Otthon

2012. július 9.
A krokodilra emlékeztető koponya lassan előtűnt a szikla alól a vésőcsapások nyomán. A dinoszaurusz elülső lábain lévő karom már szabadon volt, ahogy az őshüllő bordái is. A farok az év milliók folyamán azonban porrá vált. A bal combján keresztben egy hatalmas repedés húzódott. Valószínűleg eleshetett egy faágban. A sérült ragadozó már nem tudott vadászni.
Agatha sajnálta az állatot, elképzelte, ahogy sérülten járja a kora kréta időszaki mocsarat.
A lány felállt, megtörölte a homlokát, és nagyot húzott a kulacsából
A forróság nehéz takaróként telepedett a fejére. Az égen egy kósza felhő sem úszott el. Különös volt ez az időjárás Angliában, de Agatha ezt betudta a globális felmelegedésnek. Egy hete találták meg az első csontokat egy útépítés folyamán. A természettudományi múzeum azonnal kiküldött egy őslénykutatókból álló csapatot. A lánynak ez volt az első ásatása, sok érdekes leletre bukkant.
Megérte tanulni, imádott az évmilliók alatt egymásra rakodó rétegeket úgy olvasta, mint egy könyvet, az ősmaradványok pedig a betűk és a képek, amelyek történeteké álltak össze.
Persze az olvasás közben mindig megéhezett.
A lány felállt, poros kezét a térdnadrágjába törölte. Lassan dél lett, itt volt az ebéd ideje. A lány világosbarna haja a lapockájáig ért. Napbarnított, kerek arcát inkább rokonszenvesnek, mint szépnek lehetett volna nevezni.  Az ásatási árok széléhez sétált, megfogta a szélét és éppen azon volt, hogy felhúzza magát.
Egy rög hirtelen kiszakadt a talajból, a lány a hátára esett. Feljajdult volna, mikor döbbenten látta, hogy a napfény valami fémesen csillant meg. Agatha felállt, hozzálátott a kezével kiásni a dolgot. A kezébe vette az aranyszínű fémtojást. Jobban szemügyre vette, döbbenten látta, hogy az aljától a tetejéig végigfutó karcolásokat.

− Írásjelek? – kérdezte magától. – Ez nem lehet. A lelet megremegett, a közepén egy repedés jelent meg, ami hamarosan egy kisebb réssé tágult. Egy rúd kúszott elő és az ég felé fordult. A tetején kéken villant fel valami.
A lány csak pislogott, úgy festett, hogy a túl sok munka az agyára ment júliusi kánikulába. A rúd visszacsúszott a tojás belsejébe, a burkolata újra összezárult. Egyre erősebb fénnyel kezdett el ragyogni. Először azt hitte, hogy a nap fényét veri vissza jobban, azonban egy idő után rájött, hogy a szikrázás belülről áradt.
A fémtojás lassan elvált a lány tenyerétől és két méterrel a levegőbe emelkedett, egy villanással eltűnt. A lány döbbenten pillantott az égre, mintha csak attól várna választ a kérdésre.

Képzeld el, hogy egy napkitörés minden energiája átszáguld a sejtjeiden. Pokoli kín, minden sejted és minden idegszálad lángol. A tested mintha megszűnne létezni, múltad minden emléke, mind a tizenegy arc melyeket viseltél szemmel követhetetlen sebességgel száguldanak át a tudatodon.
Ez volt a regeneráció. Az energia átrendezte a Doktor sejtjeit, beggyógyította a külső és benső sérüléseket. Azonban az emlékek, a jó és rossz emlékek egy fájdalmas villanássá állnak össze.
Szörnyek és démonok, elhagyott társak képei sorakoztak előtte. Közben a Doktor testéből kiáradó energiahullám felszaggatta a vezérlő falát, a műszerekből szikrák ugrottak elő. Lángnyelvek csaptak elő a padlóból. Pillanatok kérdése volt az egész, hogy az arca és a lénye megváltozzon. A régi Doktor meghal, és jön egy új arc és személyiség helyette.
Nem akart elmenni! Ahogy a regeneráció jött, olyan gyorsan vége szakadt. A testében száguldó energia sárga fényhullámként hagyta el a testét. A fájdalom alábbhagyott. A Doktor megtántorodott, és a földre esett. Felpillantott, egy aranyszínű fémtojást látott a szeme előtt lebegni. Egyszerűen elnyelte a hullámot, majd egy villanással eltűnt.
A Doktor felállt. A sugárzás okozta sebei begyógyultak, megtapogatta az arcát.
− MI VAN? – kérdezte magától. Azonban nem törődhetett sokáig a különös eseménnyel. A Tardis megvadult állatként vergődött, ahogy próbált szabadulni a Föld gravitációs vonzásától, ami ellenállhatatlanul húzta a bolygó felszíne felé. – Zuhanunk, már megint! Hát ez jó!
A zsebéhez nyúlt, nem találta a szónikus csavarhúzót. Felsóhajtott, hát persze, a kabátjába maradt, amit ledobott a padlóra. Arra a padlóra, ami most lángolt! A Doktor látta, hogy a számára oly becses, bézsszínű ruhadarab bal karján  tapogatózó ujjaként másztak végig a tűznyelvek. . Az időúr azonnal odaugrott, teljes erőből rátaposott, ezzel eloltotta a tüzet. A csavarhúzót a belső zsebben találta meg.
Visszaugrott a konzolhoz, felnyitotta a tetejét, és bekapcsolta a tollra emlékeztető eszközt. A végén lévő kék dióda zúgva kelt életre. Mielőtt munkához látott volna, megnézte magát az aranysárga fémfelületben. A látvány mosolyra késztette, ami aztán harsány kacajba fordult. Végigtapogatta a hegyes állat, a magas arccsontot, hátrasimította a rövid, merész stílusban fésült hajat.
Az arca, megvolt az arca.
− Megvan az arcom! – kiáltotta újra, és újra ellenőrizte az eredményt, sőt meg is csípte magát. – Az arcom! Munkára mielőtt felrobbannék. Gyerünk öreglány! Ne hagyj cserben!
Az időhajó testén újabb remegés futott végig. A Doktor megpörgette a szónikus csavarhúzót, és végig futatta a vezetékek felett, mire azok maguktól összeforrtak.
A kék fülke azonban még mindig szabadesésben közeledett a Föld felszíne felé. A padló hirtelen lejteni kezdett, a férfi megkapaszkodott a konzol szélében, és átlendült az örvénymanipulátor túlsó oldalára.
− Hé! Ne merj cserbenhagyni!
Megnyomott pár gombot, majd leguggolt és feltépte a padló egyik részét, felfedve az alatta lévő kábelköteget. A szónikus csavarhúzó segítségével átirányította az energiát a konzolba. A szirénák felvijjogtak, az irányítót vörös fény töltötte be. Fentről sűrű permet hullott le, eloltva a lángokat. Az időúr feltápászkodott, leporolta magát és futólépésben az irányítókonzolhoz lépett. Pár javítást elvégzett, stabilizálta az időhajót és még utoljára megcsodálta magát a tükörbe.
Újra a régi volt, nem lett se nő, se krumplifejű, se egy szeplősképű, lapátfűlű gyerek, aki szereti a répát és a körtét. Azonban arra kíváncsi lett volna, hogy vajon most összejött e volna a vörös haj.
Majd legközelebb, ami remélte, hogy a legtávolabb lesz. Utasította az időgépet, hogy álljon rá a regenerációs energia mintázatára.
A képernyőn kezdetnek szürke massza töltötte be.
− Tényleg, az érzékelők még zavartak lehetnek. Dolgozzunk rajta. Molto bene! – Pár lendítés a szónikus csavarhúzóval, és pillanatokon belül feltárult előtte a Föld és az azt környező űr térképe. A Tardist jelképező kék hasábtól balra, két óránál egy sárga folt villogott. – Itt van a mi kis tolvajunk, és pont a Föld felé tart. Miért mindig a Föld: szóntárok, dalekek, kiborgok, a Nesztén tudat. Mind a Földet akarja.
Előredöntött egy kart.
− Megvan az arcom! Akkor Allon-syyyyy! – kiáltott fel. A Tardis megrázkódott, a fémtojás nyomába eredt, ami épp akkor ért be a légkörbe, végigsuhant Franciaország felett, átszállt a La Manche csatorna felett és a Brit szigetek felé tartott. – Anglia, miért mindig Anglia?
Tette fel újra fel a kérdést magának a Doktor. Azonban nem kapott választ senkitől sem. A Föld, az ő második otthona, az a világ, amely az ő védelme alatt állt. A szondát nem felderítésre, vagy tudományos célokra építhették.
Az időurak szimata jó volt, a Doktoré pedig kivételes. Kiszagolta a veszélyt, és itt valami nagyon bűzlött.

Agatha végigsétált az utcán, estére a levegő lehűlt, balzsamosan friss lett. Cardiff városa aludt. A lány visszaemlékezett a kétnapi eseményekre. Mikor elmesélte a fémtojás történetét a társainak.
− Szóval kiásott egy fémtojást, ami hopp csak úgy elrepült? - kérdezte Charles Hood az ásatás vezetője, egy magas, sovány férfi hosszú, szélcserzett arcát vörös bajusz és kecskeszakáll takarta.
− Nem, elrepült, hanem eltűnt.
Agatha a tábori asztalon ült. Amanda, egy alacsony, rövidre nyírt hajó lány magában bólogatott.
− Persze.
 Egyszerűen elküldték pihenni. Hogy nem hihettek neki? Nem emlékeztek, amikor robotok masíroztak a Föld minden nagyobb városának utcáin?  Egy lezuhanó csészealj eltrafálta a Big Bent? Mikor az égen bolygók jelentek meg, és különös sótartószerű robotok járőröztek?
Mintha az egész Földre valami kollektív amnézia ereszkedett volna le.
Megérkezett a parkra, leült egy padra és a csillagok felé fordult. Kevés pislákolt az égen, a nagyvárosi fények egyszerűen elhomályosították az égitesteket. Az égen elhúzott egy aranyszínű hullócsillag, a lány lecsukta a szemét és magában azt kívánta, hogy bárcsak csoda történne.
Kinyitotta a szemét, a tekintetével követte a meteor útját, döbbenten látta, hogy egyre nagyobb és nagyobb lett és pont a lány felé tartott. Agatha azonnal felpattant, félreugrott a tárgy várható útjából. Az üstökös telibe találta a padot, a nőt a pázsitra lökte a robbanás hulláma.
Az így keletkezett kráterből egy ismerős, tojásformájú tárgy emelkedett ki
− Téged láttalak az ásatáson! – kiáltotta döbbenten Agatha. A lelet most sárgás fényben vibrált, a közepe újra kettényílt, felfedve egy smaragdszínű gépszemét, ami azonnal a lányra szegeződött. A fémtojás közelebb lebegett, Holmes támadásra számítva hátralépett.
− Oké, a túl sok munka. Igen, az ment az agyadra. Hova is járt Amy. Igen, Dr. Smith, lehet én is elmegyek holnap. Biztos segíteni fog. – El se mondta az utolsó mondatot, amikor hirtelen szél támadt, vonyító hang hallatszott a lány bal oldaláról. A semmiből lassan egy kék fülke jelent meg, egy kék rendőrségi vészhívó. A tetején szirénára emlékeztető fényekkel. Az ajtó kicsapódott, egy férfi ugrott elő a különös, idegen mégis ismerős tárgy belsejéből. Magas, sovány alak volt. Barna öltönyt, felette barnaszínű úti kabátot hordott, ami egészen a bokájáig ért. A lány látta, hogy a ruha ujja csúnyán megégett.
Haja nedvesen tapadt a fejéhez, lábait edzőcipőkbe bújtatta.
− Jó estét! – köszönt rá az idegen, amikor elsietett Agatha mellett.
− Áhh, önnek is viszont. – köszönt vissza. Megállt a fémtojással szemben, belenyúlt kabátja belső zsebébe és előkapott egy csavarhúzóra emlékeztető tárgyat, ami kék fénnyel és zúgó hanggal kelt életre. – Szerintem hallucinálok. Egy semmiből megjelenő rendőrségi vészhívóból kiszálló fickónak köszöntem. Tutira hallucinálok.
− Hát, akkor fogja fel a tudatalattija üzenetének azt, amit most mondok: Fusson!
− Én fedeztem fel ezt a dolgot, látni akarom, hogy mit csinál vele.
− Én meg azt szeretném, hogy ha elmenne a közelből, mert ez a dolog tele van energiával és valami rossz dologra készül.
– Ki maga?
– A Doktor.
Jó, ez a fickó legfeljebb ápolt lehet egy olyan helyen, ahol doktorok vannak. Legalábbis Agatha erre gondolt elsőre, de a fémtojás, a férfi és annak különös járműve nagyon is valóságos volt.
– Milyen Doktor?
– Ez a nevem.
– Nem lehet ez a neve…
− Higgye el, hogy ez – válaszolta a férfi, nagyon is gorombán. Függőlegesen, majd vízszintesen húzta végig a különös eszközt a lebegő tárgy előtt. – Most pedig nyomás. Futás! Szedje a lábát.
− Jó – válaszolta Agatha. – Ha maga ilyen udvariatlan, akkor megyek.
A lány tüntetően megfordult, kihúzta magát és elindult. A szeme sarkából szemmel tartotta a férfit, aki biztos, hogy nem evilági alak volt.
− Honnan jöttél? Ki alkotott? Melyik faj? Árnyék Egyezményi azonosító? Ahogy látom, nem cukorkát osztogatni jöttél ide – szólt a tojáshoz. A tárgy láthatóan nem válaszolt, egyetlen, drágakőszerű szeme egyre fényesebben kezdett izzani.
Agatha szíve hevesebben kezdett verni erre. Egy idegen tárgy volt, azonban a lány valahogy érezte, hogy veszélyt jelenthet a különös férfire. A drágakőben fenyegetően örvénylett a kék-zöld energiaörvény.
Agatha hirtelen odarohant a Doktorhoz és félrelökte. A mellkasába éles fájdalom hasított, a kín pillanatok alatt szétterjedt a testébe, majd elhalványult, ahogy lassan elborította az ájulás fekete felhője.
A fémtojás hirtelen eltűnt, a Doktor felugrott és a lányhoz szaladt.
− Nem! – kiáltotta. Szemügyre vette a sérüléseit, megtapogatta a pulzusát. Egyre jobban gyengült, de még élt. Az időúrnak eszébe jutottak azok az emberek és más lények, akik az életüket áldozták érte.
Egy olyan valakiért, akinek egy egész civilizáció, a saját népének pusztulása szárad a lelkén. – Nem!
Az ölébe kapta a lány ájult testét és meg se állt vele a Tardisig, átrohant az irányítóterem romjain, végig a folyosókon és megérkezett az orvosi szobába. A tágas terem közepén egy kádszerű berendezés volt, amely csöveken keresztül néhány, színes kocsonyával teli tartályhoz csatlakozott, az elején egy vezérlőpult terpeszkedett.
Egy arxoni fiatalítókád.
A Doktor a kádba helyezte az ájult lányt, majd kifújta a levegőt.
− Nem halhat meg ő is miattam! – mondta elszántan, majd odaugrott a vezérlőhöz és lenyomott pár gombot, mire a fiatalítókád belseje kék fényt árasztott, miközben zöldszínű kocsonya töltötte be, teljesen ellepve a lányt, akinek már csak az arca látszott ki.
 A Doktor ikerszíve hevesebben kezdett el verni. Szemeivel egyszerre pillantott a műszerek adataira és a kocsonyában lebegő lányra. Nem, nem akarta, hogy miatta áldozza fel magát, inkább újra végigélte volna a regeneráció kínjait, mint hogy valaki újra áldozatot hozzon érte.
A műszerek adatai még mindig zavarosak voltak, jelezve, hogy a lány még mindig nem esett át a nehezén.
− Harcoljon, nehogy felmerje adni! Ne haljon meg értem!
A lány életfunkciói visszatértek a normális értékekhez. Az időúr kifújta a levegőt, és lehunyta a szemét. Kiemelte a lányt a folyadékból és óvatosan a padlóra helyezte, a zsebében megtalálta a tárcáját, kibontotta és megnézte az iratait. Az igazolványképről a lány egyszerű, mégis rokonszenves arca nézett vissza rá.– Szóval Agatha. Agatha Holmes.
Kiderítette a lakcímét, így pillanatok alatt elvitte oda. Az egyszerű, vörös téglából épült ház nem rítt ki a többi hasonló épület közül az utcában. A Doktor felvitte a lányt, ágyba fektette, utána megnézte az íróasztalon lévő családi fényképet. A lány tíz évvel fiatalabb – és dundibb – kiadása egy kopaszodó férfi ölében, a bal oldalán egy sovány nő üldögélt, vékony, megnyúlt arcán őszinte mosollyal. Rövid haja vad csigákban meredezett a fején. A Doktor megnézte a szülők arcát, majd összevetette Agatáéval. Semmi hasonlóságot nem talált, valószínűleg örökbefogadták.
Viszont a lány arcvonásaiban, sokkal inkább a szemében volt valami ismerős, amit az időúr nem tudott sehová se tenni.  A Doktor inkább elszakította a tekintetét a fényképtől, túl sok rossz emléket szabadított fel. Lement az egyszerűen berendezett konyhába, és készített magának egy teát, majd leült egy székre és várni kezdett.
Még mindig nem tudta elhinni, hogy megúszta a regenerációt. Magában azt számolta, hogy ennek mennyi esélye lehetett. Elenyészően csekély, ha csak nem véletlen volt, igen nem lehet a sors különös összjátéka az, hogy a fémtojást követve visszatért a Földre, majd egy szerencsétlen arra járó lány majdnem meghalt.
Ahogy az sem, hogy pont Agatha bukkant rá a dologra, és a igazat mondott. A Doktor felismerte a hazugságot, és a lánynak mi oka lett volna hazudni? Nem, ez nem a véletlenek műve volt, és az időúr életének mind a 900 éve, és 11 élete során lassan megtanulta, hogy véletlenek nincsenek.
Már pirkadt, amikor a lány még mindig nem ébredt fel. A Doktor bepillantott a szobába, látta hogy még mindig békésen alszik. Visszatért a konyhába, és hozzálátott reggelit készíteni. Felrakott egy kanna teát főzni, pirítóst, majd megkente vajjal. Már kirakta a két szeletet a tányérra, amikor a lépcső felől lépteket hallott.
Agatha lépett be a konyhába. A lány már épp sikolyra nyitotta volna a száját, mikor a Doktor felemelte a mutatóujját.
− Ne ijedjen meg.
− Honnan tudjam, hogy nem betörő?
− Hát, a betörők nem sütnek reggelit.
Lerakta az asztalra a tányért a három pirítóssal, mellé pedig egy bögre mentateát rakott. A lány továbbra is bizalmatlanul nézett rá.
− A mentateában lévő vegyület segít az arxoni gyógybalzsam utóhatásainak kiküszöbölésében. Csak nem nézz ki olyan rosszul, hogy ne egye meg.
Agatha megrázta a fejét, leült az asztalhoz és hozzálátott a reggelihez. A Doktor leült vele szembe és elgondolkodva figyelte a lányt. Olyan ismerősek voltak az arcvonásai.
− Ennél jobb reggelit is ettem már.
A Doktor elmosolyodott, hátradőlt a székbe és összefonta a mellkasa előtt a kezét.
− Jó benyomást akartam tenni. Nem akartam, hogy sikítson vagy felpofozzon.
− Maga földönkívüli?
A Doktor bólintott.
− Jó, ez jobb magyarázat, mint hogy épp egy diliházból szökött meg. És mi jön most, felrángat az űrhajójára és különféle kísérletekhez használ fel?
− Én nem az a fajta idegen vagyok. Lenne pár kérdésem, és ígérem, miután válaszolt rájuk, kisétálok az életéből.
A lány felállt, közben a kezébe vette a tányért és a mosogatóhoz vitte.
− Mondjuk valami olyasminek jobban örültem volna, hogy elvisz egy körre az űrhajójával, de úgy látom, önnel nem lehet alkudni. Van egy olyan érzésem, hogy ahhoz a valamihez van köze.
A Doktor újra csak adózni tudott az emberek okosságának, találékonyságának és természetfelettinek tűnő intuíciójának. Persze ezt nem akarta kimondani a lány előtt, úgy érezte, hogy ezzel csak felkeltené az érdeklődését.
Ekkor eszébe jutott, hogy olyan üres volt a TARDIS. Megrázta a fejét, jobb volt erre nem is gondolnia. Ő volt fajának utolsó példánya, egy magányos vándor az univerzumban, akin átok ült.
− Csodálatos meglátás! Hol találta?
− Jó, részletesen válaszolok önnek. Egy 150 millió éves rétegben, Cardifftól nyugatra. Egy baryonyx nevű dinoszaurusz csontváza mellett. Először azt hittem, hogy talán a tojása.
A Doktor felállt, töltött magának egy teát, és belekortyolt.
− Baryonyx. Békés jószág, olyan, mint egy nagyra nőtt gólya. Egyszer összebarátkoztam egyel, úgy neveztem, hogy Rudy.
− Hogy mi?
− Semmi, csak utazok az időben. Felírná a pontos GPS koordinátákat?
A lány a szekrényen lévő jegyzettömb tetejéről letépett egy lapot, és ráírta a számsort. A Doktor elvette, megnézte, majd zsebre vágta.
− Nem akarja, hogy magával menjek? A korszak szakértője vagyok.
Az időúr felpattant, elindult az ajtó felé.
− Köszönöm a segítséget Agatha, legyen óvatos. Vigyázzon magára. Ja, és ha beszélő teknőst lát, fusson. – Rá se pillantott a lányra, mikor kilépett az utcára és elindult az időgép felé.
− Doktor, legalább hadd tartsak magával.
Az időúr megállt az utca közepén és szembefordult a lánnyal. Lényének egy része azt szerette volna, hogy vigye magával, járjanak be együtt más csillagokat és korokat, azonban tudta hogy mellette a lányra csak szenvedés és szörnyű sors várna.
Igen, nem tud senkire se vigyázni.
Agatha megállt az ajtóban, mikor a Doktor rámutatott.
− Maradjon ott, hogy ha kilép azon az ajtón, és ha a nyomomba szegődik, akkor démonok és szörnyek várják. Olyan veszélyek, amiket fel sem tud fogni. Kérem Agatha, a saját érdekében, maradjon ott.
A lány szinte sóbálvánnyá meredt, ahogy a Doktor végigment az utcán, vissza sem pillantott, mikor belépett a fülkébe.
Agatha bénultan figyelte, ahogy a rendőrségi telefonfülke tetején lassan életre kelnek a szirénára emlékeztető fények, miközben egyre jobban elhalványult, végül köddé vált. A lány kifújta a levegőt és csak pislogott. Megrázta a fejét, erőt vett magán és visszasétált a házba, becsukta az ajtót, aztán nekitámasztotta a hátát.
Mintha ezzel ki tudná zárni a külvilágot.
− Biztos csak álmodtam vagy hallucináltam. – A mosogatóba még mindig ott volt a pirítós morzsáival megszórt tányér, az asztalon pedig a két üres bögre. Agatha kifújta a levegőt, a kezébe vette a Doktorét, lecsukta a szemét.
− Jó, nem hallucináltam, de mit keresek a lakásomban? – Megnézte a karóráját. Tíz perce elkésett az ásatásról. – Na, ne! Mit fogok ezért kapni?
Erre nem kapott választ se a bögrétől, se a konyha csempével borított falától, a választ a mobilja adta meg.
„Roll up, roll up for the magical mystery tour, step right this way.  Roll up, roll up for the mystery tour.”
Elővette a mobilját, és remegő kézzel fogadta a hívást. Hood professzor volt.
− Halló. Igen, nem mentem be a ásatásra, bocsánat. Á, nem... nem.. aludtam el... vagyis olyasmi. Professzor, úgy se fogja elhinni, azért elmondom, mert valakinek el kell.

150 millió évvel a múltban
Az volt a nagy baj a hosszú távú becsléssel az időutazásnál, hogy nagyon is pontatlan volt. A Doktornak egymillió év minden napját és órájába ki kellett hoznia az időgépet az örvényből, hogy rábukkanjon a fémtárgyra.  Az űr ebben a korban teljes egészében üres volt, mivel ekkoriban még nem éltek emberek, hogy műholdakkal, űrállomásokkal és persze űrszeméttel árasztja el a környező űrt. A bolygót ekkor lakó sziluroknak pedig korlátozott űrjáró technológiájuk volt. A Tardis csak néha találkozott egy-egy arra járó idegen űrhajóval.
Aztán a 18.434.542-dik órában hirtelen megjelent egy ismerős jel a képernyőn, a pont elsuhant a Tardist jelképező kék hasáb mellett, és egyenesen a Földnek tartott. A Doktor előretolta a kart, a kék fülke megpördült a tengelye körül és megindult a fémtojás nyomába, közben lehívta a Föld 150 millió évvel ezelőtti térképét. Dél-Amerika, Antarktisz és Ausztrália még egy hatalmas kontinensben tömörült délen, Európa helyén több kisebb és nagyobb sziget pöttyözte a beltenger kékjét, Észak-Amerikát pedig két külön földrészként vágta ketté a Nagy Víziút beltengere. A tojás az egyik északi sziget felé tartott, melynek a közepén egy Kaszpi-tenger méretű türkizkék folt, a Walden tó terpeszkedett. Ezen a területen mely a XXI. században Észak-Franciaország és Dél-Anglia lesz.
A Doktor a Tardis szenzoraival bemérte a tojás energiajelét, és pár méterre tőle rakta le a Tardist. A kék fülke egy pálmafa tövében materializálódott. A Doktor kilépett az időgépből, az avar halkan megroppant a talpa alatt.
Az időúr nagyot szippantott a friss levegőből és körbepillantott az erdőn. Ameddig a szem ellátott sudár páfrányfenyők sorakoztak, a tövüknél alacsonyabb pálmafák, hordótörzsű cikászok és jókora, széles kalapú piros és sárga gombák rejtőztek. A fák között csak néhol repült el egy madár. Az időúr elővette a szónikus csavarhúzóját, átállította az eszköz frekvenciáját és elindult keleti irányba, ahol a szenzorok szerint a tárgy becsapódott.
A maga részéről kíváncsi volt, hogy ki és miért építette, és miért pont abba az időszakba küldte a Földre, amikor azon még egy ember se élt. 
Az erdő hemzsegett az élettől. A fatörzsek között itt- ott egy madár röppent át, az avarban egy jókora, leguánra emlékeztető hüllő iszkolt, az egyik vastagabb ág végéről egy rókavörös bundájú mókusszerű emlős figyelte az időurat. A feje búbjától lompos farkának végéig két, párhuzamos fekete csík futott végig.
A távolban felbőgött egy iguanodon. Az egyik páfránybokorból egy polacanthus legelészett. Négylábú dinoszaurusz hátát összenőtt pikkelyek borították, testének oldalán jókora csonttüskék sorakoztak, a vállából is kinőtt néhány. A Doktor felé emelte teknősre emlékeztető busa fejét, fenyegetően felbőgött, és veszélytelenek ítélve az időurat, visszatért a legelészéshez. A Doktor folytatta az útját, átlépett egy teknőc felett, az állat lustán fordult utána, pislogott párat és odébb vánszorgott.  A fémtojásra egy kisebb kráter közepén bukkant rá, körülötte az avar feketére perzselődött. Nem messze tőle egy baryonix teteme hevert, a farka és a lába nem volt meg. A szerkezet első áldozata. A Doktor beleszagolt a levegőbe, a tárgy környékén a levegő szinte bűzlött az időörvény energiájától.
− Ez a tárgy átutazott az időn – mondta a Doktor, hátrapillantott, de rajta kívül senki nem volt ott. Elhessegette a gondolatot, hogy vágyik a társaságra, továbbfolytatta az idegen gépezet vizsgálatát. Hallotta a belsejéből jövő zúgást, leolvasta a közepén végigfutó írásjeleket. Ikerszíve hevesebben kezdett el verni, mikor rájött, hogy ezt az írást még a Skaro népe használta. Végighúzta a szónikus csavarhúzót a fémtojás felett, a benne lévő energia mennyisége egyre csak növekedett, éppen úgy, mint egy kitörni készülő vulkán magmakamrájában a láva.
Az időúr jól ismerte a skaroi technológia alapelveit, így a berendezéseik gyengeségeit. A szónikus hullámokkal ki kellett ütni a szerkezet vezérlő chipjét. A fémtojás közepe kinyílt, a burkolat alatt rejtőző drágakőre emlékeztető szem a Doktorra meredt, a következő pillanatban minden fény kialudt benne.
Az időúr nem tudott rájönni, hogy milyen feladattal szelte át az űrt ez a dolog. Azt tudta, hogy ugyanarról a világról származott, ahonnan a dalekek, az univerzum legfejlettebb harcos faja is kirajzott, hogy lángokba borítsa a csillagokat.
− Hát, nem felderítőszonda vagy, annyi biztos.
Nem vette fel a fémtojást és vitte be az időgépbe. Az elkövetkezendő 150 millió évben a helyén kellett maradnia. Miközben humusz meg avar rakódik rá, végül ez sziklává keményedik, majd újabb és újabb rétegek halmozódnak rá, míg nem egy ifjú őslénykutató ki nem ássa, és fel nem ébreszti.
Ezzel megváltoztatva a lány életét. A Doktor azon kapta magát, hogy Agathára gondolt, egy olyan személyre, aki még meg se született, sőt még a legkorábbi őse is valahol az aljnövényzetben rejtőzik a rávadászó raptor vagy a fák között pásztázó pterosaurus elől.
Valószínűleg túlélte, egy távoli leszármazottja apró majomként rohant végig a fák ágai között, annak későbbi unokája két lábra állt a szavannán, és a lánc végén ott volt Agatha, aki aztán a Doktor útjába került.
A véletlenek ilyen összjátéka több mint nyugtalanító. Ezernyi más körülményt is számításba lehet venni, mintha csak valaki megrendezte volna a találkozást.
Ekkor a kapszula felé fordult, felvonta a szemöldökét.
Lehetséges, hogy a szonda valahogy szagot fogott, és évmilliókkal később, a XXI. században már keresni fogja őt. Várni fog rá, és ő nem tehet semmit. Nem piszkálhat bele az idővonalba, mivel az, ahol, és amikor a Doktor volt, az már a történelem megváltozhatatlan részének számított. A férfi folytatta az útját, már az ösvény felénél járt, amikor dél felől hangos sikoly jött a fák között, amit pillanatok alatt elnyomott valami kegyetlen morgás és sziszegés.
A Doktor azonnal átrohant a fák között. Újabb sikoly hallatszott, a forrására egy pálmaligetben bukkant rá. Az apró, valószínűleg gyerekkorú humanoid egy széles kalapú gomba mögött kuporgott. Felé, a fák széles leveleinek árnyékában egy hatalmas ragadozó dinoszaurusz közeledett. Erőteljes hátsó lábaival felkavarta az avart, hosszú fejét balra és jobbra mozgatva szaglászott, az orrától a szeme mögött meredező kisebb taréjig vörös volt a bőr.
Agatha biztos imádná – gondolta az időúr. Újra érezte a hiányt a bensőjében, kifújta a levegőt. El kell felejtenie a lányt. Megmentette az életét, most már élje azt, ami megadatott neki. Az óriási méretű ragadozó elé állt, előhúzta a szónikus csavarhúzót öltönyének belső zsebéből, aktiválta és jelet küldött vele a TARDIS-nak. A szél vad táncba hajszolta a pálmák fodros leveleit, és felkavarta az avart. A materializálódási folyamatot kísérő ritmikusan ismétlődő nyüszítés betöltötte a tisztást. A dinoszaurusz és az időúr között megjelent a rendőrségi hívófülkének álcázott időgép. A dinoszaurusz leszegte a fejét, felüvöltött, a következő pillanatban sarkon fordult, futásnak eredt.
− Nem is tudtam, hogy ez a kék fülke ennyire ijesztő – mondta mosolyogva. Végigsimított az időgép oldalán, és odalépett a gombához. A mögötte bujkáló gyermek még szorosabban összehúzta magát, homlokát felhúzott térdéhez szorította. A Doktor közelebb lépett hozzá, az apró lény hirtelen felugrott és fenyegetően az időúrra sziszegett. A gyermek humanoid volt, az orra, a szája, a szemei úgy helyezkedtek el az arcon, mint ahogy egy emberén, de a hasonlóság itt ki is merült. Bőrét zöld szarupikkelyek borították, feje hátsó részéből négy, jókora taréj nőtt ki. A Doktor egyből rájött, hogy egy szilurival találkozott.
A kislány hátrálni kezdett, szája fenyegető vicsorba torzult, megmutatva éles fogait.
− Helló – mondta mosolyogva a Doktor. Leguggolt, hogy a feje egy vonalba kerüljön a sziluri kislányéval. Az időúr mélyen a dühösen sziszegő csöppség borostyánszínű, hasított pupillájú szemeibe nézett. – Nyugalom, nem akarlak bántani.
A hüllőlány hátrahőkölt. Arcának mélyzöld árnyalata egy fokkal világosabb lett, de a sziszegést befejezte. A Doktor lassan a lány felé nyújtotta a kezét, a sziluri olyan szemekkel nézett a felé nyújtott jobbra, mintha nem tudná eldönteni, hogy megfogja vagy beleharapjon.
Az előbbit választotta. A Doktor felállította a lányt, és újra rámosolygott.
− A közelben laksz? – kérdezte. A lány a férfi háta mögött álló TARDIS-ra meredt. – Nyugalom, nem eszik gyerekeket.
− Éppen wollhbogyót szedtem, mikor megkergetett kettő rohamozó. – Egy egyszerű ember számára a kislány hangja szenvtelennek tűnhetett, de ahogy elnyújtotta a hosszú magánhangzókat, ezzel azt jelezte, hogy retteg. – És már nem tudtam hazajutni.
− Mi a neved? – kérdezte az időúr.
− Vastra – válaszolta a sziluri.
− Szóval Vastra. – A Doktor elismerően bólintott. – Szép név.
A férfi körbepillantott, bólintott és elmosolyodott.
− Haza tud vinni?
− Hát, kiválóan tájékozódok bármilyen időben és bolygón, Vastra. – Hagyta, hogy a kislány megfogja a kezét. A Tardis beépített térképei szerint a ligettől nyugatra, 500 kilométerre volt egy sziluri település. A kis Vastra valószínűleg onnan származott. – Még a ma estét otthon fogod tölteni, azt megígérem.
Az időúr, oldalán a sziluri gyermekkel elindult a TARDIS felé.


2013. november 15.


Agatha fáradt és gépies léptekkel sétált be a Londoni Természettudományi Múzeum központi termébe, és megállt a diplodocus felállított csontváza előtt. A nyomában egy tucatnyi gyerek haladt. A közeli általános iskola diákjai. A lánynak már hasogatott a feje az állandó ricsajtól. Hol egy kislány sírt fel, hogy valami Kevin nevű fiú meghúzta a copfját, egyszer meg két srác verekedett össze a rovartani részlegben, míg egy harmadik diák megpróbálta felnyitni az egyik vitrint, hogy lenyúljon egy roppant ijesztően kinéző skorpiót, valószínűleg, hogy az egyik osztálytársa nyakába rakja.
A lány azt remélte, hogy átvezeti őket Dippyhez, talán megnyugodnak. Azonban ebben csalatkoznia kellett, mivel a gyerekzsivaj még elviselhetetlenebb lett, ahogy szinte egymásra taposva megpróbáltak közelebb férkőzni, hogy jobban megnézzék, vagy még rosszabb megérintsék, vagy lenyúljanak egy kis szuvenírt a jurakori növényevő csontvázából.
− Ő itt Dippy. Egy diplodocus nevű dinoszaurusz csontvázának életnagyságú másolata...
Egy sovány fiú hangos csattanással a padlóra zuhant. A következő pillanatban sovány arca elpirosodott, előrebiggyedő ajka legörbült, ahogy az sírva fakadt.
A lány felsóhajtott, a gyerekhez sietett és leguggolt mellé. Már most elege volt a napból, nem szerette ezt a munkát.
− Jól vagy? – kérdezte a kissráctól.
Agatha nem vette észre, hogy a Kevin nevű dagadt kis szörnyeteg a háta mögé kerül. A lány csak annyit érzett, hogy valami nedves és gumiszerű csapódik a hajába, és ragad meg a hajszálaiban. Azonnal felpattant.
− Jó, most van elegem! Beszélek az osztályfőnökötökkel, hogy többet ne gyertek ide!
Kevin vállat vont. Pufók arcán gonosz vigyor jelent meg, amit valószínűleg valami Zs kategóriás film főgonoszától lesett el.
− Nyugi már baby! Mrs. Pottyi biztos a kényszerzubbonyokat nézegeti!
A lány nyugalmat erőltetett magára, befejezte az idegenvezetést, és a múzeum kijáratánál átadta a kis szörny... a gyerekeket az osztályfőnöküknek. Az eget szürke felhők borították. A szemerkélő eső halvány függönybe vonta a lány látómezejét. Az alacsony, harmincas évei elején járó, vörös hajú nő arcán együtt érző arckifejezés jelent meg, amikor a lány mindent elmesélt neki. Agatha szerint, míg az osztálya a múzeumban az ő idegein hintázott, addig a nő a közeli cukrászdában mulatta az időt, amit meg tudta érteni. Az arcán nyoma sem látszott a gondok árnyékának.
− Volt idő, amikor szerettem ezt a munkát.
− Én soha nem tudnám elképzelni magam tanárként. Tudja jobban szeretek halott dolgokkal foglalkozni, azok nem köpnek összerágott rágógumit a hajamba. – Látta, hogy a nő elsápad. A gyerekek elé állt. – Mármint nem úgy a halott dolgokat. Tudja, a megkövült csontok, ilyesmi.
Mondta halk heherészések közepette, közben elképzelte, hogy lassan a betonba süllyed és meg se áll Kínáig.
Ezt aztán jól megcsináltad, kislány. Jobban szeretsz halott dolgokkal foglalkozni.
Gondolta, miközben a személyzeti szárny mosdójában hozzálátott kihámozni a keményre száradt rágógumit.
Átöltözött és odaköszönt az éjszakai portásnak. Mindig sikerült úgy kimenni a buszmegállóba, hogy csak pár percet kellett várni a buszra. Szokásához híven rögtön az első ülésre szállt, a támlára támasztotta a fejét, mikor a busz elindult.
A Doktorral történt találkozása óta megváltozott volna az élete. Hood professzor rögtön pihenést javasolt neki. Másnap felkereste a UNIT két tisztje, újra és újra elmeséltették vele az egész történetet. Következő nap orvosi vizsgálatoknak vetették alá, vért vettek tőle.
A Múzeum két hónap kényszerpihenőre küldte...
Ekkor pityegett a mobilja, jelezve hogy üzenete jött a facebookon. A lány egy gombnyomással belépett a készülék böngészőjébe, és azon nyomban felhorkantott, mikor meglátta ki írt neki és mit.
„Szia. Drága! Van kedves egy kis szörnyvadászatra?”
Agatha kifújta a levegőt. El sem kellett olvasnia a mondat feletti nevet (Arthur Mobley), ahogy azt a képet, amin egy velociraptor sandít a nem létező fényképezőgép objektívjébe. Pár hónapja ott még egy kék rendőrségi telefonfülke volt. Agatha kipillantott a busz ablakán, figyelte az ablak alatt elsuhanó személygépkocsikat és motorokat. Az autóbusz rádiójából egy újabb áramszünetről szóltak a hírek London belvárosában.
Egyre gyakoribbak voltak ezek. A lány lepillantott a mobiltelefon képernyőjére.
„Imádni fogod! Komolyan! Találtam bizonyítékot. Kíváncsi vagy rá?”
Agatha az utastér plafonja felé emelte a tekintetét, mintha csak az égből várna valami segítséget, például egy a semmiből előtűnő kék rendőrségi vészhívófülke képében.
„Mi az?”
Remélte, hogy a hirtelen és barátságtalan hangvételű válasz talán eltántorítja a másikat. Ez a remény azonban percről percre csökkent, ahogy a messenger alsó részében feltűnt a szövegbuborék benne a három kis ponttal, jelezve hogy a másik ír.
„Na, van egy ismerősöm a csatornázási műveknél. Ő takarítja ki a...
Agatha tudta, hogy Arthur ilyenkor valami választ akar belőle kicsikarni.
„ Karbantartó?”
„ Igen!”
A lány elgondolkodott azon, hogy mit válaszoljon. Már hat hónapja ismerte ezt a különös figurát, aki az űrlényeknek és más különös dolgoknak, köztük a Doktor szakértőjének is vallotta magát. A lány megtudott egy és mást erről a különös idegenről. Először is azt, hogy a világtörténelem összes jelentős eseményénél felbukkant, valamint minden állítólagos földönkívüli támadásnál látták megjelenni az utóbbi ötven évben. Bár a szemtanúk leírásai hol öregebbnek, hol fiatalabbnak mondták a különös férfit, és épp úgy nem egyeztek meg a kinézetében és az öltözékében.
Agatha elég hihetetlennek tartotta volna az összes történetet, ha a különös férfi nem mentette volna meg az életét azon a nyári éjszakán.
A tekintete rátévedt a saját avatárjára. A lány felsóhajtott, ahogy szembenézett a pár hónappal ezelőtti önmagával. Kék farmerrövidnadrágot és sárga, terepszínű pólót viselt, világos barna haját hátul összekötve hordta. Egy jókora combcsont mellett guggolt, és egy vésővel a kiszabadításán fáradozott. Két héttel a fémtojás megtalálása előtt készült a fénykép. Hood professzor aznap este megígérte neki, hogy novemberben elviszi egy általa tervezett patagóniai ásatásra.
Most meg a novembere azzal telt, hogy egy különös fickó gyíkemberekről szóló történeteit hallgassa, akik a metrókban és a csatornákban járnak, és néha feljönnek a felszínre.
„Na, egy ismerősöm talált egy pikkelyt! Egy valódi pikkelyt, a csatornában! Valószínűleg egy arra járó homo reptillian hagyta ott! Hát nem király?”
„Arra nem gondoltál, hogy esetleg egy csatornában élő alligátor hagyta ott?” jött a kérdés.
„Hé, te találkoztál a Doktorral. Miért nem hiszel a HR-ekben?”
„Mert attól, hogy találkoztam a kék fülkés ürgével, még nem lesz hirtelen igaz a jeti, a loch ness-i szörny, a dartmoori bestia, ahogy a te gyíkembereid sem. Amúgy a tudományos név, amit adtál nekik rohadtul helytelen: homo reptilia.”
Sokáig nem jött válasz az üzenetére.
„ Jó. Lemegyek egyedül a csatornába.”
Megsértődtem, vagy sértődést színlel. Jó, nem az a pszichopata fickó az írásképe alapján, bár ki tudja? Őslénykutató vagyok, nem pedig pszichológus.
„Jó. Holnap hozd át hozzám a pikkelyt. Megnézem, de nem ígérek semmit. Szia!”
Azonnal kilépett a Messengerből. A közeli kereszteződést mindkét irányból kocsik mozdulatlan sora állta áll. A lány még a vékony ablaküvegen is hallotta a dudák és a dühösen káromkodó és kiabáló sofőrök hangjának katafóniáját. A busz is beállt a sor végére, a visszapillantó tükörben látszott, hogy további kocsik és csatlakoztak hozzá. A közlekedési lámpa vakon meredt a semmibe, ahogy a közeli elektronikai bolt kirakatában lévő tévék is kikapcsolt állapotban voltak.
− Nagyszerű – mondta magában. A szürke felhőkkel borított ég acélkékké mélyült. A lány kitapogatta a táskájában lévő gázspray-t és leszállt a buszról. Nem félt hazamenni a sötétben, de az óta az eset óta már semmi sem tudta megijeszteni. Mikor a járdára lépett, körbepillantott úgy érezte mintha valaki figyelte volna.
Körbepillantott, tanácstalanul pislogott és fáradtan elindult hazafelé. Ha valaki épp rápályázik, akkor csak jöjjön, ha szeretne vörös szemekkel a járdán fetrengeni.
A Doktor a TARDIS ajtajában állt, zsebre dugta a kezét és a távolodó lány után bámult. A testtartásából látta, hogy bántja valami. Az időúr megtörölte a bal szemét, visszapillantott a TARDIS új vezérlőtermébe, aztán újra Agatha után.
Úgy fest, hogy alig egy éjszakára lépett be a lány életébe, de ezzel tönkre is tette azt. Bárcsak ki tudná engesztelni, tudta, hogy ennek csak egy módja van. Ha megengedi, hogy vele utazzon, ugyanakkor talán még rosszabbá teheti a lány helyzetét. A Doktor kifújta a levegőt, sarkon fordult és visszatért az időgépe belsejébe. Ő volt népének utolsó élő tagja, a magányos utazó.
Úgy érezte, mintha valaki átkot szórt volna rá, persze ő nem hitt a mágiában. Ha találkozott is vele, akkor mindig talált rá racionális magyarázatot. Tovább nem gondolkodhatott a dolgon, hisz most más feladatot talált magának.
Meg kell fejtenie a skaroi fémtojás rejtélyét. Az öltönye belső zsebébe nyúlt, előhúzott egy fekete, vastag keretes „okos” szemüvegét és az orrára biggyesztette.
− Akkor nyomozzunk! Imádok nyomozni... – csak ekkor vette észre, hogy egyedül van az irányítóteremben. Csalódottan levette a szemüveget és elrakta. Nem hitte volna, hogy ennyire hiányozhat valaki, akivel ő csak egyszer találkozott.
Valaki kell, aki megállítsa. A Doktor ikerszívei összeszorultak Donna emlékére. Megtörölte a homlokát, és inkább munkához látott.
2013. november 16.
Agatha ezen a napon hallotta először Arthur Mobley hangját. Az óra már a delet járta, a lány mint a mérgezett egér rohant ide-oda a lakásba. A titokzatos áramkimaradás most London külvárosában csapott le.
Mint minden reggel felébredt, lesétált a lépcsőn, felrakta a mentateát főni a tűzhelyre, aztán leült a kanapéra, elolvasta a tegnapi újságot. Természetesen a címlapon azonnal Amy képe virított. A lány egy hosszú combcsontot tartott, a szalagcím vastag és hivalkodó betűkkel hirdette: Új, eddig nem ismert dinoszauruszfajt fedeztek fel Franciaországban. A lelet átírhatja a Föld történetét.
Kedvetlenül dobta az újságot az asztalra, visszatért a konyhába és töltött magának a teáskannából, és ivott egy kortyot.
Egyesek látták az áramszünet jeleit, mikor nem kapcsolódott be a tévé vagy a komputer. Mások hallották, mikor a rádió néma maradt. Agatha pedig megízlelte, mikor a mentatea helyett enyhén mentaizű, hideg vizet ivott.
− Úgy fest a szombat az új hétfő – motyogta fáradtan.
Volt idő amikor ezeken a napokon vagy ásatáson dolgozott, vagy a leleteket rendszerezte és írta le. Persze a Doktorral történt találkozás után, a szombatjai az unalomról és az az elleni védekezésről szóltak, ezek magukba foglalták az olvasást, tévénézést, takarítást, vagy azoknak az emberek tanulmányának gépelése, akik túl elfoglaltak voltak, hogy maguknak beírják, de ez az áramszünet minden tervét keresztülhúzta. Agatha először mosogatni kezdett, de ezzel hamar végzett, mivel kevés edényt kellett eltörölni. Utána parfist fogott a kezébe és hozzálátott felsöpörni a házat. Közben nem gondolkodott, csak arra koncentrált, hogy minden porszemet eltüntessen, míg vissza nem jön az áram.
Az emelet jött. Holmes vadul megkezdte a folyosó padlóját takaró szőnyeg tisztára söprését, mikor kopogtattak. A lány azonnal összerezzent erre:
− Ki az?
Ekkor hallotta meg életében először Arthur Mobley hangját.
− Arthur!
Egyszerre volt lágy és magas. Biztos többre vinné énekesként, mint szörny és idegenmániás bloggerként. A lánynak nem ez volt az első gondolata.
Honnan tudja ez a címem?
− Agatha! – szólt újra a férfi dallamos hangja az ajtón túlról. A lány nem válaszolt, berontott a szobájába, a táskájából kivette a gázsprayt és óvatosan lelopakodott a lépcsőn.
− Megyek! – kiáltotta.
Eldöntötte magában, hogy ha az a dilis bármilyen hirtelen mozdulatot tesz, megkínálja egy kis alternatív szempirosítóval. Megállt egy pillanatra, és közben kijavította a gondolatot.
Jó, azért ilyen drasztikus nem leszek. Ha meg akarja ragadni a karom, és elrángatni az utca szemközti oldalán parkoló furgonjához, majd legfeljebb akkor. – gondolta. A háta mögé rejtette a gázsprayt tartó bal kezét, míg a jobbal lenyomta a kilincset.
A küszöbön álló fickó három évvel lehetett fiatalabb Agathánál. Széles állát vörös borosta takarta, ugyanilyen színű haját hátrakötve hordta. Szürke szemeivel mohón mérte végig Agathát, de úgy, hogy a lánynak türtőztetnie kellett magát, hogy ne használja a gázsprayt.
Kopott, kék farmerkabátot, alatta bő, vörös pulóvert hordott. A hátán sárgásbarna bőrhátizsákot viselt, aminek a bal oldaláról egy sószóróra emlékeztető robot apró figurája lebegett.
− Arthur Mobley! – mutatkozott be, és már előre is lépett, hogy puszit adjon a lány arcára.
− Hé, ember! – szólalt meg Agatha, hátrébblépett. – Ilyet nem játszunk.
− Ó – mondta csalódottan a srác. – Pedig azt...
− Ezer dolgom van ma, tehát kérlek, mutasd meg a pikkelyt. – A lány csípőre tette a bal kezét, ezzel megmutatva a kezében tartott fémhengert. Arthur szeme odatévedt. – Várj, lenne egy kérdésem! Honnan van meg a címem?
Arthur bal kezével végigsimított a haján, mentegetőzve elmosolyodott.
− Csiripelte egy kismadár.
− Jó, nem érdekel, hogy honnan tudod hol lakok. Egy ideig ez legyen az utolsó látogatásod, rendben?
A férfi lehajtotta a fejét, az edzőcipője orrát kezdte el szemlélni. Agatha felsóhajtott. A karjait összefonta a mellkasa előtt, megmutatva, hogy nem hatotta meg ez.
− Hát jó.
A lány az égre pillantott és megszólalt.
− Jó, gyere és mutasd azt a pikkelyt.
Arthur ledobta a táskáját az előszobába, felakasztotta a farmerkabátját és odalépett a kannához. Lecsavarta a tetejét és beleszimatolt.
− Ó, mentás víz! Édesanyám mindig ilyet csinált, ha náthás voltam. – Agatha elképedve figyelte, ahogy a fickó a meg nem főtt vízzel színültig teletölti az egyik bögrét, és jóízűen kortyolgatni kezdi. – Ez nagyon finom! Nem is tudtam, hogy szeretted!
− Az mentateának készült, csak tudod nincs áram.
− Nincs áram? Akkor azért volt olyan nagy dugó a belvárosban.
A lány a plafonra emelte a tekintetét, és arra gondolt, hogy hirtelen megjelenik egy időgép, ő bepattan és átugorja a nap hátra lévő részét. Pár száz évvel későbbre például, igen az lenne a legjobb.
− Ja, a pikkely.
Arthur odalépett a hátitáskához, az oldalzsebébe nyúlt és előhúzott belőle egy fekete műanyaghengert, lecsavarta a tetejét, enyhén megdöntötte, mire az ujjkörömnyi pikkelydarab puhán a férfi lapátkezén landolt.
Agatha elsőre nem látott rajta semmi furát, egy egyszerű, smaragdzöld szarulemezke, ami nílusi krokodiltól kezdve egy zöld iguánáig bármilyen hüllőről leeshetett. A blogger áhítattal emelte a tenyerét az őslénykutató felé.
− Egy valódi, homo reptilia pikkely.
A lány kivette a különös tárgyat a férfi kezéből, a szeme elé emelte. Ovális formájú volt a közepén kidomborodó. A lány érezte a felületén lévő apró redőket. Legjobban egy krokodil szarupikkelyére emlékeztettet, de ahhoz nem volt elég nagy.
− Fogalmam sincs, mi lehet, de annyit tudok, hogy valódi – válaszolta. – Komolyan. Én nem értek annyira a ma élő hüllőkhöz. Szerintem mutasd meg egy szakértőnek...
− Hát nem érted? Ez egy valódi bizonyíték. Tudod, mi lenne a legjobb?
A lány rosszat sejtett. Már épp meg akart szólalni, hogy félbeszakítsa a férfi mondanivalóját.
− Egy éles, jól kivehető közeli fénykép az egyik gyíkemberről.
− És ezt hogy tervezed?
A másik elmosolyodott, a szemeiben huncut fény csillant.
− Ahogy látom, hogy neked, mint nekem semmi programod sincs szombaton. Kell egy tudós, aki dokumentálja a felfedezést. – Felállt, felemelte a bal karját és körkörös mozdulatot tett a plafon felé. – Képzeld, az évszázad felfedezése. Visszakapnád a jól megérdemelt helyed az ásatásokon. Mit szólsz?
Agatha leült az ajtó melletti székre, megtörölte a homlokát és rápillantott Arthura, aki már a második bögre teavizet itta. Ha felfedezne egy eddig ismeretlen hüllőfajt a londoni csatornába, azzal minimum az újságok címlapjára kerülne. Onnantól a múzeum igazgatóságának nem lenne kérdés, hogy Agathának egy ásatáson van a helye.
Már unta a tespedtséget.
− Biztos, hogy van lent valami?
Arthur felhajtotta, ami a mentás vízből maradt, és győzedelmesen elvigyorodott.
− Pár hete...
− ... egy nő épp az utolsó metrót várta, amikor egy maszkot viselő lényt látott közeledni a járatban, aminek a kezeit zöld pikkelyek borították. És én akkor megkérdeztem, hogy ez véletlenül nem péntek este volt. Erre te rávágtad, hogy egy rendőr állítólag még tűzharcba is keveredett ezzel.
− Akkor nem jössz le?
− Komolyan, így képzelem el a szombatom. Hogy lemegyek a csatornába, hogy valami hüllőember után kutakodjak. – Arthur megszólalt volna, de a lány hogy elcsitítsa felemelte a gázspray-t tartó bal kezét. A férfi azonnal becsukta a száját. – Bocsi a gázspray miatt, ja és érezd az iróniát, csak hogy tudd, tudós vagyok, és szerettek felfedezni dolgokat. Lemegyek veled, de esküdj meg valamire.
A fickó csak tanácstalanul pislogott várva a lány további szavait.
− Nem fogsz elkábítani ott lent, és átadni a szerveimet néhány szervkereskedőnek.
− Semmi ilyen tervem sincs. Figyelj...
− Csak vicceltem – mondta a lány és gúnyosan elmosolyodott. – Azonban ha bármit tervezel, kapsz gázspray-vel az arcodba, világos?
Arthur úgy bólogatott, mintha legalábbis terrortámadás tervezgetésén kapták volna.
− Nem lesz semmi ilyen! – mentegetőzött Arthur.
− Jó. Várj meg itt míg lezuhanyozok, és valami csatornaturkáláshoz alkalmas ruhát húzok magamra. – Rámutatott a teáskannára. – Addig szolgáld ki magad mentásvízből.
Sarkon fordult, és elindult a lépcső felé. Miután lezuhanyozott, utána terepmintás nadrágot, kék póló és barna műszálas kabátot vett fel. Világosbarna haját hátul felkontyolta, felé szürke baseballsapkát helyezett. A hátitáskájába egy zseblámpát, és biztos, ami biztos elsősegélycsomagot és a gázsprayt rakott. Nem lepődött meg, mikor Arthurt a nappaliban találta, Simon T. Bakker Dinoszaurusz Eretnekség című könyvét lapozgatta.
− Akkor indulunk?
A férfi bólintott, idegesen rakta vissza a könyvet a polcra.
− Persze, hölgyem – válaszolta ijedten.
− Hé, attól hogy még szóba befenyítettelek, attól még nyugodtan tegezz. Legfőképp ne hölgyemezz, mert arra harapok!
− Jó! Semmi hölgyemezés és magázódás, azt hiszem ezek jó feltételek.
− És semmi nyomulás, arra is harapok. Vili?
− Jó, végül is van barátnőm.
Agatha szemöldöke ettől a megjegyzéstől a plafonig szaladt.
− Ó, akkor nem szóltam, de akkor sem nyomulhatsz, világos?
− Jó! – vágta rá a férfi. – De ha csinálunk videót, azt felrakhatom?
− Az álnevem Lady Indiana Jones legyen – válaszolta Agatha és kilépett az ajtón. Amikor a lány meglátta Arthur kisteherautóját. Már arra gondolt, hogy sarkon fordul és futásnak ered, közben tárcsázza a rendőrséget, mikor a férfi megszólalt.
− Nyugi, nem foglak belökni a belsejébe, hogy utána...
− Nem vagyok kíváncsi a horrorfilmekből begyűjtött ismereteidre.
Odaértek a kocsihoz, mire Arthur megszólalt.
− Nem nézzek horrorfilmeket. Anyám nem engedi.
− Ó, akkor már mindent értek – mondta Agatha. A blogger megvonta a vállát és beszállt a kocsiba. Agatha kicsit kezdte sajnálni a férfit. Agathával ellentétben a férfi ismerte a valódi szüleit. – És miért ezzel a járgánnyal megyünk?
− Tudod, egész héten erre az expedícióra készültem, és ez nem egészen legális. Kell egy kis álca – válaszolta a férfi és magára csapta az ajtót.
− Egy nem egészen legális expedíció a csatornába. Ez tuti feldobja a szombatom, haver. – Jegyezte meg epésen miközben beszállt a kocsiba.
A Tungurahua vulkán megremegett. A kürtőjéből fekete füstoszlop emelkedett a kék ég felé. A fülsiketítő és mindent betöltő dörej mindent betöltött, hirtelen ébresztőként szolgálva  Baños város polgárainak, akik felébredve megláthatták, hogy miért is szolgált rá a nevére a horizontot uraló hegy.
Az állatok menekülőre fogták a hirtelen felébredő Tungurahua lábánál lévő erdőből, még mielőtt a láva tenger letarolta volna az otthonukat. A TARDIS egy tisztás közepén tűnt elő a semmiből. A kék fülke ajtaja kicsapódott, ahogy a Doktor előlépett az időgép belsejéből, és vulkán kürtőjén gubbasztó fekete füstóriásra pillantott.
A szónikus csavarhúzója vibrálni kezdett az öltönye belső zsebében. A férfi előhúzta és a vulkán felé emelte, majd közelebbről is megnézte.
− A vulkáni kürtőben van – mondta. – Mit keress ez a valami egy vulkánban? Mi van egy vulkánban, gránit, magma, forróság. – A fejéhez kapott, újra a vulkánra nézett. – Hőenergia, töménytelen hőenergia. Energiát gyűjt, de miért?
A Doktor ekkor jött rá, hogy már megint magába beszél. Teljesen egyedül volt, leszámítva az időgépet és az egyik faágon gubbasztó kék arapapagájt. A madár kíváncsian bámulta a különös figurát.
− Molto bene! Egy papagájhoz beszélek! Úgy fest... – A homlokára csapott. – Nem!
A föld újra megremegett. A füstoszlop szélén egy apró, sárgán fénylő pont jelent meg, ami villámgyorsan nyugat felé húzott. A szónikus csavarhúzó felcsipogott, jelezve hogy az energiamintázat alapján az idegen szonda volt.
A Doktor már rohant is a TARDIS-hoz amikor egy másik tárgy is előrobbant a vulkánikus füstből és követte a társát, aztán egy harmadik is, amely kelet felé suhant aranysárga fémcsóvát húzva maga után.
− Mi van?
A válasz egy újabb rázkódás volt. A Doktor csak egy tojásra készült fel, azonban itt egyszerre hárommal is összeakadt, és nem tudta, hogy mit csináljon. Az egyből eszébe jutott, hogy a szonda képes lehet másolatokat létrehozni magáról, hogy ne egyedül folytassa tovább titokzatos küldetését.
Egy újabb szonda szökkent elő a vulkánból, majd száguldott el északi irányba. A Doktor nem várta meg, hogy ez a tojás meglógjon. Visszatért a TARDIS belsejébe, utasította az időhajó szenzorjait, hogy álljanak le a szonda energiajelére, aztán aktiválta az antigravitációs hajtóműveket. A kék rendőrségi vészhívónak álcázott időhajó az ég felé emelkedett, és a különös tárgy nyomába eredt.
Az időgép vadul szökkent dülöngélt, a Doktor többször is körbefutotta a konzolt. Karokat tolt előre, gombokat nyomott meg, rápillantott a képernyőre. A horizonton feltűnt a szonda sárgafényt árasztó gömbje.
A tojás alakú idegen gépezet lassítani kezdett, és megállt egy széles folyóvölgy felett, aztán ereszkedni kezdett. Az időúr megjegyezte azokat a koordinátákat, ahová a szonda leszállt, hátra döntötte az egyik kormánykart, mire az időgép leszállt. A Doktor a bal kezével kinyitotta az ajtót, közben a jobbal a belső zsebébe nyúlt, előhúzta a szónikus csavarhúzót és aktiválta azt. A fémtojás pont ekkor ereszkedett a felszínre, az alsó részén a fémburkolat virágként nyílt fel és egy kékesfehér sugár kezdett lyukat fúrni a talajba.
− Újra megkérdezem, hogy mi a feladatod? – Az időúr előretolta a jobb lábát, közben, mint valami vívómester maga elé tartotta a szónikus csavarhúzót. – Hát, egész nap elvagyok itt. 905 éves vagyok, időm, mint a tenger.
A fémtojás felső része megfordult. A burkolat szétnyílt a középső részén, felfedve egyetlen, mechanikus szemét.
− Hát, az már jó jel, hogy figyelsz rám, akármi is vagy. Azt már tudom, honnan származol. A Skaro nevű világon építettek, igaz?
− A Skaro nevű világon építettek, igaz? – szólalt meg a fémtojás, a Doktor szenvtelenné modulált hangján tette ezt. – Te vagy a Doktor!
− Molto bene, kifejlesztetted a hangalapú kommunikációt! Ahogy egy régi öreg barátom mondaná, fantasztikus! – Elvigyorodott, kivillantva fehér fogait. – Mi a feladatod? Valami céllal csak átkeltél az űr jéghideg, fekete és végtelenül unalmas tengerén.
− Mi a feladatod? Űr.
A Doktor értetlenül pislogott.
− Hogy tessék?
− Űr feladat – válaszolta a Doktoréhoz hasonló szenvtelen és gépies hang.
− Felderítés?
− Űr felderítés!
A Doktor ekkor a homlokára csapott, és úgy pillantott az ég felé, mint akinek hirtelen menyei sugallata támadt.
− Űr! Semmi! Semmi feladat?
− Semmi! – válaszolta a szonda.
A Doktor nem tudta elhinni, hogy egy potenciális pusztító gépezetet tanít épp beszélni.
− Nem! Ezt a szót keresed.
− Nem feladat – jött újra a válasz.
− Nem tudhatom mi a feladat?
− Igaz!
Az időúr csettintett. A fémtojás félig már a talajba fúrta magát. A férfi két kézre fogta a szónikus csavarhúzót, bekapcsolta és rátartotta a fémtojásra. A szerkezet nem állt meg, egyre mélyebbre fúrta magát a talajba.
− Ó, úgy fest, hogy ellenállsz a szónikus technológiának. Sok mindent tanultál az utóbbi hosszú időben. – Az időúr végigpróbálgatta a csavarhúzó beállításait. – Rádió... infrahullám... mikrohullám...
Ez utóbbi elért valami hatást. A fémtojás lassulni kezdett, végül teljesen megállt. A fúrósugár hirtelen kapcsolt ki, a mesterséges szemben minden fény kialudt. A Doktor győzedelmes mosollyal rakta el a csavarhúzót.
Elindult az időgépe felé, megtorpant, hirtelen késztetést érzett, hogy előhúzza a pszichikus papírját és megnézze. A bőrtokban lévő üres papírlap egy egyszerű ember számára azt mutatta, amit ő látni akart.
Azonban volt egy másik alkalmazási módja is. Bizonyos pszichikusan fejlett emberek képesek voltak írásos üzenetet is küldeni rajta keresztül. Fekete, vastag és finom vonalvezetésű betűkkel a következő mondat volt írva.
S.O.S.
Gyíkemberek üldöznek a londoni csatornában.
Agatha.
A Doktor összecsukta a bőrtokot, a zsebébe süllyesztette a pszichikus papírt és futva elindult a TARDIS felé. Nem tudta, hogy mi késztette arra, hogy megmentse a lányt, de úgy érezte magát, mint régen.
Élőnek.
− A zsiradék és a sok háztartási hulladék. – Arthur hátrasandított Agathára és sunyin elvigyorodott. – Szerintem nem akarod tudni, hogy mifélék, és egy zsírdugóvá ragadnak össze. Arról hallottál, hogy egy tíz ton..
− Befejeznéd? Kérlek. – mondta a férfinak.
A csatorna nyirkos volt és sötét, a levegőben elviselhetetlen bűz terjengett, amit a lány csak nagyon sokára tudott megszokni. Sekély víz hullámzott a bakancsa talpánál. A zseblámpája által árasztott fénysugár elől jókora patkányok iszkoltak fedezékbe.  A lány az utóbbi fél órában már legalább kétszer megbánta, hogy követte ezt a mániákust.
− Jó, bocsi, hogy ennyit pofázok.
− Ó, csak ideges vagy, ennyi – válaszolta Agatha.
− Én nem vagyok ideges.
Persze, mert valószínűleg nem találunk semmit. Lehozott a nagy semmiért. Miért voltam olyan bolond, hogy követtem?
Balról egy mellékcsatorna csatlakozott a főjárathoz. Mobley megállt, végigsimított a haján és a mellékág felé pillantott.
− Gondolhattam volna.
− Mit? – kérdezte Agatha.
− Az a mellékcsatorna a zsákutcába vezet. Még a 19. században egyszerűen befalazták. – Megdörzsölte az állát, a beálló csendben csak a bőréhez súrlódó borosta sercegése hallatszott.  – Állítólag valamit lent akartak tartani.
− És mi azt meg akarjuk nézni?
Mobley bólintott, az arcán széles mosoly terült szét.
− Hé, megmutatom a falat, csinálunk róla egy fényképet, ami aztán felmegy a blogomra.
mondta Arthur, majd a mondat végén beviharzott a járatba. Agatha futva követte, bár szíve szerint inkább vissza akart menni a felszínre, felpattanni a legközelebbi hazafelé tartó buszra.
− Figyelj, nem vágom, hogy miért nem foglalkozol továbbra is a Doktorral?
Arthur zseblámpája által vetett fényfolt ide-oda cikázott a padlón. Szerencsére nem borította víz, a lány legnagyobb örömére az egész csontszáraz volt. Persze a penetráns csatornabűz itt száraz dohszaggal keveredett.
− Miért foglalkozzak egy olyan fickóval, akit már hat hónapja senki se látott?
Én találkoztam vele utoljára, de az megváltoztatta az életem.
− Mert talán ő létezik, míg a gyíkjaid...
− Láttad a pikkelyt – válaszolta Arthur. – Ezek biztos a föld alatt várakoznak és forralnak valamit.
− Amit a blogodon megtudtam, az alapján a Doktor egy jó szándékú ember, aki ott segít, ahol csak tud. Az én életemet is megmentette...
− Igen, és az milyen élet? – kérdezte Arthur, rá se pillantott a lányra. – Egy múzeumban melózol.
− Még élek, nem?
A férfi gépiesen lépkedett tovább, majd hirtelen megszólalt.
− Figyelj, annyi idegen támadás után a Földön minden ugyanúgy folyik: még mindig háborúk dúlnak, milliók éheznek, a gazdag kizsákmányolja a szegényt. Arra még nem is gondoltál, hogy a Doktor szégyenében elfordul, és nem harcol tovább értünk? Mert talán nem érdemes ezt a világot megvédeni, mert úgyis elintézzük mi magunk?
− Reggelit csinált nekem, szerintem jó ember.
− Ha ember egyáltalán.
− Akkor jó ufó, vagy nem tudom mi!
Agatha cipőorra hirtelen beleütközött valamibe. A lány odairányította a zseblámpájának a fényét, egy megfeketedett tégladarabot látott.
− Arthur!
A folyosó többi részét szinte ellepték a tégladarabok, beljebb Agatha pedig egy elgörbült fémlemezt talált, amire egy nagy T betűt gravíroztak.
− Ezt imádni fogod! – jött a férfi hangja. Arthurra a téglafal előtt állt, amin egy jókora, embernyi méretű rés éktelenkedett. Agatha közelebb lépett, a téglafal mögött szegecselt acélpajzsot erősítettek. – Bármit is tartottak odabent, az bizony már kint van.
− És, mit csinálunk? – kérdezte a lány. Bevilágított a résbe. A kőzetbe egy tizenöt méter széles, szabályos kör alakú nyílást vágtak, mellette egy betonkorong hevert.
Arthur mindenféle teketória nélkül bebújt az acélba robbantott résen. Holmes felsóhajtott, és követte. Megálltak az akna mellett, Mobley levilágított, megmutatva a még mélyebbre vezető kőlépcsőt.
− Lemegyünk – mondta vigyorogva a férfi. A hátizsákjából előkapta a fényképezőgépét és csinált pár fotót a helyiségről, az aknáról és a lépcsőről.
− Na, tudod, mikor fogok lesétálni. Biztos nem véletlenül zárták le ezt az egészet.
− Hé, ez az évszázad felfedezése – suttogta Arthur. – Tudós vagy, ne csináld már, hogy itt visszafordulsz.
Arthur elindult lefelé a lépcsőn. Agatha felsóhajtott, és követte. Negyed órán keresztül lépcsőzés után feltárult előttük egy másik világ. Egy hatalmas csarnokban kötöttek ki. A katlant betöltő félhomályból jókora sziklaplatformok emelkedtek ki, melyek tetején a lány pálmafák és páfrányfenyőkből álló vegetációt látott, amik között elszórtan kisebb-nagyobb kúpalakú épületek álltak.
− Város... – szólalt meg Arthur, a sziklaszirt széléhez lépett.
− ... a város alatt – fejezte be a mondatot döbbenten Agatha. – Csinálj pár fényképet, és...
A férfi ekkor már nem volt a lány mellett. Elindult az egyik függőjárdán. Agatha a nyomába szegődött. nem lehet igaz, hogy a fickó önállósította magát. Itt vannak egy ismeretlen és potenciálisan veszélyes terepen, és ő neki ezt a sültbolondot kell kísérgetnie.
Arra gondolt, hogy ez az évszázad felfedezése, de úgy érezte magát mintha betolakodott volna egy másik ember otthonába. Egyszerűen nem érezte magát idevalónak, Arthur pedig úgy mozgott, mintha az egész az övé lett volna.
− Hé, arra nem gondolt, hogy bármik is élnek itt...
− Szerintem már tudnának rólunk. Biztos alszanak, nincsenek itthon vagy talán már nem is élnek. Az ott érdekes. – A legközelebbi sziklaplatform felé mutatott. A földalatti erdő fái felé egy jókora, karcsú torony emelkedett. – Biztos egy templom.
Az épület belsejébe egy boltíves kapun keresztül jutottak be. Egy tágas terembe érkeztek, aminek a közepén egy kör alakú oltár, a teteje tele volt gyíkokat, kígyókat és Agatha legnagyobb meglepetésére különféle fajtájú dinoszauruszokat ábrázoló domborművekkel, a közepén egy hátsó lábaira ágaskodó gyíkot ábrázoló szobrot állítottak.
− Biztos ez a vallásuk központja – szólalt meg Arthur. – Ez... ez... fantasztikus. Kell valami bizonyíték, mert ezt senki sem fogja elhinni. Ezt senki sem fogja!
− Hé! Hé! – kiáltotta Agatha, azonban már késő volt. A férfi azonnal levette a hüllőisten szobrát. Még be se tudta rakni a hátitáskájába, amikor a távolban feljajdultak a riasztók. – Na, söprés!
A blogger azonnal futásnak eredt, Agatha pedig követte. A lány szíve a torkába dobogott, vadul kapkodta a levegőt. Különféle képek követték egymást a képzeletébe, hogy mit tesznek vele a város lakói, miután elfogták őt. Amint kiértek a templomból, az egyik törpepálma mögül három lény ugrott elő. Megközelítőleg humanoidok voltak. Arcukat harci maszkok takarták, melyeket mély barázdák tettek még fenyegetőbbé. A zöld szarupikkelyek és a fejük hátsó részén meredező három taréj alapján Agatha egyből rájött, hogy Arthur gyíkembereivel akadtak össze. És a kezükben tartott futurisztikus külsejű fegyvereik és a testüket védő láncing és mellvért alapján nem éppen barátságosan szándékkal jöttek.
− Ööö... helló – szólalt meg Agatha. Az elől álló lényre pillantott, aki a vezérük lehetett. Legalábbis a lány szerint. – A nevem Agatha... ember... – magára mutatott, aztán a mennyezetre. – Fentről jö...
A hüllőember fenyegetően felszisszent.
− Jó, most biztos nem bókoltál, de mi békével jöttünk.
A teremtmény Arthur felé fordult, rámeredt a mellkasához szorított gyíkszoborra. A tenyerét a blogger felé nyújtotta.
− Add oda neki – suttogta Agatha.
Közben balról és jobbról két további teremtmény lépett a templom előtti térre.
− Bizonyíték – suttogta Arthur.
A hüllőemberek rezzenéstelenül álltak, hatalmas szemeikkel fenyegetően, harcra készen várakoztak.
− Jó, ne itt add a nagy, önmagáért kiálló hőst. A szobor kijutat minket innen. Add oda, most mondom utoljára.
− Van egy ötletem...
A bal oldali gyíkember hirtelen felmorrant.
− Na, láttál egy valódi homo reptilliát. Ott leszek, hogy tanúsítsam, szerinted az nem elég bizonyíték? Ezt a sztorit tutira elhiszik. Na, ember, add oda neki. Nem akarom az asztalukon vagy a nagy gyíkisten oltárán végezni áldozatként.
− Kitörünk innen.
A vezetőjük még jobban előre nyújtotta üres markát, majd karomszerű ujjaival maga felé intett.
− Aha, hogy? – kérdezte Agatha. – Nekem van egy tervem. Szépen, mosolyogva, önként és dalolva odaadod neki a szobrot. Világos?
A legjobban az lepte meg, hogy inkább a férfi csökönyös viselkedése idegesíti, mint hogy az őt körbeálló hüllőktől fél.
Hát jó, úgy fest, be kell vetnem a nők legősibb fegyverét.
− Jó, visszaadod neki, akkor eljöhetsz velem egy randira, na?
A jobb oldalukon álló homo reptilia felkapta a fejét, beleszimatolt a levegőbe és a fák felé pillantott. Az avar megroppant a közeledő léptei alatt. Agatha ezer közül is felismerte volna a páfrányfenyő mögül előlépő férfit.
A barna, hajszálcsíkos öltöny helyett most kéket viselt. A barna útikabátját vagy helyrehozta valahogy, vagy újat szerzett. Az óta a különös este óta egy másodpercet sem öregedett, ha esetleg a látása nem romlott, legalábbis az orrán ülő vastag keretes szemüveg erre utalt.
Amint meglátta Agathát biztatóan elmosolyodott.
− Agatha, milyen kicsi a világ. Boldog karácsonyt, húsvétot vagy mindenszenteket, hát nem tudom, hogy most milyen ünnepet ülnek önök. – Zsebre dugta a kezét, és természetes lazasággal Agatha és Arthur felé lépett. – Az időutazás összezavarja az időt, ami nekem három nap, a önöknek hat hónap. Sajnálom Agatha.
A lány már arra gondolt, hogy megcsípi magát, hogy nem álmodik e. Földalatti város, hüllőemberek, aztán a Doktor.
Arthur még jobban meglepődött, a férfi elsápadt, egy szó se jött ki a torkán, úgy tátogott, mint egy éhes kacsa.
− Ezt befejezné? – szólalt meg a különös idegen. – A sziluriaknál ez fenyegetést jelent.
− Sziluriak?
A Doktor vállat vont, a válla fölött Arthurra sandított.
− Hívhatja őket eocénieknek is, vagy homo reptiliáknak, esetleg homo sauropsidáknak. És szerintem adja vissza azt a szobrot. Ön se örülne, ha ők betörnének a lakásába, és elvinnék a kedvenc klingonbabáját, vagy vulkánija van, esetleg Jabbás hálózsákja.
− Igazam volt – suttogta Agatha.
Arthur a mellkasához szorította a bálványt, hátrálni kezdett.
− Ne csinálja már. A két faj közötti egyensúly forog kockán. – A Doktor elhallgatott, a várakozó szilurokra nézett, majd hirtelen odalépett a férfihoz, kitépte a kezéből a szobrot és az elől lévő szilur felé dobta. A hüllőember hirtelen előugrott, a kezeit előrenyújtotta, hogy még a levegőben el tudja kapni a becses tárgyat.
− Allon-syyy! – kiáltotta a különös férfi. Már a fák között rohantak, mikor a sziluriak utánuk fordultak és tüzelni kezdtek különös fegyvereikből. A vörös lézernyalábok elsuhantak a menekülők mellett.
Egy függőjárdán rohantak át ami hirtelen balra kanyarodott, és egy óriási kupolás épületnél végződött. Elől a Doktor rohant, utána Agatha a sort az őket üldöző szilurok felé vissza-visszapillantó Arthur zárta.
A szilurok pillanatok múlva már a hátukba loholtak. A lány újabb emberszerű alakokat látott kilépni a kőplatformok aljából. Pillanatok múlva a város egész lakossága felébred és a nyomukba ered.
A kupolás épület széles bejáratán még négy sziluri katona lépett ki. A fegyverük és a maszkjuk látványa máskor elcsüggesztette volna a lányt, de ez a mostani teljesen más volt. Hisz a Doktor vezette őket, a titokzatos idegen, aki megmentette az életét.
Egy pillanatra elvesztette minden reményét, amikor az épület mögül, két oldalról további kettő-kettő sziluri lépett elő, lövésre emelt fegyverekkel.
A lány mély levegőt vett. A lába már sajgott, az a veszély fenyegette, hogy tüdeje kiszakad a helyéről. Hat hónapja nem élt ennyire. Még el se tudta tervezni a következő lépését, amikor a Doktor benyúlt az öltönye belső zsebébe és előkapta a csavarhúzóra emlékeztető csodaszerkentyűjét, és bekapcsolta. A semmiből fokozatosan tűnt elő a különös idegen járműve, a kék rendőrségi vészhívófülke. A Doktor balra és jobbra mozgatta a karját. A szilurok valószínűleg már lőni akartak, azonban a fegyverük szikrákat hányt. A férfi ezt már nem várta meg, odarohant a kék fülkéhez és kinyitotta az ajtaját, és berontott rajta.
Agatha gondolkodás nélkül követte, ezért is lepődött meg, amikor a fülke belsejébe belépve egy tágas terembe találta magát. Az aranysárga falakat hatszögletű kitüremkedések díszítették. Középen egy hat részre osztott kör alakú konzol volt, amit egy fehér fénnyel világító oszlop kötött össze a boltozatos menyezettet, amit öt korallszerű oszlop tartott a helyén, amik az üvegoszlop végénél találkoztak.
− Ez belül nagyobb, mint kívül – jegyezte meg döbbenten Agatha.
− Hát öcsém! – kiáltott fel Arthur, mikor utolsónak belépett az irányítóterembe. – Minden úgy van, ahogy az a néhány szemtanú leírta!
Csinált pár fotót a különös helyről.
− Itt vagyok egy földönkívüli űrhajó fedélzetén! – rikkantotta, ahogy lőtt még két fényképet az irányítópultról.
− Az első ezer alkalommal még érdekes, de a többi már elég megszokott – szólalt meg a Doktor, aki már a konzol másik oldalán állt, előretolt egy kart, mire a padló megrázkódott. – Emberek milyen kíváncsiak, szomjazzák a tudást. Olyanok maguk, mint egy szivacs, ami letörli a fehér foltokat! – A Doktor megnyomott pár gombot, a terem balra dőlt. Agatha a falnak vetette a hátát. – Stabilizálom! Ha arra gondolok, hogy ezt hat pilótára tervezték, és nem egyre.
A padló újra vízszintes helyzetbe állt, a remegés is megszűnt.
− A nevem Arthur Mobley! – lépett oda a blogger az idegenhez és kezet rázott vele. – Hatalmas rajongója és az egyik legjobb szakértője. Komolyan, soha nem gondoltam volna, hogy találkozok a nagy Doktorral. Maga egy valóságos superman, csak nincs amerikai akcentusa! Készíthetnék önnel egy fényképet! Felrakom facebookra, twittere, myspace-re és a blogomra! Öcsém, én és a Doktor!
A lány a fejét csóválva figyelte a két férfit. Jól emlékezett Mobley kis monológjára. A vörös hajú férfi a Doktor mellé állt, a bal karjával átölelte a vállát, míg a fényképezőgépet kitartotta maga alá, és megnyomta az önkioldót.
Sípoló hang hallatszott.
− Betelt a memória – fortyant fel Arthur. – Nem lehet igaz.
− Mutassa csak – szólalt meg a Doktor. – Hol is lakik?
A férfi elmondta a pontos címét.
Megnézte a fényképezőgépet, bekapcsolta a különös varázsszerkentyűjét, és párszor végigmozgatta a fényképező felett.
− Meg tudom csinálni, hogy több fényképnek legyen hely a memóriában – mondta a Doktor.
− Az a...
− ... szónikus csavarhúzó. – válaszolta mosolyogva az idegen, aztán átnyújtotta a készüléket. Arthur azonnal megnézte, csalódottan pillantott fel a Doktorra. – Nincs már rajta egy fotó sem. Az összest törölte.
A Doktor átölelte a férfi vállát és a kijárathoz kísérte.
− Vannak dolgok, amiket még nem szabad napvilágra hozni. Hagyjon fel azzal, amit eddig csinált. Költözzön el a szüleitől, sportoljon sokat. – Kinyitotta az ajtót, megveregette Arthur vállát. Egy bérház szürke tömbje látszott, előtte zöld pázsittal és egy hintával.
− Lenne még egy kérdésem.
− Válaszolok rá. – A Doktor barátságosan elmosolyodott. – Olyan szép dallamos hangja van. Jelentkezzen egy tehetségkutatóba. És vágassa le a haját, nem áll jól.
Arthur kábultan lépett ki az ajtón, még utoljára a kék fülke felé fordult. A Doktor odarohant a konzolhoz.
− Az én címemet már tudja.
Agatha odalépett a férfihoz.
− Igen, kirakom ott.
− És gondolom, hogy újra eltűnik.
A Doktor tovább folytatta a ténykedést a műszereken.
− Talán nem hónapokra, mondjuk örökre. Élje csak tovább a megszokott...
−... unalmas életem? – kérdezte az idegenvezető, a bal kezére a csípőjére helyezte. – Tegnap egy gyerek rágót köpött a hajamba! Azért mert maga hat hónappal ezelőtt abba a kellemetlen helyzetbe hozott! Doktor, az nap este megmutatott egy másik világot, ahol kék fülkék röpködnek, London alatt gyíkemberek élnek és fémtojások támadtak rám.
A férfi levette a kezét a konzolról, felegyenesedett és a lányra pillantott. Már nem mosolygott, szemében nem csillogott derű, helyette valami meghatározhatatlan érzelem pislákolt. Talán a magány.
− Agatha, maga okos, őszinte és kíváncsi. Megmutattam magának az én világomat, ahol a mindennapjaimat töltöm. Megértem, hogy sok mindent látni akar belőle. Velem utazni veszélyes.
A lány a padlóra nézett, kitörölt egy könnyet a szeméből. Azt hitte, hogy az, aki miatt annak idején vakvágányra terelte az életét, talán segíthet rajta. Sokszor gondolt arra, hogy milyen lesz vele újra találkozni. Az elutasítás valahogy nem szerepelt ezekbe az ábrándokban.
− Akkor vigyen vissza arra a napra, amikor találkoztunk.
− Nem lehet – válaszolta a férfi. – Nem keresztezheti a saját idővonalát. Az a múlt. Most pedig térjen haza, élje az unalmas és biztonságos életét. És mint mondtam, sajnálom Agatha, nagyon sajnálom.
A hátralévő utat csöndben tették meg, csak az időhajó hajtóműveinek ritmikus zúgása hallatszott. Agatha Holmes végig a Doktort figyelte. Megnézte a testtartását, a szemét, az arckifejezését.
Mikor megérkeztek, a lány konklúzióra jutott. Az időúr kinyitotta az ajtót neki.
− Rájöttem, hogy mi a baja – a lány a férfira pillantott, az visszanézett rá −, magányos.
Kilépett az aszfaltra és visszafordult, a Doktor sarkon fordult és bezárta maga után az ajtót. Az utcát félhomályba borította a késő őszi alkonyat.
A TARDIS alakja lassan elhomályosult, egyedül hagyva Agathát.
− Ezt már megint jól megcsináltad – sóhajtott fel.
Azt hitte, hogy vége a kalandnak, de csak most kezdődött.
Az ébredés mindig fájdalmas volt. Az izmait gyakorlatilag újra meg kellett tanulnia használni. Minden szag, látvány és hang új volt a számára, mintha csak most kelt volna ki a tojásból. Vastra tudta, hogy küldetést bíztak rá.
Felkutatni és megölni a prédát. A sziluri nőstényt két katona kísérte el a feletteséhez. Korackh a parancsnoki központ kupolás épületében várta. A sziluri nőstény egy kőasztal mögött üldögélt.
Magas, izmos lény. A szemei alatt a pikkelyek vörös színben játszottak. A szája bal csücskétől a taréja aljáig egy mély sebhely díszelgett. A vállán egy apró, kétlábú ragadozó gyík üldögélt.
Vastra meghajolt a felettese előtt.
− A majmok tudnak rólunk, az elpusztításunkra törnek.
− Mi a feladatom?
− A Doktor is segített nekik.
Vastra döbbenten pillantott fel. A szíve hevesebben kezdett verni, a feje egy árnyalatnyival halványabb lett, ahogy a vér kiszökött belőle.
− A Doktor? – A különös lény, aki a semmiből tűnt fel. A gyermekeket biztonságba vezette, a tojásokat védelmezte, ezt tenné?
− Felkutatod, és megölöd – sziszegte gyűlölettel teli hangon Korackh...

Folytatása következik