kate válaszolt.
− Ingrid most a sarokban kuporog és az ön nevét hajtogatja. Azt mondja, hogy rátört valami „fangörcs”.
A Doktor csak pislogott, megrázta a fejét.
Rajongók. Egy újabb rajongó. − gondolta egy kicsit morcosan.
− Semmi gond nem lesz vele, kiheveri. A jó hír után mindig a rossz hír jön. Akarja hallani?
− A UNIT kiképzés minden helyzetre felkészített Doktor.
− És persze a legendás skót bátorság is, ugye? Ha Osgoodnak igaza van, akkor ezek az önreprodukáló szondákat csak egy céllal készítették. Hogy felkutassák az olyan világokat, amiken űrutazásra nem képes civilizációk élnek, és kiirtsák azokat. Egy ilyen szerkezet 150 millió éven várt, tervezett, míg végre módot talált arra, hogy véghezvigye a küldetését. – A Doktor a komputerhez lépett. – Ha jók a számításaim, akkor hamarosan háromezer ilyen szonda is létrejöhet ezen a világon. – A Doktor értetlenül meredt a számítógép képernyőjére. Amennyi eddig már létrejött, azok már pont elegek lennének ahhoz, hogy felrobbantsák a Földet. Miért építenek magukból még többletet? Miért?
− És van valami ötlete, hogy állítsuk meg ezeket?
− A mikrohullámok képesek kiütni ezeket, de nem tudom, hogy lehetne az összest hatástalanítani.
− Segít nekünk?
A Doktor elgondolkodott. Folytatta a hívás előtt elkezdett gondolatmenetét. Az utóbbi időkben valami igenis bántotta. Talán az, hogy másodszor is népének a pusztulását okozta, azokkal az emberekkel töltött idő, akik érte az életüket áldozták, és persze ezekből következett az a dolog, hogy magányos lett.
A társaságon kívül az is hiányzott neki, hogy senki nem volt, aki visszafogja a kezét. Valaki, aki segíthet betartani azt az esküt, amit évtizedekkel ezelőtt tett.
− Doktor? Ott van?
Az időúr bólintott. A Gallifrey-t a szülőbolygóját már nem menthette meg, azonban a választott otthonát, a Földet talán igen.
− Segítek. Azonban még van egy kis dolgom. – Kinyomta a telefont.
Eszébe jutott Agatha. Londonból kész csatatér lesz. Meg kell mentenie a várost, még mielőtt a szilurok és az emberek között kitört csata romokba dönti azt. Odalépett az irányítókonzolhoz, elcsavarta az egyik kapcsolót, aztán előredöntött egy kart.
Az első dolga az lesz, hogy megbékíti a sziluriakat az emberekkel, bármibe is kerüljön, utána pedig megmenti a Földet.


− Az egy dinoszaurusztojás – mondta mosolyogva Agatha a fiúnak. A preparátorok helyiségében voltak. A hosszú fémasztalokon az anyakőzetből félig kiszabadított ősmaradványok sorakoztak. – Egy iguanodon rakta le valahol Spanyolországban. Az a felső állkapocs pedig egy torvosaurusé.
Percy egy teljesen megtisztított kardfogú macska koponyát figyelt megbabonázva. Agatha elmosolyodott a látványon és a fiú lelkesedésén. Perseust a szertárban rejtette el, míg a többi idegenvezető el nem hagyta a büfét.
Úgy döntött, hogy megmutatja neki a múzeum olyan részeit, ahová látogatók nem tehették be a lábukat.
− Amúgy egy űrhajósról írok – szólalt meg a srác, közben végignézett a rég halott nagymacska roppant méretű, hajlott szemfogán.
− És mit csinál az űrhajós? – kérdezte Agatha kíváncsian.
− A Marson született egy kolónián, 2050-ben. A vízben ilyen apró mikrobák vannak, akik zombikká teszik az embereket. És aztán legyőzi a zombikat, majd összecsap az űrszarvúakkal.
− Űrszarvúak? – kérdezte Agatha döbbenten. A folyosóról csattanás hallatszott. Agathának hirtelen rossz előérzete lett.
Biztos csak Philip a biztonsági őr ment neki a szemetesnek. Nem is csoda, hogy a hüllőváros után kicsit paranoiás vagyok.
− Űrben járó orrszarvú emberek – mondta a fiú. – Nem hívhattam őket űrorrszarvúaknak.
Agatha úgy döntött, hogy kimegy a folyósora, hogy megnézze mi történt, majd megállt, a válla fölött Perseusra pillantott.
− Amúgy honnan találsz ki ilyeneket?
− Az álmaimból.
− Aha. – Agatha keze már a kilincsen volt. – Bújj az asztal alá.
− Miért?
A lány vállat vont. A veszélyérzete nem csillapodott, hanem egyre súlyosabb lett.
− Csak bújj az asztal alá.
− De miért? – tette fel újra a kérdést.
Agatha lenyomta a kilincset, lassan kinyitotta az ajtót, először a fejét dugta ki a folyosóra, aztán a zseblámpájával kivilágított a folyosóra. A fénypászma megvilágította a felborított szemetes mellett álldogáló sziluri harcost. A hüllőszerű teremtmény meglepetten kapta fel a fejét, a következő pillanatban a vállához emelte a fegyverét, becélozta a lányt és tüzet nyitott. Agatha visszaugrott a helyiségbe és becsapta az ajtót.
− Ez mi volt? – kérdezte Percy. A fiú ijedten pillantott ki a rejtekhelyéről. Agatha nem válaszolhatott, a következő pillanatba a sziluri egyszerűen berontott az ajtón, és újra lőtt. Agatha lebukott, közben lekapott egy hosszú combcsontot – ami valószínűleg egy őstulokhoz tartozhatott – a szomszédos asztalról, majd egy harcias üvöltéssel a szilurinak esett.
Meglendítette a hirtelen szerzett fegyverét, teljes erővel a sziluri fegyvert tartó kezére sújtott. Az meglepetésében és fájdalmában elengedte, és dühösen felmordult.
− Megharapott egy majom! – A lány meglepetten hallotta, hogy érti a gyíkember beszédét, ennél jobban az döbbentette meg, hogy a teremtmény a hangja alapján egy nő. A sziluri ezt használta ki, a padlón fekvő karabélyáért indult.
Ha visszaszerzi, akkor Percy-nek és persze nekem is végem!
Újra a sziluri felé ugrott, és mikor az karmait kieresztve Agatha felé rontott, a lány a combcsonttal a lény fejének bal oldalára csapott. A lány ideiglenes fegyvere hangos reccsenéssel kettőbe tört a teremtmény koponyáján.
Vajon mit fogok ezért kapni? – kérdezte magától a lány, miközben ijedten dobta el a csont kezében maradt részét. Perseus előmászott az asztal elő és döbbenten pillantott a földön heverő lényre. A lassan emelkedő és süllyedő mellkasa arra utalt, hogy a hüllő még életben van.
− Ez egy valódi idegen?
− Hát, nagyon is földi – válaszolta Holmes. – Jó, menjünk innen, és hívjuk a rendőrséget.
Elindultak a folyosón. Csarnokokon siettek át, a kitömött állatok és felállított csontvázak még hátborzongatóbbak voltak éjszaka.
− Ezt a Doktortól tudod? – kérdezte Perseus miközben elsiettek a camarasaurus felállított csontváza előtt. Már a triceratopshoz közeledtek, amikor a roppant méretű dinoszaurusz háromszarvú koponyája mögül egy újabb sziluri feje bukkant elő.
Agatha nem ijedt meg, inkább dühös volt magára, hogy nem hozta magával a csontvázat.
− Mit akartok itt? – kérdezte az elé lépő gyíkot, miközben védelmezően Percy elé állt. Még a gázspray-t sem hozta magával. A hirtelen jött bátorsága azonnal elszállt, amikor a sziluri lassú és méltóságteljes léptekkel közeledni kezdett felé. Nagy és fekete szemeivel úgy méregette Agathát, mint a macska a zsákmányául szolgáló egeret. Hosszú ujjaival erősen szorította a lézerfegyverét.
Tényleg, a fegyver! Miért nem hoztam magammal?
− Ez csak kártevőirtás – sziszegte a teremtmény.
Az idegenvezető meg se lepődött, hogy ez a lény is nőnemű.
− Kedves – sóhajtotta Agatha, közben folyamatosan hátrálni kezdett a teremtmény elől. – Figyelj, mi intelligens lények vagyunk, nem pedig patkányok.
− Ti majmok vagytok – lihegte az idegen. Agatha bár nem ismerte a teremtmény testbeszédét, a szemébe se tudott nézni, és az arcáról sem tudott semmit se leolvasni, azonban érezte a teremtmény dühét és bánatát. – Kártékony, baktériumként terjedő ocsmány majmok!
− Jó, a szobor miatt van, igaz? – kérdezte Agatha. – Megrepedt, mikor Arthur elejtette. Ha kell, akkor valahogy pótolhatom maguknak. Ha meg akarnak valakit büntetni, akkor engem büntessenek. A fiú semmiről sem tehet.
− Ahogy a nővéreim, húgaim, bátyáim és az öccseim sem tehettek arról – sziszegte gyűlölettel teli hanggal a sziluri ¬−, ami miatt meghaltak álmukban.
Zúgó hang hallatszott, ahogy a hüllő kibiztosította a fegyvert, becélozta Agatha fejét. A lány kifújta a levegőt, belenézett az idegen maszk szemlencséibe.
− Megértem, hogy nehéz neked. És most nem foglak azzal terhelni, hogy nekem hat hónappal ezelőtt összeomlott az életem. – Agatha nem tudta elszakítani a tekintetét a homlokára meredő fegyvercsőről. Egy képtelen pillanatig azt várta, hogy meghallja a jellegzetes, nyüszítő hangot, ami általában egy kék fülke megjelenését kísérte. – Miért nem ülünk le és beszéljük meg.
− A gyík sem tárgyal a patkánnyal, mielőtt felfalná.
Agatha csak pislogni bírt, és a kék fülke csak nem akart jönni.
− Akkor gyerünk, húzd meg a ravaszt! – kiáltotta. – Na, mire vársz? – Széttárta a karjait, tiszta célpontnak mutatva a mellkasát. – Húzd meg a ravaszt, vagy bármit, amivel működésbe tudod hozni azt a varázsmasinát.
Az idegen felemelte a lézerfegyvert. Agatha Holmes pedig megpróbálta visszaidézni, hogy az általa látott filmekben mit mondott ilyenkor a főhős. Hát neki semmi hősies nem jutott az eszébe.
Ellökte a hátánál lévő Percyt, és csak ennyit suttogott neki.
− Fuss.
A Doktor is ezt mondta neki, hogy ha azon az estén úgy szedi a lábát, ahogy tudja, akkor nem került volna ilyen helyzetbe. A sziluri az egyik pillanatban még lőni akart, a másikban megfeszült a teste, fájdalmában felordított és ájultan esett el a padlóra.
A hátából egy elektromos sokkoló fémdárdája állt ki, ami egy dróton keresztül egy taser puskához csatlakozott, amit egy katona tartott a kezébe. Agatha kifújta a levegőt, és még jobban megnézte a fickót.
Fekete, katona kezeslábast és vörös barettsapkát viselt.
− Jól van, hölgyem? – kérdezte a férfi, miközben a kiállítótermet még egy tucatnyi, hasonló öltözetű katona szállta meg.  Pillanatokon belül ellepték a múzeumot. Agatha egy pillanatig bénultan állt. – Hölgyem, jól van?
− Igen, igen jól vagyok. Van még egy ilyen homo... homo... reptilia a preparátorteremben. Leütöttem, egy csonttal.
A katona elismerően bólintott, ott hagyta a lányt, közben a bal fülében lévő headsethez nyúlt. Perseus várakozóan, mint egy megelevenedett szuperhősre pillantott Agathára. Az idegenvezető meglepetten nézett le a nála egy fejjel alacsonyabb srácra.
− Jó, hazamegyünk.
A múzeumot felszabadító katonák egy fekete terepjáróval előbb Perseust, aztán Agathát vitték haza. Még mielőtt kirakták volna a háza előtt, aláírattak vele egy titoktartási egyezményt. A lány már annyira fáradt volt, hogy akár a saját kivégzési parancsát is önként és dalolva aláírta volna, csak huppanjon már bele a pihepuha ágyába. Mély és álomtalan alvás után a mobiltelefon csörgése ébresztette. A lány fogadta a hívást, aztán ránézett az órára.
„10:00”
Úgy festett, hogy elkésett, azonban hamarosan kiderült, hogy a sietség felesleges volt.


A TARDIS az utca szemközti oldalán jelent meg a semmiből. A Doktor előlépett a fülke belsejéből, mélyet lélegzett a őszi friss levegőből, felpillantott az acélszürke felhőkkel borított égre. Ekkor kezdett el esni az eső.
Ez általában gyászos napokon szokott, de az időúr úgy érezte, hogy ma egy apró győzelmet fog aratni maga felett. Az időúr átsétált az úttesten, felsétált az ajtóig vezető rövid lépcsőn, és felemelte a kezét, hogy bekopogtasson.
Ekkor az emeletről, az ablakon keresztül hallani vélte Agatha hangját. A lány épp telefonon beszélt valakivel, és a hangjából vereség érzése hallatszott.
− Figyelj, anyu. Nyugodj meg, majd csak lesz valami. Kirúgtak, majd elmegyek valami tanfolyamra.
A Doktor döbbenten pillantott fel. A lányt elbocsátották a munkahelyéről? A szíve összeszorult a gondolatra, hogy most tényleg tönkretette Agatha életét. És még azért jött, hogy magával vigye.
− Túlélem – válaszolt a lány az édesanyjának, a hangja elcsuklott. – Csak úgy érzem, hogy...
Az időúr kifújta a levegőt, lesütötte a szemét, sarkon fordult és elindult a TARDIS felé.
Szinte hallotta Davros rekedtes hangját, mintha a nyomorék kaled mellette állna.
A Doktor, aki állandóan fut, és nem mer visszanézni a szégyentől...
Szóval mégis csak magányos lesz. Úgy festett, hogy egyszerre volt hős és szörnyeteg. Már felkészült arra, hogy továbbra is magányosan fogja járni az útját, és ez a tudat egy fekete lyuk súlyával nehezedett a szívére.
Szerintem egy időúrnak mi csak rovarok vagyunk.
− Igen, rovarok. Úgy játszok velük, mint egy gyerek a bogarakkal – válaszolta Wilfred emlékének, és benyitott a TARDIS ajtaján, átsétált az irányítótermen és odalépett az irányítókonzolhoz.  – Hogy gondolhattam azt, hogy így bánhatok velük?
− Kislányom... – hallatszott nevelőanyjának kedves és lágy hangja. Agathának minden beszélgetéskor érezni vélte a frissen sütött gyümölcskenyér illatát, látni vélte a családi ház ebédlőjében álló tölgyfaasztalt, aminek lakkozott lapján megcsillant a rávetülő napfény.
− Anyu, figyelj, nem is vagyok jó ebbe a munkába. – Agatha kitörölt egy könnycseppet a szeméből. A torkát sírás szorongatta. Nyelt egyet. – Azt hittem, hogy egy őstuloknak a combcsontja, közben pedig egy homo antecessoré volt. Tönkretettem egy fontos leletet, csak...
Ekkor jutott az eszébe, hogy semmit nem mondhat el erről, hisz a titoktartási szerződés kötelezte erre.
− Csak?
− Erről nem beszélhettek – válaszolta. Inkább nem beszélt róla, mint, hogy hazudjon Maria Holmesnak, de Agathának már attól is lelkiismeret furdalása volt, hogy elhallgatta előle az igazságot. – Csak annyit mondok, hogy este különös dolgok történtek a múzeumban.
− Mrs. Beckett kertjében néhány maszkos, marslakónak öltözött punk randalírozott. És képzeld, valami katonák szerelték le őket.
És mindez az ő hibája volt. El se tudta képzelni, hogy a szüleinek talán valami baja esne, és ezt az ő hibájából.
− Köze van hozzá – suttogta. – Vasárnap délután ígérem, hogy átmegyek hozzátok, és mindent elmesélek.
Kipillantott az ablakon, látta, ahogy a Doktor ideges léptekkel átsiet az úttesten. A szemközti oldalban a férfi időgépe állt. Agatha szíve nagyot dobbant.
− Kislányom, gyere át minél előbb.
Persze, hogy bármikor átmehettek, hisz most  időm mint a tenger.
− Anya, akkor vasárnap – motyogta Agatha, kinyomta és az ágyra dobta a mobilját, és úgy ahogy volt, pizsamaalsóban és topban lerohant a lépcsőn. Hallotta az eltűnő időgép sivító-vonyító hangját.
Amikor kiért a háza elé, akkora a TARDIS utolsó körvonala is úgy tűnt el, mint a párafolt a fürdőszobai tükrön. Agatha lehajtotta a fejét, ezt lekéste. Ezt talán örökre lekéste.
− Doktor – suttogta a férfi nevét, mintha ezzel visszahozná. Kipislogott egy könnycseppet a szeméből, sarkon fordult és visszabandukolt a házába. A délelőtt folyamán az emelettől a konyháig kitakarította a házat, közben azon agyalt, hogy mit keresett ott a különös idegen. Talán mégis csak beszélni szeretett volna vele, de inkább meggondolta magát.
Agatha egy pillanatra abbahagyta az íróasztal fényesre sikálását. Ezt a gondolatot azonnal el is hessegette. Nem tudta elképzelni a különös idegenről, hogy ilyen gyerekes trükkhöz folyamodna. Megtörölte a homlokát, leült a számítógép elé és bekapcsolta. Szerencsére a tegnapi éjszaka óta, úgy ahogy helyrehozták az elektromos hálózatot. Először a hírportálra nézett fel, nem lepődött meg, hogy a sziluriak rajtaütéseit az áramkimaradás miatt kitört zavargásnak tudták be a cikkírók.
Inkább az olyan dolgokra koncentráltak, mint egy a teljes sötétségben végrehajtott szívátültetés, a meghibásodott jelzőlámpák miatt történt autóbalesetek, vagy hogy egy idegenvezető annyira megutálta a munkáját a Természettudományi Múzeumban, hogy szétvert egy frissen talált ősemberleletet.
Úgy festett, hogy a vörössapkások – mint egy gyors google keresés után kiderült–, az UNIT emberei minden információt eltussoltak, vagy átírtak. Az Arthurhoz hasonló fickók írták meg, hogy nem emberi lények támadták meg Londont az éjszaka folyamán.
Felsóhajtott, és félórai nézelődés után elég lelki erőt érzett arra, hogy fellépjen a facebookra. Nem lepődött meg azon, hogy az üzenetekben a hogylétéről érdeklődtek, egyszerűen nem volt kedve válaszolni ezekre. Már ki is lépett volna a közösségi oldalról, és folytatta volna a mosogatással, mikor valaki ismerősnek jelölte.
Perseus Baker fényképe mosolygott rá a számítókép képernyőjéről.
A lány elmosolyodott, mikor meglátta, hogy a jelöléssel egy időben mit küldött a fiú a számára. Egy ceruzarajzot, amit őt háttal ábrázolta, a bal kezében egy hosszú combcsont lógott. Egy fokkal máris elviselhetőbb lett a napja.
Hisz megmentette egy gyermek életét, az nap este nem csak kirúgták, hanem hőssé vált, még ha egy ember szemébe is. Agatha hálásan fújta ki a levegőt, ekkor kopogtattak. A lány pedig rosszat sejtve az ajtó felé pillantott.


Hát újra a startvonalon -, gondolta az időúr, amikor végigtekintett a TARDIS vezérlőtermén. Csak ő volt itt egyedül, megint. A Doktor a Hold túlsó oldalán hozta ki az időgépet az időörvényből, és leparkolt a szürke és élettelen kísérő egyik meteorkráterének a mélyén. Elhagyta az irányítótermet, egy aranyszínfalú folyosón sétált át. Két oldalról ajtók nyíltak. A Doktor balról a negyediket választotta, és belépett az időgép könyvtárába. A hatalmas csarnok egyik falától a másikig különféle kötetekkel teli könyvespolcok húzódtak, melyeknek a teteje egészen a kupolás mennyezetig nyúltak. Köztük, különféle magasságban függőjárdák íveltek át, néhol keresztezve egymást.
A Doktor elgondolkodva pillantott körbe, egy ilyen hatalmas termet arra építették, hogy emberek és más lények százai töltsék meg. A férfi végigsétált a polcok között, találnia kellett egy könyvet, amit elolvas, amivel lefoglalhatja a gondolatait. Bár érezte, hogy sikertelenül. Balra fordult a polcok között vágott ösvényen, a szemeivel a könyvek gerincén lévő címeket olvasta. Ekkor megállt az egyik könyvnél, levette a helyéről, a borítón egy piros nyitott fedelű autó volt, amit egy hatalmas darázs üldözött.
Agatha Christie: Halál a felhők között. Ez volt a könyv címe, és a földi időszámítás szerint 5 milliárdik esztendőben adták ki. A Doktor arra gondolt, hogy most elolvassa, de megrohanták az emlékek.
Donnával járt azokban az időkben. Minden pillanatára jól emlékezett, az örömre, hogy volt, aki csak időlegesen is csak, de enyhített a magányán. Az első ember, aki csatlakozott hozzá, miután Rose eltűnt.
Visszarakta a könyvet a helyére, és levett egy vaskosabb, vörös bőrbe kötött könyvet, amire aranyozott betűkkel a következő cím volt írva.


Orghackarmosdrashytonytanmorenolda
válogatott művei.
A kötet a híres gallifrey-i költő műveit tartalmazták. A többi bolygón csak Bárdként ismert férfi több ezer évvel a Doktor születése előtt élt. Több bolygót és történelmi kort bejárt, de csak azért, hogy ihletet találjon.
A könyv pont a közepén nyílt ki, íves betűkkel írt vers bukkant elő a lapok tömegéből.
Milleniumok Vándora
Előtte az idő zord siksága
Viseltes csizmája alatt ropog a hó
Lelkében érzi, hogy a hosszú tél nem jó
Arcát hópelyhek ostromolják
Könnyek folyamát semmik nem apasztják
De mennie kell tovább
Hisz a dolga nem vár tovább
Várj még Milleniumok Vándora
Egyszer a jég felolvad és a te arcod is fakad mosolyra
Utad nem lesz magányos, mikor a virágok kinyílnak
És eljön az ideje a tavasznak


A Doktor óvatosan bezárta a könyvet és gyengéden visszarakta a helyére, és felsóhajtott. Senki nem tudta, hogy ki lehet a milleniumok vándora, ez örök rejtély maradt. És a költő komputerben őrzött tudata is bölcsen hallgatott erről, hiába faggatták.
Azonban e sorokat olvasva az időúr, utolsó a fajtájából úgy érezte ez a vers mintha róla szólt volna. A Bárd furcsa és titokzatos figura volt, egyesek szerint a legzavarosabb költeményei talán a jövő eseményeit jósolták meg.
Azonban a vélemények inkább abban egyeztek meg, hogy a Bárd csak egy tehetséges, de akkor is kötöznivaló bolond volt.
A könyvtár csöndjébe a semmiből hasított a mobilja csörgése. Az időúr felsóhajtott, mikor újra megcsörrent a telefonja. Egy pillanatra abban reménykedett, hogy talán téves, a vonal másik végén lévő beszélő is rájött erre és nem lesz harmadik kicsörgés. Mintha csak incselkedett volna a Doktorral, jött az újabb.
A férfi egyből tudta névhez társítani a telefonszámot.
 Kate Stewart, a nő biztos, hogy nem vaklárma miatt hívta fel.
− Igen, Kate!
− Doktor, rosszabbodott a helyzet.
− És hogyan... Ja a Földet az univerzum egyik legveszélyesebb világáról származó robotszondák akarják elpusztítani, hát ezer ötletem lenne, hogy mi lehetne ennél is rosszabb. Tudják egyik sem leányálom, de mondja.
Kate az irodájában ült, az íróasztala sarkában álló bekeretezett fényképre pillantott. A fiát, Gordont ábrázolta. A fiú már tizenhét éves lehetett, fekete talárt és diplomasapkát viselt, és épp az Oxfordon szerzett második diplomáját vette át kvantumfizikából. A nő szemei a másik fényképre vándoroltak, ami az apjáról, Lethbridge dandártábornokról készült. Az idősebb Stewart egyenes gerinccel állt az egy dombtetőn, az arcán nem látszott mosoly, szemei a távolba révedtek. Mögötte a zöldellő skót dombság terült el.  Olyan feszes volt, mint az általa viselt makulátlan tisztaságú egyenruha.
Vele szemközt egy könyvespolc állt, amin különféle színű irattartók sorakoztak. Kate szerette nyomtatott formában látni a fontos aktákat, épp úgy ahogy bedigitalizálva.
A múlt és a jövő. Kate mindig is úgy érezte, hogy ő a jelen, hogy neki kell átmentenie az apja erényeit a fia Gordon számára. Persze úgy ahogy azt is eszébe jutatta, hogy miért is harcolt a szervezet.
− Edwards ezredes tegnap éjszaka átvette a parancsnokságot a UNIT operatív szárnya felett. Megoldotta a helyzetet, azonban ma reggel beszéltem vele. Azonnali és végleges megoldást akar.
Kate jól emlékezett az ezredessel való beszélgetésre, bár a nő inkább vizsgáztatásnak érezte, ahogy a katona kikérdezte a sziluriak fiziológiájáról és kultúrájáról. Arra jött rá, hogy az ezredes hajlandó bármit bevetni a céljai érdekében. Annak idején a Doktor és a dandártábornok sokat tettek azért, hogy a UNIT-ot egy olyan szervezetté tegyék, amely a Földre fenyegető veszélyek ellen harcol, minél kevesebb fegyverrel.
Mintha csak az ő erőfeszítésüket csúfolná meg, ezekben az időkben szinte minden megváltozott. A UNIT tisztjei gyakran fittyet hánytak az alapvető emberi jogokra. Vádemelés nélkül civileket tartottak fogva egy titkos börtönben, nem valami jó körülmények között, gyakran évekig.
Amint behajtott Edwards fekete terepjárója a Tower alatt lévő UNIT főhadiszállás mélygarázsába, elkezdett parancsokat osztogatni. Persze a Londonban lévő UNIT erők sikeresen visszaverték, és foglyokat is ejtettek a támadók közül. Persze kemény kihallgatásnak vettették alá őket, nem törődve a hadifoglyoknak kijáró bánásmóddal. Persze Edwardsnak megvolt rá az indoka, amit Kate nem tudott elfogadni: mi szerint a sziluriak nem voltak emberek.
Igen, a UNIT kezdett távolodni az eredeti céljaitól. Persze Edwards valahogy meggyőzte a vezérkart, hogy a világszerte megnövekedett szeizmikus aktivitást valamiféle sziluri csodafegyver számlájára írta.
− Na, ne, ezt az ezredes sem gondolhatja komolyan! A sziluriak békés lények, igaz kicsit nárcisztikusak, de csak akkor támadnak, ha fenyegetve érzik magukat.
− Akkor bármit is tervezz Edwards, azzal olajat önt a tűzre.
− És a lángok felgyújthatják a várost, úgy ahogy a világot – válaszolta a Doktor. – Persze ha a fémtojások előbb fel nem robbantják, csak tudnám, hogy miért vannak ilyen sokan. Ahogy a képernyőmre nézzek, ezek már 12 percenként tűnnek elő a föld alól, majd vállnak köddé. Aggasztó, úgy fest, hogy felépítik magukat.
A

z irodába ekkor viharzott be Ingrid. Alacsony, köpcös lány volt, egyenes szálú barna haját hátrakötve hordta. Fekete, vastagkeretes szemüveget viselt. A nyaka köré a szokásos, színes sálat kötötte, a fején pedig egy kék-fehér mintás sapkát nyomott. Kate döbbenten látta, hogy az a sapka a TARDIS-t akarja ábrázolni.
− Ms. Stewart! – mondta a nő nevét ijedten.
Kate elvette a mobilját a fülétől, letakarta a hangszórót és odaszólt Osgoodnak.
− Ingrid, a Doktorral beszélek.
A mobiltelefonból megszólalt a férfi hangja.
− Kate, ott van? Szóljon Ingridnek, hogy átküldöm az információkat...
A lány összegyűrte a sál végét, az ajkába harapott, az arca pedig egy árnyalatnyival pirosabbá vált. Stewart rosszat kezdett sejteni.
− Ingridnek hívott. – Sóhajtotta.
Kate gyorsan beleszólt a telefonba.
− Ingridet megint elkapta az a fangörcs. – mondta, és lerakta a telefont, és átugrott az íróasztalon, de már késő volt. A lány egyszerűen a padlóra zuhant. A tudományos részleg vezetője félresöpört egy tincset a homlokából, és leguggolt a földön heverő Osgood mellé. Ahogy látta a lánynak semmi baja nem esett. Ki ment a mosdóba, egy papírpoharat teleengedett vízzel, utána visszatért és a legegyszerűbb eszméletre térítési módszert választotta. A lány arcába löttyintette az egészet.
Osgood szemei azonnal felpattantak, levegőt kapkodva ült fel.
− A Doktor!
− Miért keresett?
− Éppen forró csokoládét vettem a kávéautomatából, amikor...
− Igen, mi történt?
− Kiderült, hogy a forró csoki az harminc penny, és elfelejtettem a...
− A kék pénztárcáját. Azt mondja, hogy miért jött?
A lány szemeiben félelem csillant, ahogy rápillantott Stewartra.
− Elmentem Edwards ezredes irodája...
− Ideiglenes irodája előtt – javította ki Kate. Nem mert gondolni abba, hogy Edwards véglegesen berendezkedjen a Tower alatti központban. Már az is taszította, hogy egy levegőt kell vele szívnia.
− Ideiglenes irodája előtt, igen.
− Ingrid, a Föld fel készül robbani. Hüllőemberek akarják lerohanni a felszínt. Mondja el mit hallott!
− Edwards ezredes telefonon beszélt valakivel, valószínűleg a skóciai bázisról.
A listájára felírta hüllőemberek és Földet elpusztítani akaró szondák mellé Edwards alkalmatlanságát is. Az nem volt elég, hogy a férfi a sziluriak boncolására utasította a tudósokat, de hogy felhívta a skóciai bázist, az még félelmetesebb lehetőségeket vetett fel. Kate azonnal feltápászkodott, közben odaszólt a padlón üldögélő Ingridnek.
− A gyorshívóban ott a Doktor száma.  Beszélek Edwardsal, és ne merjen elájulni! – Kinyitotta az ajtót, de még visszafordult a még mindig a padlón gubbasztó, döbbenettől még mindig bénultan ülő Ingridhez. – Lehetőleg beszéljen vele öt olyan mondatot, amik között logikai kapcsolat van, rendben? Most a Föld sorsa múlik magán, tehát ne merjen fangörcsöt kapni.
− Igen... igen... – válaszolta Ingrid.
Stewart ezt már nem várta meg. A saját dühével viaskodva végigsétált a folyosón. Csak néhány tudós vagy egyenruhás UNIT tiszt jött vele szembe, de amikor meglátták, hogy a tudományos osztály vezetője mérges, inkább kitértek az útjából. Egy katonától kérdezte meg, hogy Edwards hol van. A válasz még jobban feldühítette.
A tiszt a főhadiszállását abba az irodába rendezte be, ahol annak idején a dandártábornok is naponta dolgozott. Edwards az asztal mögött ült, és a jelentéseket olvasta. Magas, sportos testalkatú férfi volt, a UNIT egyenruha feszesen állt rajta. Ezüstös haját rövidre nyírva hordta, hosszú arcát apró ráncok barázdái szelték át. A férfi Kate felé pillantott jégkék szemeivel. A nő állta a nézését.
− Egy időre elfog...
− Ide figyeljen, amit ön tervez az népirtás! Megsérti a UNIT alapító okiratát. Nem használhatja fel azokat a vegyifegyvereket. – Az ezredes hagyta, hogy végigmondja, és közben bólintott.
− A hüllők provokáltak minket. – Hátradőlt a székében, szinte áradt belőle a felsőbbrendűség, ahogy az a szándék, hogy a nőre erőltesse akaratát. – Valószínűleg egy sokkal nagyobb, frontális támadásra készülnek. Olvastam a jelentéseket ezekről a lényekről, lehet lenyűgöző a kultúrájuk, de ezek minket patkányoknak tartanak. A mi életterünkre pályáznak, én csak megvédeni akarom a fajunkat és a civilizációnkat.
Kate kifújta a levegőt, úgy döntött, hogy nem hagyja annyiban. Taszító volt, ahogy Edwards úgy pöffeszkedik a dandártábornok székében, mintha mindig is az övé lett volna. Ez is szimbóluma volt annak, hogy mivé vált a UNIT.
− Ez...
− Azt akarja mondani, hogy népirtás? Olvastam arról az esetről, mikor ezek a lények egy halálos vírussal akartak minket kipusztítani. – Magára mutatott. – A saját fegyverüket vetjük be ellenük, ha akadályoz ebben, akkor le kell váltanom a részleg éléről ellenszegülésért. Gondolom, hogy ez nem vetne jó fényt a nevére, bármennyire is nem használja.
− El sem tudom képzelni, hogy vehették be a szervezetbe.
Edwards gúnyosan vigyorodott el, a szemeiben baljóslatú vidámság jelent meg.
− Ellenségeink vannak a Földön, azon kívül és a felszín alatt is. Egyetlen megoldás van, az azonnali megtorlás. Higgye el, ha az apja ma élné aktív éveit, akkor ő is...
− Szerintem maga egy kicsit fiatal, hogy az apámat állítsa elém példának.
− Jó, meghallgattam a tiltakozását Ms. Stewart, bekerül a jelentésembe. Nekem az emberek az elsődlegesek, ezért tudom, hogy helyesen cselekszem. Leléphet.
A nő egy pillanatig dühösen meredt az ezredesre, aztán nyugalmat erőltetve a hangjára megszólalt.
− Tudja, engem elküldhet, legyőzhet, de van egy másik ember, akivel ezt nem teheti meg. Ha belép, akkor bizony nem küldheti el melegebb éghajlatra, nem beszélhet vele lekicsinylően. Amint belép ezen az ajtón, és megszólal, maga szépen engedelmeskedni fog neki.
− És mégis ki ez az ember, Katherine? Mi a rangja?
− Független tudományos tanácsadó. – A nő arcán egy apró, diadalmas mosoly jelent meg. – Szerintem viszont ha olvasta a 70-es vagy 80-as évek jelentéseit, akkor tudhatja, hogy kiről beszéllek.
Kate ekkor sarkon fordult, aztán kisétált az ajtón. Remélte, hogy ezzel elért valamit, és hogy Ingrid nem ájult el. Azonban azt nem sejthette, hogy egy óra múlva a dolgok rosszra fognak fordulni.


Agatha lesietett a lépcsőn, de azért megállt a konyhába és a kezébe vett egy serpenyőt, hátha valami idegen és valószínűleg ellenséges létforma érkezett hozzá. Már az ajtó előtt állt, amikor rájött, hogy a hüllőembereknek valószínűleg nem szokása kopogtatni, míg az agresszív fémtojások erre alkalmas végtagok hiányában egyszerűen nem képesek rá. Akkor csak egy valaki jöhet szóba.
A Doktor! Ha a különös férfi az, akkor Agatha gondolkodás nélkül fejbe csapja majd a serpenyővel, és csak utána fogja megkérdezni, hogy miért hagyta megint faképnél. Úgy érezte, hogy ez lesz a helyes sorrend.
Csak utolsó sorban gondolt arra, hogy lehet csak a postás az. A háta mögé dugta a serpenyőt tartó kezét, és ajtót nyitott. Az utcán álló alak nem a postás volt, viszont nem is a Doktor... Egy  magas nővel nézett farkasszemet, aki fekete, viktoriánus csipkeruhát viselt, a fején széles kalapot hordott, míg az arcának álltól az orrnyeregig terjedő részét fekete fátyollal takarta. A lány először azt hitte szellem, de amikor meglátta a borostyánsárga, hasított pupillájú szempárt és az a körül sorakozó szarupikkelyeket, azonnal hátrálni kezdett.
Egy sziluri, más néven homo reptilia. Egy olyan szörnyeteg, ami majdnem végzett vele a múzeumban, előtte a földalatti városban. Már felkészült arra, hogy meglendítse a serpenyőt és jó erősen fejbe vágja a különös idegent, mikor az megszólalt.
− Állj! – Ebben az egy szóban különös él vegyült. – Információkra van szükségem!
− Nocsak, tárgyalni is tudtok? – vágott vissza a lány. – Mit akarsz?
− Gondolom te a Doktor segítőtársa vagy.
Holmes leeresztette a serpenyőt, és dacosan kifújta a levegőt.
− Nem, inkább párszor ő segített rajtam. Persze, ha azt segítségnek lehet nevezni, hogy miatta vagyok ilyen helyzetben. Miért kérdezi?
− Tudja, hogy éppen hol van ő?
A lány továbbra sem mozdult egy tapodtat sem, és továbbra is a sziluri nő szemébe nézett. Úgy érezte magát, mint egy egér, akit épp ekkor hipnotizált az ő rá cserkésző kígyó.
− Figyeljen, a szobrot véletlenül ejtettük le.
− Semmi köze ennek az ügynek a templomhoz. Tudni akarom, hogy hol van a Doktor.
− És mégis miért akarja tudni, hogy épp hol van?
− Azért küldtek, hogy megöljem, de nem tudok vele végezni, mivel csak ő segíthet a népemen.
Agatha szíve szerint fejbe csapta volna a szilurit, és ha elájult, bevonszolta volna a konyhába, aztán hívta volna a rendőrséget. Persze, ha nem ment el volna újra az elektromosság szerte a városba. Ezek helyett inkább beinvitálta a szilurit a konyhába, és megkérdezte, hogy mit kér.
Vastra – mivel az invitálás előtt bemutatkozott, aztán leült – egy pohár vörösbort kért. Agatha nem mert rákérdezni, hogy miért is? Volt egy olyan érzése, hogy azért mert a lényt valami más folyadékra emlékeztette az ital színe.
Agathának az expasija az előző szilveszter után hagyott egy üveg vörösbort, így a lány meg tudta vendégelni a szilurit. Arra a kérdésére, hogy éhes e, szerencsére Vastra nemmel felelt. A lény belekortyolt a borba, utána megnyalta a száját és elégedetten felszisszent.
− Jó minőségű – mondta kimérten. Agatha a mosogató mellett állt, és a teremtményt figyelte. Az arca megközelítőleg emberszerű volt, leszámítva az azt borító pikkelyeket és a feje hátsó részéből kinövő taréjszerűséget. Vastra viszonzásul végigmérte a lányt. – Látom, hogy veled nem lehet rendesen beszélni, valamint hogy ellentmondasz magadnak. Tegyünk egy újabb próbát. Anyámtól azt tanultam, hogy a hazugság mindig több szóból áll, míg az igazság egyből. Kérdéseket fogok neked feltenni, és csak egy szóval válaszolhatsz mindenre? Világos?
− Igen! – válaszolta Agatha, és nyelt egyet.
−Jó. Első kérdés: Mit kerestél te és a barátod a városunkban?
A lány leküzdőtte a késztetést, hogy hosszú mondatokon keresztül magyarázkodjon. Egy szóban kellett válaszolnia, ez világos volt.
− Nyomozás.
− És mi után nyomoztatok?
− Utánatok.
− Látod, már most elérted azt, hogy higgyek neked. A hosszú mondatokkal könnyű játszani, könnyű köztük elrejteni az igazságot. Folytatom a kérdezést.
Agatha csak most vette észre, hogy egyáltalán nem esett pánikba. Hisz persze, a konyhájában üldögélő, vörös bort szopogató, viktoriánus öltözéket hordó hüllőember egy cseppet sem tűnt furának az utóbbi hónapok eseményei után.
− Mit gondolsz a Doktorról?
A lány elgondolkodott. A különös férfiből nyugtalanító érzés áradt, olyan volt mint...
− Magány.
− És miből gondolod azt, hogy magányos?
Agatha már meg akart szólalni, de Vastra felemelte a mutatóujját, és pislogott egyet.
− Egy szó. Az igazságot akarom hallani.
A lány visszagondolt az utolsó találkozására a különös idegennel. Miből jött rá, hogy a Doktor tényleg egyedül van. Talán a férfi testtartása? A hangsúlya? A szemei? Nem tudott rájönni, de végül azt a szót adta válaszul, ami elsőnek az eszébe jutott?
− Megérzés.
− Mi a foglalkozásod?
− Tudós – szólt vissza Holmes, ekkor jutott az eszébe, hogy már rég nem volt az.
− Akkor erre a kérdésre tudósként válaszolj.
− Tudtam – vágta rá ingerülten. Szeretett volna szabadulni ebből a kínos szituációból. Már várta, hogy Vastra elmenjen az otthonából, és hogy ő végre egyedül legyen. Azonban egy másik érzés is befészkelte magát a tudatába, ez pedig a kalandvágy volt. Meg akarta tudni, hogy mit akar a hüllőlény. Hisz mégis csak az volt a dolga, hogy fényt derítsen a titkokra.
− Tehát tudtad, hogy a Doktor magányos. És szerinted miért mentett meg téged?
− Jó, elég ezekből a kérdésekből – vágta rá Agatha, leült a hüllővel szemben. – Mit akar tőlem?
− Megszegted a szabályokat.
− És, kimaradok egy dobásból? Gyerünk, ki vele! Miért akarják megöletni a Doktort?
A sziluri nő felhajtotta az utolsó korty pohár bort is, és visszarakta az üres poharat az asztalra, és rápillantott Agathára. A lány támadásra várva felpattant a székről.
− Ha tudnád, hogy hol van a Doktor, akkor megmondanád?
− Nem! Figyeljen, már un...
− Miért védelmezed azt az ember, aki miatt ebbe a helyzetbe kerültél? Mit köszönhetsz neki?
Holmes szinte gondolkodás nélkül válaszolt a szilurinak.
− Az életemet.
− Heves vagy, ez tetszik. És kitartó egy emlőshöz képest. Kiérdemelted ezzel, hogy őszinte legyek hozzád. A fajom egykor uralta a felszínt, akkor, amikor a szavannákat és az erdőket még hatalmas monstrumok járták. Óriási növényevők, melyekre ádáz ragadozók vadásztak. Népünk még akkor is virágzott, miután tűz hullott le az égről, és az első emlősök elkezdték meghódítani a Földet. Az eget kémlelő tudósaink egy kóbor bolygót fedeztek fel, ami felénk tartott. Az ütközés elkerülhetetlennek tűnt, ezért a teljes népesség a Föld alá menekült, ahol évmilliókig tartó hibernáció merültek. Az ehhez szükséges energia nagy részét a Föld magjából nyerjük.
− A sziluri a múzeumban említette, hogy meghaltak a testvérei.
Vastra bólintott, az arcán nem látszott semmi érzelem.
− Az energiaellátásban zavar lépett fel, ami miatt a hibernálókapszulák leálltak, és a bennük szunnyadó fajtársaim meghaltak.
− Sajnálom.
− Nem kell, nem a ti fellelőségetek. Mikor feljutottam a felszínre, láttam, hogy ti is ugyanilyen problémákkal küszködtök. Egyből rájöttem, hogy ti nem okozhattátok. Azonban a fajom többi tagja csak azt látja, hogy az erdőket lakó apró félmajmok leszármazottai belakták azt a helyet, amit egykor mi uraltunk. Irigyek, mindent feltettek arra, hogy visszaszerezzék, ami az övék. Az őseink a ti elődjeiteket háziállatokként tartották. Számukra még mindig azok vagytok...
− És az ön számára, mi vagyunk?
Vastra végignézett a lányon, és sejtelmesen elmosolyodott. Agatha megint úgy érezte, mintha csak valami elfogyasztandó fogásnak látná, vagy valami másnak... A lány inkább nem mert volna belegondolni.
− Szerintem vannak önökben lehetőségek.
− És mit akar a Doktortól?
Vastra a távolba révedt.
− Vastra, az én távoli ükanyám egyszer elszakadt a törzsétől és eltévedt a vadonban. Ragadozók vették üldözőbe, meghalt volna, mikor találkozott egy titokzatos alakkal és az ő kék hajója, ami belül nagyobb, mint kívül. Az idegen Doktornak hívta magát, és megmentette őt.
− Ismerős történet.
− A családom nagyon hálás neki. Úgy tekintünk rá, mint egy őrangyalra, aki oltalmazza a léptünket. – Vastra halványan elmosolyodott, és a lányra pillantott. – Nagyon szerencsés, hogy találkozott a Doktorral. Aki összefut vele, annak megváltozik az élete.
− Hát az én életem megváltozott – válaszolta a lány. – Nem a legjobb irányba...
− Életben van, nem? A Doktornak ez a dolga, életeket ment.
Egy pillanatra csönd ereszkedett le közéjük. Agatha azon gondolkodott, hogy mit is mondjon erre, a sziluri hangjából kicsengett valami áhítat, amitől Agatha hátán felállt a szőr.
− És nem haragszik rá? Mármint a társai miatt, akik meghaltak az energiahiány miatt? Hisz ha a Doktor ott lett volna, akkor csak párszor meglengeti a varázstollát, és meg is oldódna minden.
− Tudja, a Doktor soha nem késik, soha nincs rossz helyen. Mindig ott jelenik meg, ott van, ahol szükség van rá. Talán most is váratlanul fog megjeleni, ebben a percben, vagy a következőben. Ő nem segíthet mindenben, nekünk is ki kell venni a részünket.
− De maga mégis meg akarja találni.
Vastra egy alig látható bólintással válaszolt.
− A segítségét kell kérnem, mert a népem elpusztul.
Agatha még jól emlékezett a múzeumi éjszakára, hogy a sziluriak mennyire ridegek és gonosznak tűntek a szemében, de az egyik a testvéréért akart bosszút állni. Ez pedig a kötődés és a szeretet jele lehetett. Hirtelen azon kapta magát, hogy lett egy terve.
− Jó, kitaláltam, hogyan csalhatnánk oda a Doktort – felpattant, kilépett a ruhafogashoz, és lekapta a kedvenc, bézsszínű kabátját és magára kapta. – Vezessen a vezetőihez.
− De akkor magát megölik.
− Hé, ugyanazt az embert keressük. – Agatha elmosolyodott. – Na, vigyen az elnökükhöz, a főgyíkhoz, vagy nem tudom kihez. Gyerünk!


Közben a Tower alatt, több emeletnyivel egy targonca a rakodóvilláját becsúsztatta az egyik, harci gázt tartalmazó fémszínű hordó alá és a közeli katonai teherautó platójára emelte. A berakodást két katona figyelte, míg a távolabbi sarokban két tucatnyi felfegyverzett férfi várakozott. Két terepjáró elölről és hátulról fogta közre. Újfajta, páncélozott modellek voltak, egy-egy lőállással a tetejükön.
 Edwards ezredes ekkor már a UNIT fekete egyenruháját hordta, és akkor vette fel a vörös barret sapkát a fejére, mikor Kate beérte a folyosón, a nyomában a terepruhát viselő Ingriddel,  akin elég viccesen állt.
− Mit akar? – kérdezte az ezredes.
A tudományos iroda vezetője kihúzta magát, és belenézett a katona szemébe.
− Ezredes, meg se próbálom lebeszélni a mostani tervéről.
− Igen, folytassa.
Kate rámutatott Ingridre, aki félszegen kihúzta magát, próbált valami fegyelmezett kifejezést az arcára ölteni, kevés sikerrel.
− A hivatalos műveleti szabályzat kimondja, hogy ABC fegyverek bevetésénél muszáj a katonai alakulattal tartania a tudományos részleg egy tagjának. Szeretném Ingridet küldeni.
A lány elmosolyodott, Edwards pedig megjutalmazta Stewartot egy „ugye most elment az esze” pillantással.
− Őt akarja terepre küldeni? Az első lövés eltalálja!
− Higgye el, hogy sok tapasztalata van a terepmunkában, épp úgy, mint a vegyi fegyverek terén is. Valamint valakinek tudományos szemszögből is dokumentálnia kell a bevetést.
− És mégis miért? – kérdezte Edwards, sápadt arcbőrén haragosvörös pír jelent meg.
− Az archívumok számára – nyögte ki Osgood.
− Aha, jó, mivel a tudományos részleg feje nevezte ki, velünk jöhet. Azonban amint valamivel veszélybe sodorja a küldetést, esküszöm, gyíkkaját csinálok magából. Világos?
− Mint a nap – dadogta Ingrid.
− Tudósok, mindent elrontanak. − A katonák felé fordult. – Befelé! Gyerünk! Gyerünk!
A felszállás pillanatok alatt megvolt, a garázskapu zúgva felemelkedett, és a kis konvoj felhajtott rajta, egyenesen ki a londoni utcára. Kate kifújta a levegőt, a kezébe vette a mobiltelefonját. Nem véletlenül Ingridet küldte erre az akcióra, a lány amúgy is ideges típus volt, ha esetleg elkezdett volna stresszelni a nála lévő jeladó miatt, akkor az nem fog feltűnni senkinek. Meg amúgy is önként jelentkezett, amikor a Doktor felvázolta neki a tervet.
− Remélem, hogy sikerülni fog – suttogta. – Sok szerencsét Ingrid.


Osgood két marcona katona között ült, egy fémhordón. Persze tudta, hogy mi van a tartályba, és hogy milyen hatással lenne rájuk, ha az anyag kiszabadulna a zárt térbe. Gyors, és fájdalmas halál lenne mindenki osztályrésze, aki csak ott van. A bent lévőket úgy fest ez nem érdekelte, voltak akik harcra készen fényesítették a fegyverüket, míg mások a bevetést beszélték meg, de néhányan várakozva meredtek a semmibe.
Ez ijesztette meg Igridet, eddig ő zárt laboratóriumok nyugodt légköréhez szokott, ahol az egyetlen krízis helyzet az volt, ha véletlenül kiborult vegyi anyag, vagy esetleg elfogyott a pénze forró csokira.
Itt akár viszont meg is halhat. Előkapta az inhalátorát és a szájába vette a szipkát, és egy jó adag gyógyszert a szájába nyomott.
A Doktor miatt vállalta el ezt az egészet, kiskorának szerves részét alkották azok a történetek, melyekben a különös férfi újra és újra megmentette a Földet és az emberiséget. Most pedig eljött az idő, hogy nem csak szimplán rajongó legyen, hanem valaki aki tényleg a Doktor nyomdokaiban jár.
Talán a különös utazó az útitársává teszi, vagy ilyesmi. Előbb azonban meg kellett oldaniuk, mint a sziluriak, mint a szondák problémáját. Amikor beszélt a Doktorral, a férfi biztató szavakkal próbálta visszatartani az ájulásból.
Kifújta a levegőt és büszke volt magára. A konvoj lassan elgördült a Tower előtt, és rátért egy alig használt mellékutcára, hogy ezzel elkerülje a forgalmat és az előző esti áramszünet romjait eltakarító munkásokat. A lány kifújta a levegőt, mikor elkezdett csörögni a telefonja. Valami buta dal volt, Ingrid sem emlékezett, hogy honnan szedte le, vagy melyik együttestől van.
Az egyik katona, egy magas, sovány fickó, akinek fejének bal oldalát kis sebhelyek tarkították Osgood felé fordult, ahogy a többiek is. A nő azonnal kivette a mobiltelefont a zsebéből, és elkezdte nyomkodni a gombokat, de úgy, mint aki nem érti a készülék működését.
− Segítsek? – szólalt meg a mellette üldögélő katona.
− Köszönöm, nem kell – válaszolta Osgood, miközben lenyomta az egyes, aztán a hármas gombot, majd a négyest. Valójában nagyon is jól tudta, hogy mit csinál...
Egy olyan mozgó dolgon leszállni, mint egy teljes sebességgel haladó teherautó hihetetlenül nagy koncentrációt igényelt. Főleg egy olyan bonyolult és kétségtelenül instabil szerkezettel, mint a TARDIS-nak.
A Doktor ide-oda rohant a konzol körül, hol átkapcsolt néhány kapcsolót, hol felrántott egy-egy kart. Pillanatok alatt ráállt arra a jelre, amit a teherautó bocsátott ki magából, és kihozta az időgépet az örvényből.
− Akkor aktiváljuk az antigravitációs hajtóművet! – kiáltotta, előredöntötte a kart, utána átszökkent a konzol másik oldalára és lenyomott egy újabb gombot.  – Örvényen aluli hajtóművet aktiválni. Imádom ezt a kifejezést! És Allon-SYYY!
Kiáltotta, előrenyomta a gázkart. A rendőrségi vészhívófülke villámgyorsan a jármű nyomába eredt, átrepült az egyik terepjáró felett, a következő pillanatban pedig már teherautó vezetőfülkéje felett is volt, és letette rá.
− És, növeljük a súlyt! – kiáltotta, és megcsavart egy kapcsolót.
Pár gombot újra lenyomott, mire a jármű csikorogva megállt. A Doktor magára kapta az utazókabátját, az orrára biggyesztette vastag keretes szemüvegét és kinyitotta az ajtót. A hűvős levegő végigsimított az arcán. Az időúr mélyet szippantott belőle, elvigyorodott, aztán ráugrott a motorháztetőre, és onnan az aszfaltra. A kocsiból ekkor szállt ki egy katona.
Ingrid leírásából és az arcán lévő arrogáns kifejezés alapján rájött, hogy ez Edwards ezredes.
− Mit keres...
− Elnézést, hogy landoltam a járgányán, de csak így tudtam megállítani azt, amit végbeakart vinni. – Edwards felnézett a jármű tetején parkoló TARDIS-ra, − Tudom mi lesz a következő kérése, de a válaszom csak egy valami: nem.
− Ki a fene maga?
A következő pillanatban három katona lépett az ezredes háta mögé, és a férfire fogták a fegyverüket.
− A nevem, a Doktor – mondta mosolyogva.
− Milyen Doktor?
− Csak a Doktor, nem ismer meg? Vagy nem is hallott rólam, pedig a UNIT-nak dolgoztam, mint független tudományos tanácsadó. Hogy mikor is? Azt hiszem a hetvenes vagy nyolcvanas években, tudja, ez az időutazás kicsit összezavarja az időérzékem. Képzelje, néha a saját koromat se tudom elsőre!
Az Ingrid nevű nő a háttérben maradt. A Doktor felé sem pillantott, nem akarta lebuktatni, valamint zavarta a köpcös tudós szemében felcsillanó rajongás. Ő nem az a személy, akit isteníteni kellene.
− Igen, és gondolom, hogy az a kék rendőrségi vészhívó fülke, ami ott parkol a tetőmön, az a maga időgépe, ugye, Doktor? Milyen Doktor is? Mi az igazi neve?
− Azt nem magának fogom elmondani – válaszolta az időúr. Hirtelen a hangjából minden kedélyesség eltűnt, a helyére vészjósló hangsúly került.
− Akkor mindegy is, Doktor Akárkicsoda. Egy a lényeg, hogy ne járkáljon a tetőmön! – válaszolta az ezredes, szemmel láthatóan nem rettent meg a Doktor haragjától. – És nem tudom, hogy miért rettenjek meg öntől. Persze a semmiből előtűnő kék vészhívófülkéjén kívül.
Az időúr odalépett, felhúzta a szemöldökét és tekintete Edwards szemébe mélyedt.
− Jó, nem akartam bevetni ezt az aprócska kis trükköt, de maga rákényszerített. Nyúljon be a zsebébe, tárcsázza fel a Tower alatti központ számát, és olvassa be a következő kódsort. Kék-29-31-23-12.
− Ez valami trükk.
− Mindenre választ kap, elhiheti – mosolyodott el az időúr. Az ezredes előkapta a mobiltelefonját és beütötte a telefonszámot, és miután a füléhez emelte, beolvasta a kódsorozatot.
− Itt van – válaszolta röviden és tömören, a Doktor felé nyújtotta a telefont.
− Igen, a Doktor vagyok, és megerősítem, hogy Edwards ezredes átruházta rám a parancsnokságot. Jó, ezennel leváltom a brit központ éléről, mivel kiakart robbantani egy háborút egy másik nagyhatalommal, és most lemondok, de előtte átruházok minden jogot Kate Lethbridge Stewartra, a tudományos részleg fejére.
A mély és ismerős férfihang azonnal válaszolt.
− Jó választás.
− A legjobb – válaszolta a Doktor és bontotta a vonalat, és a döbbent katonára pillantott.
− Ez mi volt?
− Hogy mi? Egy vészkapcsoló, amit még a nyolcvanas években néhány UNIT-os tiszttel dolgoztunk ki, ha esetleg valaki háborút akarna kirobbantani téves okokból. Csak én tudtam memorizálni a kódot. – Ekkor megremegett a föld, a Doktor mobilja pedig megcsörrent. Megnézte a kijelzőt, egy ismeretlen számról jött. – Nos, megakadályoztam a katasztrófát. − A katonák felé fordult. – Ingrid, hívja fel Kate-t és mondja azt, hogy a kezében tartja a helyzetet.
A nő pufók arcából minden szín kikészült szállni, a Doktor felmutatta a mutatóujját és megszólalt.
− Ne ájuljon el, tudom bármennyire is nehéz, de ne ájuljon el. Látom, hogy ön egy igazi erős nő és a jövőben magából egy nagy vezető lesz. Sokakat fog inspirálni. – Kacsintott egyet. – És tudok arról a kislányról, akinek odaadtam a kedvenc sálam.
Ingrid kihúzta magát, odafordult a mellette álló katonához és pedánsan ráparancsolt.
− Maga, ide a rádióját. – Az ezredesre nézett. – Ed... uram, elkérhetném a fegy...
A Doktor ránézett Edwardsra és bólintott. Az idős katona megrázta a fejét és átadta a pisztolyát Ingridnek. Az időúr közben visszamászott a teherautó tetejére és belépett az időgépbe és felvette a telefont.
− Halló.
A vonal túlsó végén Agatha hangja szólalt meg.
− Doktor, el se hiszem, hogy ilyen könnyű elérni magát. Segítenie kell, gyorsan.
− Átkozott bloggerek – fortyant fel a Doktor.
De az ikerszíveit valami elmondhatatlan melegség járta át, hogy újra találkozhat a nővel. Odalépett a műszerfalhoz, megnyomta a gombot, mire a fémlemez egy része félresiklott. Az időűr belehelyezte a mobiltelefont, és lenyomott egy gombot.
A képernyőn megjelent a Föld térképe, ami átadta a helyét a Brit szigetek jól ismert űrbeli látképének, amit London csatornahálózata váltott, majd megjelent a város alatt futó homo reptilia város térképe.
A lány a központi csarnokba tartózkodott.
− Emberek, olyan könnyen bajba kerülnek, de csak azért, hogy kikeveredjenek belőle.
Megremegett a talaj, az időúr érezte, hogy a városra újabb áramszünet sújtott le.


Agatha soha nem gondolta volna, hogy visszatér a hüllőemberek városába, főleg nem az egyik ilyen lény oldalán. Normális esetben már a helyét is elfelejtené, sőt a létezését is. Most pedig önként sétált be ide.
Jól emlékezett a csatornára, a kirobbantott falra, a lépcsőre és a hüllőemberek csarnokára. Azonban ezúttal nem volt üres, mindenhol páncélos és maszkos őrök álltak, a kezükben lézerfegyvereket tartottak. A lány szinte – sőt talán tényleg – érezte a belőlük áradó indulatot. Hogy szívük szerint élve tépnék szét.
A Vastra iránt érzett tiszteletük azonban megakadályozta őket ebben.
− Hová viszel?
A hüllőember már rég nem viselte a fátylát.
− A központi csarnokba, a vezetőinkhez.
Egy kisebb folyosón haladtak át, egy hatalmas csarnokba érkeztek. A közepén egy széles kőplatform állt, egy tucatnyi keskeny kőhíd torkollott bele. A plafonról hatalmas cseppkövek lógtak le, melyek drágakövekként szikráztak a világítótestek fényében. Egy magas sziluri várta őket, Agatha egyből rájött, hogy maga a teremtmény magas hatalmi pozícióba áll a hüllők között, és ezt kiérdemelte a sebhelye alapján.
− Egy emlős – lépett oda a teremtmény. – Már akkor éreztem a bűzét, mikor városunkba hoztad Vastra. Csupán egy kérdésem van, hogy miért?
− A Doktor társa – lépett oda a hüllőember.
− És gondolom nem csalinak hoztad el. A Doktor lányainak hite káros a számunkra.
− Akkor miért küldtél utána, hogy megöljem, Korack?
− Talán, mert reménykedtem, hogy visszakapom a nővéremet. – A szeme dühösen villant fel. A száját haragos, ugyanakkor csalódott sziszegés hagyta el.
− Vastra vérvonalából származunk, te csak megtagadtad a hatalomért. Amit te akarsz, az népirtás. A Doktor nem akarja ezt, ő békét szeretne.
− Én is békét akarok, de ezek az emlősök csupán egy valamiből értenek. Ha megmutatjuk nekik milyen érzés elveszíteni a fajtársaikat. Hogy milyen dolog a saját bőrükön érezni, amit mi is megtapasztaltunk.
Agatha kifújta a levegőt, legyőzte a félelmét és odalépett Korlackhoz, belenézett a sziluri szemébe. A pillantása igéző volt, tehetetlen harag áradt belőle.
− Azt nem vette észre, hogy nálunk sincs elektromosság? Hogy a mi fenti városunk ugyanúgy sötétségbe van mint az önöké. Erre mi a magyarázata? Vagy ha ne adja az ég elismerné, hogy nem mi vagyunk a felelősek, akkor a maga felesleges bosszúhadjára...
Korlack ekkor üvöltött fel, előkapta a tokjából a tőrét, és szemmel követhetetlen sebességgel Agatha hasa felé szúrt. A lánynak arra se volt ideje, hogy megrémüljön.
Érezte, ahogy egy kéz szorul a vállára és elrántja a támadás útjából. Vastra hátralökte Agathát, előkapta görbepengéjű szablyáját és félreütötte vele a másik támadását.
A két sziluri kihívást sziszegett ellenfele felé.
A következő pillanatban megkezdődött a harc. Kerülgették egymást, kitértek egymás vágása és döfése elől, a másik felé rúgtak. Az egyik pillanatban még harc volt, a másikban pedig gondosan kiszámított tánc.
A harcot azonban nem a felek tudása döntötte el. A csarnok hirtelen megremegett., a mennyezetről hatalmas kődarabok estek le. Korlackh hirtelen megtántorodott. Vastra előrenyúlt, hogy megragadja a testvérét.
A másik hüllő kihasználta a pillanatot, és megvágta a csuklóján. Vastra hirtelen hátra táncolt, mellkason rúgta a nővérét, és a következő pillanatban egyszerűen előrevágott. A penge elmetszette a nyakat és a fejet összekötő izmokat.
Agatha elfordult. Vastra térdre esett, és reszelős hangon felüvöltött. A lány ekkor látta meg a következő leszakadó cseppkövet, ami a hüllő felé zuhant. A lány felugrott és elrángatta a lezuhanó kőtű útjából. Mintha lelassult volna számára az idő, a mélységből ekkor emelkedtek fel a fémtojások.
Heten voltak, a belsejükből baljóslatú, zúgó hang hallatszott. Az elülső részük félresiklott, felfedve egyetlen, drágakőszerű szeműket. Tűzet nyitottak az összetömörülő gyíkokat. Agatha és a többiek menekülni kezdtek a legközelebbi barlang felé. Sok sziluri holtan terült el a kőpadlón.
A lány ekkor kapta elő a mobilját, és tárcsázta azt a számot amit azon a blogon olvasott. Nem remélte, hogy működni fog. A füléhez emelte, hallotta, hogy kicsöng, a következő pillanatban az időúr ismerős, harsány hangja hallatszott.
A lány elhadarta a kérését. A csarnokot betöltötte a jellegzetes vonyító hang. Épp akkor, amikor az egyik fémtojás megjelent a folyosó elején, hogy befejezze a mészárlást.
Azonban nem volt ideje lőni. A belsejében lévő drágakő kihunyt, hangos koppanással esett a padlóra. A gyíkok döbbenten néztek előre.
Agatha és Vastra mertek csak előlépni. A fémtojások körbevették a Doktor időgépét, a középen a férfi állt, aki épp ekkor eresztette le a szónikus csavarhúzóját. A szemeiben merészség csillogott. Úgy nézett szembe a rá közömbösen célzó fémtojásokkal.
− Üdvözlöm a Földön a Skaro gyermekeit! – kiáltott fel. – Tudjátok jól, hogy ki vagyok, hisz már az előtt is ismertetetek, hogy egyáltalán megjelent volna ezen a világon. Nálam a kulcs a megállításotokra.
Körbejárt a platformon.
− Igen, egy gombnyomással kikapcsolhatlak titeket. És én meg merem nyomni a gombot, egyszer már megnyomtam.
− Öljétek meg – szólalt meg az egyik fémtojás a Doktoréhoz hasonlító, de gépiesen fenyegető hang.
− Hatástalaníthattok, de akkor az olyan mintha ti nyomtátok volna le a detonátor gombját
A gépek megálltak. Agatha előrelépett, a Doktor végigfutatta a tekintetét a fémtojásokon és elvigyorodott.
− Agatha – fordult a lány felé. – Jöjjön!
A lány futni kezdett. Érezte, hogy a fémtojások felé fordultak, mielőtt bármit is tehettek volna, a lány elkapta a Doktor felé nyújtott kezét és hagyta, hogy az időúr berántsa az időgép belsejébe. A legnagyobb meglepetésére Vastra is követte őket.
A Doktor odalépett az irányítópulthoz, és lenyomott pár gombot, mire a terem megrázkódott. A sziluri megbabonázva tekintett körül, és szinte pislogni is elfelejtett.
Az időúr előkapta a mobilját, tárcsázott egy számot.
− Honnan tudta a számom? – kérdezte. – Nem kell válaszolnia! Valamelyik régi társam osztotta meg.
− Voltak társai?
− Páran utaztak már velem – mondta a férfi. – Kate, üsse be a következő kódot és állítsa át az Arkangyal hálózatot egy alacsony mikrohullámú jel sugárzására. Igen, azt látom, hogy szerte a Föld kezd szétszakadni, de nem engedem. Csak a holttestemen át! Vadlovak sem vontathatnak el innen, meg fémtojások sem!
− Látom imád teátrális lenni.
− A megszokás, tudja.
Az időúr újabb pár gombot nyomot le, és Vastra felé fordult.
− Tudom...
−... belül nagyobb mint kívül – suttogta döbbenten a teremtmény.
− Ismerjük egymást?
− Maga a tojások védel...
− Jaj, ne, megint istenként tisztelnek engem. Nem lehet igaz!
Ekkor a semmiből hallatszani kezdett a fémtojások gépies kórusa.
− Doktor! Itt vagyunk.
− Itt az ideje!
Az időúr odalépett az ajtóhoz és kinyitotta. Jól látszott a Föld alsó része, valamint a fémtojások végeláthatatlan flottája. Mindegyik az időgépet vette célba.
− Hol késtek ennyi ideig? Komolyan?
Egy villanással újabb fémtojás teleportált, majd újabb és újabb, hamarosan több ezren tömörültek a TARDIS köré.
− Meg fogjuk semmisíteni?
− Nem vették észre, hogy miért nem aktiváltam azonnal a fegyvert? Miért vártam meg önöket, hogy az űrben találkozzunk? Teszek önöknek egy ajánlatot, önök jobbak lehetnek mint az alkotóik.  Menjenek el, keressenek egy lakatlan világot, telepedjenek le, ne pusztítsák el. Találják meg a létezésük értelmét! Amikor az első példány önökből megszerezte a regenerációs energiámat, akkor a tulajdonságaimat is felvette, az emlékeimet...
− Ez az állítás pozitív. Megtartottuk sok hasznos tulajdonságát a küldetés szempontjából. A könyörtelenséget, a ridegséget és a hatékonyságot. Mi vagyunk a Világok Gyilkosai, a Vihar. A Föld lesz az első az elpusztított világok sorába, szisztematikusan tisztítjuk meg az univerzumot.
Az időúr felsóhajtott.
− Egérutat akartam adni. Agatha, nyomja meg a piros gombot.
− Hogy tessék? – kérdezte a lány döbbenten.
− Nyomja meg a piros gombot!
A lány azonnal odaugrott és megnyomta a panelen lévő, domború gombot. Újra vonyító hang hallatszott, és a TARDIS eltűnt. Pont akkor amikor a fémtojások tüzelni kezdtek. Az egyik lövése telibe találta a vele szemben lévőt, olvadt fémhulladékká változtatva. A többiek megzavarodtak, egymásra kezdték el aranyló lövedékeiket szórni. Pillanatok alatt végzett velük a kereszttűz.
A fémtojások ármádiájából semmi sem maradt. Agatha a Genfi tó partjáról figyelte az égbolton felszikrázó, utána eltűnő apró csillagot. A Doktor állt mellette, távolabb pedig Vastra a TARDIS mellett.
− Szóval, újra megmentette a Földet.
− Érdemes, itt van egyedül az univerzumban csokoládé.
− Érdekes.
− Agatha, ha az univerzum tökéletes hely lenne, akkor nem lenne szükség csokira – kacsintott a Doktor. A lány úgy érezte, hogy látni akarja a világegyetemet. – Hazaviszem mindkettejüket.
Agatha házáig tartó utat csöndben tették meg, ha ezt útnak lehetett nevezni. Az időgép a Doktor elmondása szerint az időörvényen suhant át. Mikor megérkeztek Agatha utcájába. Vastra meg törte a csendet.
− Nem akarok hazatérni?
− Hogy mi?
A sziluri nő megrázta a fejét.
− Doktor, megöltem a saját nővérem, ezzel elárultam önt és a vérvonalam. Száműzetésbe kell vonulnom, örökre.
− Vastra, nem teheti ezt. A népének vezérre van szüksége.
− Vezekelnem kell.
Az időúr felsóhajtott, odalépett az irányítóterem sarkában lévő dobozhoz és elővett belőle egy különös, elnagyolt karperechez hasonló készüléket és átadta Vastrának.
− Ez egy örvénymanipulátor. Olyan, mint a TARDIS, csak kicsiben. Képes lesz ezzel az időben utazni. – Utána elmagyarázta a nőnek a működését, miközben a csuklójára csatolta. Vastra lenyomott pár gombot, mire egy fényörvény jelent meg körülötte és magába szippantotta. Agatha körbepillantott. Már alkonyodni kezdett, a világítást pedig még nem kapcsolták vissza. Erről a működésképtelen utcai lámpák tanúskodtak.
− Jöjjön be – invitálta be az időutazót.
− Agatha, mennem kell...
− Jöjjön be, igyon egy teát vagy egyen valamit. Megmentette az életem.
A lakásra rátelepedett a félhomály. A lány elővett egy gyertyát, az asztal közepére rakta és meggyújtotta. Elfelejtette, hogy nem tud már megint teát főzni, szerencsére talált kakaót a szekrényben és  egy doboz tejet a hűtőszekrényben. Úgy ahogy volt csinált két bögre hideg csokis tejet.
Fél órát ültek egymással szemben, némán kortyolgatták az italukat.
− Igya csak Doktor, ezért mentette meg a Földet.
− Imádom ezt a bolygót. Az embereket, a macskákat, a teknősöket, a kontinensek jellegzetes partvonalát. A második otthonom.
− Tényleg, és mi az első?
− Gallifrey, volt.
A lány nem firtatta a múlt időt. Beleivott a bögrébe, közbe le se vette a szemét a férfiról. Az elgondolkodott valamin.
− Mi lesz innentől Doktor?
− Hát...
− Mármint velem.
− Tudja, voltak társaim. A legtöbbjük elhagyott, voltak akik eltűntek, és voltak kevesen akik meghaltak. – Magas arccsontja árnyékot vetett a gyertya által árasztott gyenge, vörös fényben. – Ezért nem akartam magát veszélynek kitenni.
− Akkor önként megyek magával. És ígérem, nem lesz semmi baj.
A Doktor megrázta a fejét, felállt és hátrasimította a haját.
− Mindig úgy gondolja, hogy magányos vagyok?
− Érzem, tudja az utóbbi pár hónapban magával ébredtem és aludtam el. Hatással volt az életemre. És elhiheti, hogy maga nagyon is érdekes személyiség.
A Doktor elcsöndesedett, magában bólogatott és ránézett a lányra.
− Jó, jöjjön velem.
A lány elmosolyodott és felrohant a szobájába, hogy összepakoljon.


A férfi kilépett a házból és elindult a TARDIS felé, hogy megtegye az előkészületeket az induláshoz. Gondolkodóba esett, Agatha csupa kérdés volt a számára. Hogy üzent a pszichikus papírral, ráadásul az időn át? Hogy volt képes olvasni benne?
Azért is vitte magával a lányt, mert választ akart kapni ezekre a kérdésekre.
Persze jó lett volna újra társaságban utazni. Agathában volt valami Rose tűzrőlpattantságából, Martha eszéből és Donna gondoskodásából.
Igen, készen állt arra, hogy újra visszatérjen a normális kerékvágásba.
Úgy, mint régen.
Elmosolyodott, amikor odalépett az irányítópulthoz. Ekkor a TARDIS ajtaja bezárult, hirtelen megrázkódott az irányítóterem, ahogy felhangzott az időhajtómű ismerős, vonyító hangja.
− Jaj ne! Már megint? – kérdezte magától


A lány pont akkor lépett ki a ház ajtaján amikor az időgép jellegzetes alakja lassan elhalványult az utca közepén. A kezében tartott poggyász a kövezetre esett. Agatha csak tátogni tudott, és nem tudta elhinni, hogy ez újra megtörtént.
A Doktor itt hagyta.
− Doktor?
Felpillantott a sötétbe hajló égre, és kifújta a levegőt A Doktor visszafog térni érte, és ő várni fog rá.


A férfi csöndesen figyelte, ahogy az egyik fekete ruhás férfi a dobozba rakja a kőpadlón heverő fémtojást és kiviszi a teremből. Ennyi volt a küldetése, a bolygókat elpusztítani technológiát biztonságba helyezték, örökre.
Az összes sziluri visszatért a hibernáló kapszulákba. Hamarosan az általuk robbantott lyuk elé egy erősebb titánium fémfedő kerül, ami elé egy újabb kőfalat építenek. Örült, hogy jó kezekben van a UNIT irányítása. Egy Stewart csak is jót tehet a szervezetnek.
Annak idején megmentette a dandártábornok életét, mikor az még közlegény volt. Már akkor látott benne valamit.
És addig, míg el nem jön a békés kapcsolatfelvétel ideje, az előreláthatólag ott is marad.
Ő elindult a kőhídon. A levegőben még mindig ott volt a feszültség, amit a hirtelen megnyíló időörvény hagyott maga után, annak jeléül, hogy a Doktor itt járt. A férfi a szemébe húzta a kalapját és elmosolyodott.
− Még találkozunk, öreg barátom. Még találkozunk.
A körnek be kell zárulnia.
A csontjaiba érezte, hogy ez hamarosan eljön.