Reneszánsz

1499. Milánó

A feljövő telihold fénye bekúszott az ablakon, megvilágította a különféle találmányok tervrajzaival és festmények vázlataival eltakart falat, a döngölt földpadlót és a találmánya felett görnyedő férfit. Leonardo az utolsó fémhuzalt is a helyére illesztette és hátralépett, hogy megcsodálja a kész művet.
Egy több alkatrészből álló szelep öltött formát előtte. Az egy tartályból és egy gőzdugattyúból álló szerkezet hevert előtte az asztalon..
Halk lépteket hallott a háta mögül. A válla fölött hátrasandított és szemügyre vette a belépő férfit. Magas volt, izmos. Barna bőre és hegyesre nyírt fekete szakálla déli származásról árulkodott, a feje felső részét vörös turbán takarta. Fekete tunikát és nadrágot hordott. Azonban kék szemeiben volt valami nyugtalanító.
Mintha felsőbb hatalom irányította volna.
− Signore Guido, hamarosan kész a szerkezet.
A férfi odalépett, és megszemlélte a művet.
− Megfelelő? – kérdezte, miután láthatólag nyugtázta az eredményt. Az a dugattyúkból, fogaskerekekből, szivattyúkból és más alkatrészekből álló piramis valódi műalkotásnak látszott a szemében.
Az ő eszközeivel mindennek csak a silány másolatát tudta előállítani.
− Megfelel, mikor kész a többi darab?
− Azt már csak a helyszínen tudom megmondani.
− Jó – válaszolta a férfi kurtán, és a kezébe vette a szerkezetet.
− Tudom, nem hasonlít arra, amit ön javasolt, de sok ötlete megvalósítatlan, néhol improvizálni kellett.
− Maga a legalkalmasabb ember a világon, hogy megépítse. Meg fogja változtatni a világot.


Pár száz évvel a jövőben és néhány ezer fényévvel távolabb a Földtől


A Hoccaro bolygó egy szürke kis világként keringett a csillaga körül. A kék óceán a bolygó szinte teljes felszínét borította, leszámítva a világ északi sarkvidékén lévő néhány kontinenst. A néhány emberi kolónia ide tömörült. Az itt élők halászatból és víz alatti bányászatból éltek... éltek volna, hogy ha Hoccaro óceánjaiban őshonos intelligens, bálnára emlékeztető teremtmények az argubiták nem szabotálták volna azt a néhány bányászállomást.
A Doktor egy folyosón rohant végig, maga után vonszolva a bázis parancsnokát, Annie Grahamet. A nő fekete haját fiúsan rövidre vágva hordta, kék uniformist viselt. Sápadt arcát halvány szeplők borították.
És folyamatosan tiltakozott.
− Doktor! Ezzel megsérti a szabadságjogaimat.
A folyosó megremegett, ahogy az a víz alatti vulkán, aminek a lábánál a bányászállomás épült, újra működésbe lépett.
− Ahogy a bányászati jogot, de önök is megsértették az Árnyék Egyezmény űrutazás előtt álló fajok kezeléséről szóló iránymutatását.
Az utolsó evakuációs hajó is elhagyta az állomást, ott hagyva az időurat és a parancsnokot.
− Nem lehet tárgyalni velük. Dühösek.
− Persze, mert a szónikus fúrójukkal megsértették a szent temetkezési helyüket.
− Sültbolond.
Befordultak egy kanyarban, a következő szakasz végén ott állt a TARDIS. A kék vészhívófülke jobban nem is üthetett el az állomás kórházfehér falaitól és a levegőben lebegő holografikus interfészektől.
− Most gondolom azt várja, hogy valami sértést vágjak a fejéhez válaszul, épp úgy ahogy azt, hogy itt hagyjam, miután véletlenül ott hagyott azoknak a rákoknak. Nem fogom.
Kinyitotta az időgép ajtaját és belépett az oldalán Annie-vel.
− Ez...
− Igen, belül nagyobb, mint kívül. Hosszú lesz, és nem fogom önnek elmagyarázni.
A Doktor előretolta a kart, és kifújta a levegőt.
− Nem tarthatnék magával?
− Ott hagyott azoknak a megvadult, óriási ászkarákoknak.  Nem fogja megúszni a felelősségre vonást. Most pedig menjen.
Kinyitotta az ajtót, kint pálmafák sorakoztak ameddig csak a szem ellátott. A távolban hatalmas tűszerű tornyok emelkedtek.
− De olyan messze van a város, és engem kirúgnak és széttép...
− Sajnálom, nagyon sajnálom, de menjen.
A nő dühösen fújt egyet és kilépett az időgépből. A Doktor utána pillantott és egy szó nélkül bezárta az ajtót.


Kr. e. 47 Alexandria


− Nos, Doktor, ahhoz képest, hogy maga – Caesar kinyúlt, megpiszkálta a Doktor kabátjának a bal hajtókáját -, ilyen furcsa gúnyát visel, és tudósnak vallja magát, inkább egy harcos, aki a szavaival és az eszével vívja a csatáit.
− Egy nagy ember azt mondta: a harc senkit nem tesz naggyá.
− Xenokratész?
Julius Caesar és a Doktor lesiettek Kleopátra palotájának lépcsőjén. Az elmúlt éjszaka a Doktor hatástalanított egy Síró Angyalt, ezzel megakadályozta, hogy kitöröljék Caseart a történelemből.
− Yoda.
− Nem ismerem. Kitaji mester?
− Hát kicsi, kopasz és nagyon öreg.
− Nem ismerem.
A két férfi megérkezett az időgép elé. Caesar kezet nyújtott a Doktornak, az időúr megragadta a másik férfi izmos alkarját
− Ég önnel Doktor, megkérhetném, hogy mondja meg a jövőt...
−... de valami mondvacsinált indokkal úgy is megtagadom. Csak óvatosan Kleóval, meg Mar...jó ez mindegy. Ave Caesar.
Az időúr belépett az időgépébe, odalépett az irányítópulthoz, és aktiválta az időhajtóművet. Már három hónapja járta az időt és a teret. Kozmikus katasztrófákat akadályozott meg, egymással békétlenkedő feleket békített ki, idegen inváziókat fékezett meg, járványokat gyógyított vagy csak megmentette az univerzumot. Ez utóbbit kétszer tette meg.
Ekkor úgy érezte, hogy elfelejtett valamit.
A homlokához csapott, amikor eszébe jutott Agatha.
− Nem lehet igaz! Agatha!
A TARDIS ezúttal nem bokrosodott meg, nem rángatta át a téren és időn. Bekapcsolta az időgépet, beütötte a hely és az időpont koordinátáit. London külvárosa, a kora XXI. század.


2014. március 31. London


Agatha egyből felismerte a képen lévő állatot a lábujja végén meredező sarlóalakú karomból és jellegzetesen megnyúlt fejéről. A lány a rajzasztal felé görnyedt, és megnézte az állat sárga hasát és zöld hátát, valamint a szeme felett meredező vörös szarvakat.
A rajzműhely levegőjét megforgatta a sarokban forgó ventilátor. Jobbra tőle a grafikus üldögélt. Hosszú, szőke haját hátrakötve hordta, hegyes állát ugyanilyen színű borosta takarta. Piros és sárga virágok díszítetett inget és kék farmert hordott, a jobb füle mögé egy fekete ceruzát tűzött.
− Milyen a megaraptor?
− Elég morcos, de az állatka karmai a mellső lábán voltak.
− Maga egy zseni.
− Ha zseni lennék, akkor egy ásatáson találnám meg annak az állatkának a csontjait, amit aztán magamról nevezek el. Na, akkor két nap múlva legyen kész a javított kép, és kérlek, legalább wikipédián nézz utána Archie, hogy milyen volt az állat. – Kacsintott egyet.
− Meg is beszélhetnénk egy ital mellett.
A lány kiegyenesedett, megigazította a válltáskájának a szíját és elindult a terem kijárata felé, de a háta mögött még visszapillantott.
Már öt hónap is eltelt a hüllőemberek inváziója és azóta, hogy ő és a Doktor megmentették a Földet. És persze, hogy a különös férfi ott hagyta. A régi Agatha haragudott volna, minden egyes követ felforgatott volna, hogy megtalálja a különös idegent.
Azonban az az Agatha már a múlté volt.
A lány a lelke mélyén még várt az időúrra, de közbe a saját életével is törődnie kellett. Munkát keresett, és kapott a BBC-nél, mint tudományos tanácsadó. Akkor egy „Patagonia gigászai” című komputeranimált ismeretterjesztő film előmunkálataiban segédkezett. Igaz, tényleg inkább egy ásatáson lett volna, de azt azért kelletlenül beismerte magának, hogy itt nem állt fent annak a veszélye, hogy kiásson valami gyilkos fémtojást.
Elköszönt a grafikustól, lesétált a lépcsőn és megvárta a buszt és felült rá. Mosolyogva nézett ki az ablakon, megcsodálta a kocsik tetején megcsillanó napfényt. A virágzó fákat és virágágyásokat.
A város élete már régen visszatért a régi kerékvágásba, sokan elfelejtették annak a novemberi éjszakának a baljóslatú eseményeit.
A UNIT eltussolta az eseményeket, a legegyszerűbb módszerrel, hogy nem törődtek a szilúriakról szóló történetekkel, és az őket ábrázoló fényképekkel és videókkal. Az áramkimaradásokat megnövekedett napfolttevékenység számlájára írták, míg a randalírozó szilurokat egy új sci-fi film víruskampányának állították be, aminek a forgatása anyagi okokból félbe maradt.
Agatha két megállóval odébb szállt le a buszról és sétált el a házáig. Élvezte a tavaszi napsütést, az enyhe időt és a friss levegőt. Csak egy kövér  férfi nyírta a gyepet a ház előtt, míg az Agatha szomszédjában lakó idős nő a virágait locsolta. A lány tisztelettudóan odaköszönt nekik, belépett a házba.
Ledobta a táskát a padlóra, és a konyhába lépett. A berendezés teljesen új volt, a UNIT-tól kapott kártérítésből vásárolta az összest.
A lány bekapcsolta a hifijét, a következő pillanatban dallamos rockzene töltötte be a lakást. Agatha a hűtőből gyümölcsöket vett ki, szeletelte fel és dobta be őket a turmixgépbe, aztán tejet öntött rájuk. Az hangos zúgással hozzálátott pépé vágni őket. A zene hangereje és a turmix gép zúgása elfedték az ismerős, vonyító hangot. Agatha csak a kopogtatásra figyelt fel, felsóhajtott és az ajtóhoz lépett.
Kipillantott a kémlelőlyukon, egy ismerős, rég nem látott arc nézett szembe vele. A férfi fekete tüskés haját, nagy pajeszát, csontos arcvonásait egyből felismerte. Agatha kinyitotta az ajtót, és megölelte a Doktort.
− Agatha, bocsánat, hogy ennyi ideig tartott. Komolyan, megmentettem néhány bolygót, Julius...
A lány elengedte az időurat és lendületből felpofozta.
− Ezt miért kaptam?
A lány vállat vont, visszaindult a konyhába. A Doktor követte.
− Itt hagyott engem egy bőrönddel a kezemben, hónapokig ott járt a csillagok között, játszotta az intellektuális Supermant, és közben fel sem hívott. Mondjuk, csak ennyi: Halló Agatha, életben vagyok. Valamikor beugrok magáért.
A Doktor még mindig az arca jobb oldalát nyomogatva követte a lányt egészen a konyháig, ahol Agatha kiöntötte a kész turmixot két pohárba, és az egyiket az időúrnak nyújtotta.
A pillanatnyi düh, amit a férfi iránt érzett elszállt, csöndes öröm vette át a helyét.
− Maga megpofozott.
− Nocsak, briliáns észrevétel!
− Eddig csak az anyák pofoztak fel – mondta a férfi, elvette a poharat és belekortyolt.
− Bizonyosan megvolt rá az okuk – válaszolta Agatha, és kacsintott.
− Ez banán és eper. Az eper Wales nyugati részéből származik, és a tehén ami a tejet adta szerette a lucernát és lusta volt.
− Ezt mind abból szűrte le, hogy ivott egy kortyot?
− Igen, és ez isteni turmix. És mi újság, Agatha? Min ténykedik mostanában?
A lány felvonta a szemöldökét, ő is beleivott a turmixba. Ő nem érezte annyira finomnak. Szokásos epres-banános turmix volt.
− Ha arra gondol, hogy az utca szélén üldögéltem egy poggyászon, a csillagokat fürkésztem, hátha meglátom a kék időgépét, akkor el kell, hogy szomorítsam Doktor.  Találtam munkát, újjáépítettem az életem és... – A lány csípőre tette a kezét, lenézett a padlóra és dühösen kifújta a levegőt. – Igen, a fenébe, vártam magára, és közben volt időm gondolkodni. Mi lenne a feladatom, mint a társa?
− Ez nem munka.
− Akkor hívatás – válaszolta Agatha.
− Nem, ez teljesen más.
− Akkor, ugye nem azt tervezi, hogy felvisz a hajójára, ahol leveszi az emberbőrét, engem elkábít, feldob egy boncasztalra és élve szétcincál.
− Felboncolom? Szentidőörvényegyenlet, milyen történeteket találnak ki maguk az univerzumról?
− Jó, nem mondok erre semmit – válaszolta Agatha. – Nos, akkor az ön időgépével bármilyen helyre és korba elmehette, ugye?
Az időúr bólintott és elmosolyodott.
− Nos, Agatha, öné a tér és az idő. Távoli múlt vagy a jövő? Esetleg Barcelona, a város vagy a bolygó, vagy az Ezüst Pusztulat Galaxis. Csak mondjon ki egy szót, és az lesz az úticélunk.
A lány összefonta a karjait és elgondolkodva a plafon felé bámult.
− Hát ööö....
− Igen.
− Egy szót mondjon, bármi lehet, hely, időpont, név.
A lány választ keresve továbbra is a Doktor arcát figyelte, végigfutott az orrán és végül a homlokán állapodott meg. Szavak jelentek meg a tudatának mélyén, amiket válaszul mondhatott volna, azonban egy különös, kellemetlen érzés meggátolta a kimondásában. Ez az érzés a bizonytalanság és a befejezetlenség volt.
Susan... Rose... Boe arca... Donna... Gallifrey.
Ezt a szót soha nem is hallottam – döbbent rá a lány.
Koschei...
− Agatha, nyugodtan gondolkodjon. Én várok.
A lány a padlót kezdte el fürkészni, felhúzta a szemöldökét.
− Leonardo – pillantott fel végül, miután kiválasztotta a szót. – Leonardo Da Vinci.
Az időúr szemöldöke szinte a plafonig szaladt, elvigyorodott.
− És melyik év?
− Tessék?
− Mondjon egy évet 1452 és 1519 között.
A lány lesz, ami lesz alapon rávágta az első számot, ami eszébe jutott.
− 1499, Doktor maga fura még egy kék fülkében utazó idegenhez képest is.
− Még nem találkoztam Leonardoval személyesen! – A férfi megitta a turmixot és elindult a kijárat felé. Agatha felsóhajtott, és követte.
− Doktor, nem is csomagoltam össze.
Az utca másik végében, a szokott helyén a TARDIS kék fülkéje parkolt. Csak a szomszéd fia gördeszkázott át az úttesten.
− Ekkora már megfestette az Utolsó Vacsorát, repülőgépet tervezett. Jó bár itt egy kicsit csalt, súgtak neki.
Az időúr ekkor már az időgép aranyszínű vezérlőtermében volt, a konzolon tett és vett.
− Maga súgott neki?
− Én ugyan nem súgtam neki, és nem találkoztam vele, bár kétszer elkerültük egymást, a legutóbbi alkalommal mikor még fiatalabb voltam, és egy színes és hosszú, és nagyon menő sálat hordtam, ami hihetetlen menő volt. Szóval, a legutóbbi alkalommal üzent nekem, hogy fogunk találkozni. Leonardo, te zseni! – Előrelökte az egyik kart, mire a TARDIS megrázkódott, a hajtóművei zúgva keltek életre. – Még nem találkoztam vele, de már most imádom.
Az idegen hirtelen megdermedt és körülnézett, aztán ellazult, mikor meglátta a sarokban álldogáló Agathát.
A lány integetett neki.
− Itt vagyok Doktor.
− Azt hittem, hogy megint ott hagytam.
− Ó, most nincs olyan szerencséje, végig a sarkában voltam. – A lány dacosan összefonta a karjait mellkasa előtt, és a Doktorra nézett. – Nem fog könnyű lerázni
Az időúr még sokáig nyomkodta a gombokat. Az irányítóterem hirtelen balra dőlt.
− A TARDIS megbokrosodott, tudja ez nem olyan, mint egy kocsi, vagy egy busz. Sokkal inkább élőlény. – Felpillantott az irányítóterem mennyezetére és megszólalt. – Vannak érzései.
Agatha megérintette a falat, a legnagyobb meglepetésére egyáltalán nem élettelen fémet tapintott. Bármiből is készült a férfi időgépe, hőt sugárzott, és úgy lüktettet, mintha vér száguldott volna alatta.
− Ez miből készült? – kérdezte, de azonnal el is bizonytalanodott, mikor eszébe jutott, hogy az élőlények nem készülnek. A hajó válaszul erősen megrázkódott.
− Növesztik őket, kérem, többet ne hasonlítsa egyszerű géphez, mert egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy az univerzum kezdetén vagyunk, az egyik első bolygón. Nem, mert olyan ijesztő lenne, hanem mert unalmas.
− Akkor ezek szerint van egy nagy ültetvény, ahol TARDIS-ok nőnek ki a földből, arra várva, hogy learassák őket, vagy mi?
Az irányítóterem hirtelen balra dőlt.
− Ne használja azt a szót, hogy aratni.
− Akkor mit használjak?  Egy élőlény belsejében utazom, a reneszánsz Milánóban. Már bocsánat, de nem vagyok valami gyakorlott ebben. – Gyorsan témát váltott. - És, hol vannak, azok a TARDIS ágyások?
Az időúr a lányra nézett, a szemeiben mintha keserűség csillant fel. A lány csak pár hónapja ismerte a Doktort, de már gondolta, hogy mi lehet a férfi szívében.
− Voltak – válaszolta a Doktor alig hallható hangon, aztán egy ugrással az irányítókonzol túlsó végében termett, előretolta az egyik kart, mire az irányítóterem rázkódása hirtelen megszűnt. A férfi kiegyenesedett, Agathára vigyorgott. – Úgy nem lenne izgalmas, ha kezesbárány lenne.
Hátrasimította a haját, és elindult az irányítóterem kijárata felé és kinyitotta az ajtót.
− Agatha, üdvözlöm az úr 1499-dik évében – mondta a Doktor örömmel teli hangon, és elvigyorodott. A lány az idegen mellé lépett, és kilesett az ajtón. Az időgép egy sikátor végében parkolt, két oldalt jókora épületek határolták.  Az orrát azonnal megrohanta friss gyümölcs, keleti illatszerek és az állatok átható szaga. A távolban felnyerített egy ló, túlharsogva a különféle árukat kínáló kereskedők kórusát.
A lány úgy érezte, mintha értette volna. Az égen szürke esőfelhők araszoltak át, elfedve a Napot. A sikátorba megbújó forróság nehéz takaróként telepedett rájuk. Agatha kifújta a levegőt.
− Még soha nem voltam Olaszországban – mondta döbbenten Agatha. – Ez tuti igazi? Tehát nem virtuális valóság, vagy ilyesmi?
− Agatha, akkor úgy fest, hogy ez az első alkalom, és nem is akármilyen – válaszolta az időúr, és a lányra kacsintott. – Akkor indulás, vár minket da Vinci.
Kiléptek a TARDIS-ból és elindultak a sikátor kijárata felé.
− Nem fogják észrevenni? – A lány hüvelykujjával az időgép felé bökött.
− Nem lesz kirívó, egyáltalán.
− Hát persze, egy kék vészhívó fülke a középkorban. Igaza van, Doktor, nincs ennél szokványosabb dolog, a világon. A sikátorból egy szélesebb utcára értek ki, ami tele volt emberekkel. Agatha végignézett a járókelőkön. A férfiak bő, redőkbe rendezett felsőruhát hordtak, sokan felhasították az a ruhaujjat, alóla kilátszott a fehér alsóruha, a nők szőkített, hosszú hullámos haját hajhálóval vagy kis kalappal szorították le.
Sokan utánuk pillantottak, de a lány legnagyobb meglepetésére, nem rökönyödtek meg a nem odaillő öltözékükön. Az árusok különféle húsokat, halakat, gyümölcsöket kínáltak hangosan, mások pedig egzotikus kelméket, de sokan árultak ketrecbe zárt majmokat, madarakat vagy más élő állatokat.
− Ez az egyik kedvenc korszakom, Agatha. A Reneszánsz, ekkoriban az emberek újra felfedezték a régmúlt nagy művészeit, vége lett a sötét középkornak, és újra beindult az a fejlődés, ami végül ahhoz vezetett, hogy kijutottak a csillagokba. – Egy rongyos alak sétált el mellettük. Hosszú ősz szakálla a mellkasáig lógott, a nyakában egy madzag végén egy adománygyűjtő fémedény lógott.
− Csillagokba való utazás – morogta a férfi. – És még rólam mondják azt, hogy sültbolond vagyok, hogy látom a pápaság végét.
A Doktor csak a fejét csóválta, aztán folytatta az útját. Két óra múlva már szinte fél Milánót bejárták. Az időlord társaságában végigsétált az egyik csatorna partján. A lány már kezdte unni a Dóm teret, és azt az uraló dóm hatalmas tömegét, hiába volt az a olasz gótika egyik kiemelkedő mesterműve.
Talán a királyi palotát is csodálkozva vette volna szemügyre.
Volna, ha nem mentek volna át előtte harmadszor.
Agatha megelégelte, hogy a lába úgy fájt, mintha lekészülne szakadni, ahogy azt is, hogy a harmadik helyi suhanc bámulja meg. Odalépett a Doktor mellé.
− Látta, hogy az a két fickó úgy méregetett engem, mint a húspiacon a sonkát, ugye?
− Agatha, az önök mércéjével a középkorban vagyunk. Az ő szemükben ez olyan, mintha férfiruhát viselne – utalt a lány modern öltözékére. –Ha gondolja, a TARDIS-ban van ruhatár, ott átöltözhet.
− Értem Doktor – válaszolta a lány halkan, a hangjába egy árnyalatnyi szarkazmus is vegyült. – Nekem nyugodtan bevallhatja, megértem. Nem tudom, hogy önöknél földönkivülieknél van e férfiúi gőg, higgye el, hogy ha van, akkor nem akarok beletaposni.
A férfi a lány felé fordult, összehúzta a szemöldökét.
− Miről beszél?
− Nekem elmondhatja. Eltévedtünk, igaz?
− Megmutattam önnek a reneszánsz Milánót – mondta a Doktor. – Egyáltalán nem.
− Jó, akkor gondolom, tudja, hogy merre van Leonardo műhelye?
Az időúr megdörzsölte az állát és próbálta kerülni a lány tekintetét.
− Már jártam...
− Ennek ellenére eltévedtünk! – vágott közbe Agatha.
− A Milánón, a Tsay harmadik holdján.
− Akkor a városban még nem?
− Nagyszerű, akkor körbekérdezgetünk, ha már nincs GPS!
A lány sarkon fordult, és odalépett a tér szélén álló fickóhoz. Magas, vékony ember volt, sárga haja nehéz csigákba omlott a vállára. Pufók arca, telt ajkai és apró disznó szemei inkább illetek volna egy puttóhoz.
− Helló, bocsánat, de tudja, új vagyok a városba. Egy bizonyos Da Vinci-t keresek.
A fickó elmosolyodott miután végigmérte a lányt. Agatha próbálta figyelmen kívül hagyni a sóvár fényt a férfi szemeiben.
− Elég sok Vinciből származó embert ismerek itt.
Agatha bólintott, ekkor jutott az eszébe, hogy a Da Vinci a művész származását jelöli. Ennyit azért olvashatott volna a wikipédián, mielőtt utazásra indult volna. Érezte, hogy a Doktor a háta mögé lép.
− Akkor Leonardot. Tudja, az artistát.
− Ó, a hölgy Anglusföldröl érkezett?
− Igen – válaszolta Agatha, és a Doktorra sandított, aki mindentudóan bólogatott.
A férfi elvigyorodott, megigazította hosszú haját. A nőnek hirtelen rossz érzése támadt e miatt.
− Én is a művész urat keresem. Tudja, a nevem Fabricio. Szeretnék mellette tanulni, mert szerintem az athéni Daidalosz óta a legnagyobb feltaláló. Hallottam történeteket, hogy állítólag Athéné istennő gyermeke.
Agatha a Doktorra pillantott, a férfi csak sokat tudóan mosolygott rá.
− A szeme, az arcéle és a hajának esése festményre való, Signora. Bizonyára nemesi vér csörgedezik az ereiben.
Ő csak hülyén tudott vigyorogni lányos zavarában. Hogy milyen vér folyt az ereiben, azt nem tudta, de biztos, hogy nem egy őrgróf vagy ilyesminek volt az elrejtett zabigyereke. Hogy mentse a helyzetet hátralépett, átölelte a Doktor derekát és rávillantott egy „meg ne merjen szólalni” pillantást.
− Nagyon tetszenek a bókjai, művész úr. Azonban ha nem vette volna észre, ez az úr a férjem...
A könyökével oldalba lökte a Doktort, aki azonnal reagált erre.
− ... a nevem John, a TARDIS lovagja... vagyis Sir John a Tardis lovagja.
− És én Lady Agatha vagyok, és nászúton járunk. Beutazzuk egész Itáliát, és hát persze, hogy látni akarjuk a mestert, mert zsenialitása a messzi Angliába is eljutott.
Belecsípett a Doktor hátába, a férfi azonnal kihúzta magát, aztán elővette azt a hamiskás vigyorát.
− Csináltatok egy portrét az asszonyról, hogy majd ha zsémbes öregember leszek, akkor nézegessem. – Agatha felé fordult. – Nem szeretnék újra zsémbes öregember lenni.
− Hogy mi? – kérdezte Agatha.
− Semmi, csak kapuzárási pánik. Ne is figyeljen, ez csak egy vénember locsogása.
− Signore John, maga egyszerűen hibátlanul beszéli nyelvünket. Látszik, hogy tanult ember, megmutatom önnek a mester műhelyét, csak kövessenek. – Az időúr a lányra mosolygott, aztán követték a férfit egyik sikátor mélyére.
A lánynak rossz érzése támadt, ahogy beléptek a feléjük magasodó házak árnyékába.


Leonardo bezárta a műhelyét, felpattant Carlo nevű öszvérére, gyöngéden rácsapott az állat hátsó combjára. Lassan kilovagolt Milánóból, a férfinek volt alkalma felderíteni a város minden sikátorát és rejtett átjáróját.
Elkerülte az utcákat délelőtt eltömítő tömeget. A férfi egyszerű bőrnadrágot és zekét viselt, a vállára csuklyás köpenyt terített. Bár gyűlölte, de az övébe egy kardot tűzött, ahová indult, az tele volt vadállatokkal és banditákkal, valamint hallott pletykákat arról, hogy francia felderítők járják az erdőket. Ez nyílt titok volt, hogy XII. Lajos a franciák királya igényt tartott a városra, épp úgy ahogy a félszigetre. És Sforza herceg gyakran kérte levélben, hogy tervezzen fegyvereket.
Egy volt a baj ezzel, Leonardo utálta a háborút, fiatal éveiben látott eleget az oktalan mészárlásból, ott volt amikor Pazzik megpróbálták letaszítani Firenze éléről a Medicieket, látta, ahogy az oktalan viszály kis híján széttépte a várost. Az ártatlanok járták meg a hatalmasok viszályát. Nők, gyermekek és egyszerű, dolgos emberek itták meg az utcákon tomboló vérengzésnek a levét.  Átbandukolt az utcákon, a nyereghez szíjazott zsákban lévő alkatrészek összekoccantak.
A tudós jól tudta, hogy ezeket csak egy valamire használhatják: irányítani az időjárást. Leonardonak volt fogalma arról, hogy a felhőkben bekövetkező változások miatt kezd esni az eső. Tudta, hogy ha ezt elméletileg képes lett volna bárki előidézni, ha bizonyos kemikáliákat az égbe lő.
Egy ilyen gépezet birtokában bármikor járhatatlan mocsárrá változtathatják a csatateret, eláztathatják az ellenség puskaporát.
Az első darab megalkotása minden erejét és idejét igénybe vette. A tervrajzon lévő megoldásokat a saját lehetőségei szerint kellett reprodukálnia. Úgy érezte, hogy az ő által épített szerkezet képességei talán elmaradnak a tervrajzon lévőétől. A kapunál álló őrök észrevették, hogy a Sforzák udvari bohóca közeledik.  Kérdés nélkül átengedték, a strázsák jól ismerték a különc udvari tudós városfalon túli útjait, bár ezek sok baljós pletykának adott okot köztük.
Ennek ellenére elálltak Leonardo útjából, a bal oldalt álló férfi pedig felkiáltott, hogy nyissák ki a kaput. Míg a roppant méretű városkapu nyikorogva kitárult, addig a tudós elgondolkodott.
Leonardot érdekelte, hogy a különös megbízója, ez a Guido kinek dolgozhat, és honnan juthatott ahhoz a rendkívüli, saját korát is megelőző tervrajzhoz.  Talán a franciáknak dolgozhatott, esetleg a város irányítását visszaszerezni akaró Visconti szimpatizánsok, vagy talán egy másik, Milánóval rivális városállamnak. Sok ilyen volt, amely irigyen tekintett a Lombardiát uraló város sikereire. Ez esetben Leonardo nem fog segédkezni a gépezet megépítésében, egyszerűen elpusztítja a tervrajzot. Pedig hatalmas lehetőségeket látott az ember erejét növelni képes szerkezetben.
Az időjárás irányításával nem lenne több éhezés, aszály. A szegénység, mint jelenség eltűnne az emberi társadalomból.
A kultúra újjászületését, egy reneszánszt hozna el. Ahogy álmodozott, nem vette észre, hogy Milánó falai lassan elmaradnak mögötte, és a nap delelőre kúszik. A földút két oldalán megművelt földek sorakoztak. Később egy erdő váltotta fel. A láthatáron hamarosan feltűntek Decimo tornya. Egy fallal körülvett erődítmény, amely egy kisebb domb tetején állt. Csak egy hegyes csúcsban végződő kupola emelkedett az ég felé.
Leonardo megállította az öszvérét, ez a vár fél éve még csak egy romhalmaz volt. A Nap kezdett a távoli hegyek mögé bukni, lassan vörösbe fordult az arca. Az út egy kis falun haladt át A tudós úgy döntött, hogy itt tölti az éjszakát.
Nem tűnt fel semmi különös rajta. Egy tucatnyi zsúpfedeles kőház állta körbe a falu főterét, ahol egy kis kápolna emelkedett. Az utcán egy csapatnyi fogócskázó gyerek rohant el mellette, egy gazda moslékot öntött a disznóinak, a műhelye előtt egy kovács lovat patkolt.
A falu túlsó végéből földművesek jöttek. Olyan volt mint bármely kisebb település a környéken, leszámítva, hogy itt még fél éve nem éltek emberek, a semmiből épült fel. A tudós a láthatáron tornyosuló kastély felé pillantott. Meg kellett fejtenie a rejtélyt, és tudta, hogy a titokzatos megbízójához kapcsolódik.
Minden békésnek tűnt, hétköznapinak. A tudós úgy döntött, hogy betér a falu fogadójába. Ott sem volt semmi különös, ugyan az a félhomályos terem, a faltól falig húzódó hosszú padok. A pult, a mögötte magasodó polcok, tele különböző italokkal. A hátsó helyiségből egy testes férfi cammogott elő. A ruháján zsírfoltok sárgállottak, mocskos kezét egy szürke posztódarabbal törölgette. Húsos ajka felett vastag, lekonyuló bajusz díszelgett.
− Mivel szolgálhatok? – kérdezte.
Nem köszönt, apró disznószemeiben barátságtalan fény csillant.
− Van valami olyan ételük, amiben nincs hús?
Leonardo a pulthoz lépett közben, a fogadós végigmérte.
− Van répa, meg káposzta. Meg talán van a kamrában néhány alma tavalyról.
− Az jó lesz, köszönöm – mondta mosolyogva Leonardo. Pillanatok múlva az említett zöldségek egy fatálon díszelegtek. Bár az alma kicsit fonnyadt volt. Hozzálátott az étkezéshez.
− Mi járatban itt?
− A vár urához jöttem – mondta Leonardo mosolyogva, levágott egy gerezdet az almából és a szájába dobta. – A nevem Alguémo, művész vagyok és szobrot készítek a vár uráról.
− Signore Guido sokkal szerényebb, mint Signore Sforza, tudja, neki nem kell olyan nagy lovas szobor.
− Ó – mondta Leonardo, miután elrágta az almát. – Szép falu, lakájos, vidékies. Emlékeztet arra a vidékre, ahol felnőttem. Mióta van itt ez a falucska?
− Honnan tudjam? – kérdezett vissza a fogadós. – Két napja költöztem ide.
− Úgy beszél, mint egy szicíliai, miért költözött ide?
A férfi hirtelen megdermedt, a bal szeméhez kapott és feljajdult.
− Nem tudom, de, tudja... – hirtelen felkiáltott. – Meneküljön! Jönnek!
Elkezdte a halántékát masszírozni, sarkon fordult aztán kiment azon az ajtón, ahol bejött. Leonardo nem sokáig csodálkozhatott, hirtelen kinyílt az ajtó. Guido lépett be rajta, a fejét ugyanaz a turbán takarta, az oldalán egy-egy páncélos katona, nem katona... talán nem is ember.
− Azt hiszem, hogy abban állapodtunk meg, hogy én megyek el önhöz, és nem maga hozzám. A dolgok ilyesfajta megváltoztatása arra kényszerít, hogy módosítsam a terveinket.
A testőrei szögletes, nem emberi léptekkel előreléptek.
Leonardo rájött, hogy ezek az ezüstpáncélú, megnyúlt fejű teremtmények nem beöltözött lények. Nyúlt volna a kardjáért, de már késő volt. Mindkét karjára egy-egy vasmarok szorult, hirtelen fény töltötte be a látóterét...


Fabricio mellékutcák sokaságán vezette át őket. A feléjük magasodó házak felfogták a nap hőjét, de a meleg levegő itt megállt és keveredett a közeli rothadó szemétkupacok bűzével. Agatha már megszokta a szagot, de ő jobban aggódott az olyan, ebben a korban elterjedt kórokozók miatt, amelyek a XXI. században már csak a történelemkönyvek lapjain léteznek.
És valószínűleg az ő, antibiotikumoktól és vakcinától eltunyult szervezetébe úgy jutnának be, mint egy mongol horda egy nyitott kapun át. A lány lemaradt, és magához intette a Doktort.
− Igen, Agatha? – kérdezte az időúr.
−  Mi újság a járványokkal?
− Hát ekkoriban tombolt a pestis, a kolera, a vérhas... A kolera és a vérhas nem ugyanaz?
− Nem ugyanaz, elég Dr. House-t néztem, hogy ezt tudjam, elhiheti. A miatt aggódom, hogy én elkaphatom e.
− Tudja, a TARDIS kedves és gondoskodó, arra tervezték, hogy mindenáron védje meg az őt irányító időurat és a társait. A levegőjében láthatatlan, mesterséges organizmusok terjednek, ezek bejutnak a szervezetünkbe, és megvédenek minden helyi kórokozótól.
Agatha ajkán már ott volt a következő kérdés, mikor felpillantott. Fabricio ott állt előttük, és értetlenül figyelte őket.
− Doktor, szerintem nem a háta mögött kellett volna ezt kibeszélni.
− Nyugalom, megoldom.
Az olasz felhúzta a bal szemöldökét, és elvigyorodott.
− Elég különös szerzettel találkoztam már életem során, nyugodjanak meg, bármilyen ördöngös dolgot is akarnak művelni Leonardonál, én nem szólok bele. Persze ha megkapom a fizetségem azért, hogy ne beszéljek róla. Tudja az a fickó...
− ... démonokkal cimborál, sötét erők szövetségese és gyakran jár temetőket, hogy hullákat lopjon? – kérdezte Agatha.
− Igen, és sírboltokban jár, hogy démonokkal és boszorkányokkal mulasson, és gonosz terveket szőjenek – helyeselt Fabricio. – És az ő utasításaikat súgja a Sforza herceg fülébe.
A Doktor közelebb hajolt, és csak ennyit kérdezett.
− És ez komolyan így van?
− Nem tudom, de ha így is lenne, akkor engem nem izgatna. Firenzéből jöttem, tudja láttam már pár fura dolgot – válaszolta az olasz, gyermeki arcán széles vigyor terült szét. – Akkor folytassuk.
Leonardo műhelyére egy szélesebb sikátor végében találtak rá. A nehéz, tölgyfából készült ajtó egy íves boltív alatt állt, két oldalán egy-egy vastag oszlop. A Doktor odalépett, és halkan bekopogtatott.
− Leonardo! – kiáltott fel. Nem jött válasz erre. – Leo!
Agatha megvakarta a tarkóját, és megszólalt.
− Doktor... akarom mondani drágám, szerintem nincs itthon.
A szeme sarkából Fabriciora pillantott, aki megdörzsölte az állát. A férfi szemeiben valami megcsillant, ami nem sok jót jelenthetett.
− Különös, azt hittem, hogy itthon lesz – válaszolta az időúr, újra bekopogtatott. – Utálom ezt mondani, de rossz előérzetem van. Amúgy ez vicces, ha valaki azt mondja, hogy rossz előérzete van, az...
Hirtelen felkapta a fejét, az egyik szeméthalom tövébe pillantott. Agatha követte a tekintetét. Mintha elsuhant volna valami árnyék.
− Fura, egy patkányt láttunk se idefele. Általában ha valahol eltűnnek az állatok, az nem tudom, rossz eseményeket vetít előre. Amikor a méhek eltűntek, akkor... ez még a jövő zenéje – mosolygott Fabriciora.
A Doktor hirtelen futásnak eredt a mellékutca irányába, de még visszakiáltott Agathának.
− Maradjon itt!
Hogyne, hogy aztán eltűnjél újra hónapokra, igaz?  Doktor, miért kezelsz engem úgy, mint valami hétévest?
− Mit kért azért nemesi apja, hogy ehhez a futóbolondhoz hozzáadhassa? – kérdezte, miután a Doktor eltűnt a mellékutcában
− Hogy ölje meg a birtokon garázdálkodó tyrannosaurus rexet.
− Sok szörnyű lényről hallottam, de olyanról még nem, hogy császári zsarnokgyík. Két feje van?
− A kétfejű császárgyíkkal bajok vannak, a háromfejű az a normális, a négyfejű, na, az a veszélyes.
Agatha látta, hogy Fabricio hamiskásan nézz rá. Kifújta a levegőt, és idegesen hátrasimította a haját. A férfi már tette volna felfelé a következő kérdést, mikor Agatha megszólalt.
− Maga festőművész, igaz? Milyen képeket festett eddig?
A lány már várta az olasz reakcióját, közben arra gondolt, hogy mikor jön vissza a Doktor.


A patkány a szeméthalomnál járt, mikor a Doktor megszólította. Az állat meglepetten megállt, megfordult és felállt a két hátsó lábára. Fura lehetett a számára, hogy egy olyan lény, akihez hasonlóak mérgekkel és csapdákkal törnek az életére, ismeri az ő cincogó nyelvét.
Jókora jószág volt, fekete, csapzott szőrrel, hegyes orral és íves bajusszal.
Az emberek nem tudta, hogy a patkányok mennyire intelligens lények saját nyelvvel és kultúrával. Például, csodálatos mesemondók voltak. Csak még olyan szinten álltak, mint az első emberek az őskorban. Egyszóval voltak bennük lehetőségek.
A Doktor barátságosan integetett a patkánynak, mire az válaszul megrebegtette a bajszát.
− A nevem a Doktor – mutatkozott be a patkányok nyelvén.
− Én Éjszakában Suhanó vagyok, öt poronty apja, és huszonöt poronty nagyapja.
− Büszke lehetsz rájuk – válaszolta a Doktor mosolyogva, remélve, hogy érti a másik a gesztust. Ilyenkor tudta sajnálni, hogy nem hozta át az előző inkarnációja elálló füleit, bár az hogy nem lett vörös a haja, az még jobban bántotta.
− Mit szeretnél, méregrakó? – A méregrakó az emberek elnevezése volt a patkányoknál.
− Észrevettem, hogy ebben a városban kevés van a Fürge Népből.
A Doktor  a szeme sarkából látta, hogy Agatha belép a sikátorba. A lány eltátotta a száját, és csak ennyit kérdezett.
− Maga a patkánnyal beszél?
− Tudok patkányul, de Agatha, késett, azt hittem hamarabb jön! – csattant fel a Doktor. – Maguk emberek soha nem maradnak a helyükön, de maga még ember mértékhez mérve is...
− Mondja csak ki, kiszámíthatatlan?
− Pontatlannak mondanám. Általában azok az emberek, akiket ismerek, tíz percnél tovább nem értik meg azt a szót, hogy ott maradni.
Éjszakában Suhanó feltápászkodott a hátsó lábára és értetlenül oldalra fordította a fejét.
− Ez a nőstény a Doktor porontyainak az anyja?
− Ó, nem – mondta a Doktor.
A lány közelebb hajolt az apró állathoz.
− Ez valami idegen? – kérdezte Agatha.
− Nem, ez egy patkány – mondta a Doktor türelmetlenül.
− Ó, és a patkányok tudnak beszélni. Végül is nem hiába használják őket intelligenciatesztekhez.
A Doktor a lányra vigyorgott. Imponált neki az intelligenciája és a pimaszsága. Kicsit hasonlított Donnára a makacsságával, az eszével pedig Marthára. És mint minden ember, ő is egy kicsit bosszantó volt.
−  Remélem, nem fogja megkérni, hogy dobjon össze magának egy francia lecsót.
− Akkor a maga hajába fog beleakaszkodni – válaszolta Agatha gúnyosan. – Mit tudott meg róla? Csak nem valami rejtélyre bukkantunk?
− Elég baja a hajamnak, hogy nem vörös. – A patkány felé fordult. – Ne vedd magadra. Épp ezt akartam megkérdezni tőle, mikor maga elhagyta a helyét.
Éjszakában Suhanó ekkor cincogott fel. A Doktor és Agatha egyszerre fordult az apró lény felé.
− Sok éjszaka óta hideg lények jönnek el, rabolják el népem fiait, és teszik maguk közül valóvá őket. Éjszaka portyáznak a csapatunk területén. És e körül a műhely körül járnak a legtöbben. Sokan azt tartják, hogy az itt élő méregrakó építi őket.
A Doktor arca elkomorodott. Azonnal rájött, hogy kik állhatnak e mögött.
− Pedig nem – összecsapta a kezét. A szívei hevesen kezdtek verni, ahogy érezte a belsejét kitöltő dühöt. Bárki is csinálta ezt, már nem sokáig fogja folytatni az üzelmeit. – Éjszakában Suhanó, a legjobb emberrel találkoztál. Vállalom az ügyet és megoldom! Ha rajtam múlik az univerzum széléig megyek, hogy megtaláljam a választ. Éjszakában Suhanó öt poronty apja, és huszonöt nagyapja.
A Doktor újra meghajolt, Éjszakában Suhanó válaszul megremegtette a bajszát, aztán négykézlábra ereszkedett és eltűnt egy fal mélyedésben. A Doktor sarkon fordult, és elindult visszafelé. Agatha futva próbált vele lépést tartani.
− Mit mondott?
− Cybermatok. A kiborgokról hallott már?
− Amikor maga ott hagyott, olvasgattam dolgokat. Sőt, ott voltam mikor kiborgok masíroztak végig a londoni utcán. Igen, mondjuk úgy, hogy hallottam.
− Jó, akkor gondolom, azt nem tudja, hogy a kiborgok bolygóról bolygóra járnak, meghódítják azt és a lakosságot kiborggá alakítják, úgy mondd, frissítik. Utálom ezt a szót, általában a frissről valami jó dolog jut az eszembe. Frissen szüretelt banán, friss víz, friss levegő, friss szám a toplista első helyén! Az hogy élőlényeket alakítanak át kegyetlen, hideg és elsősorban nagyon unalmas robotemberekké. És mindent megpróbálnak átalakítani a bolygón, nem csak az értelmes lényeket, de a legapróbb rágcsálókat is. Ezeket karbantartónak, orvgyilkosnak vagy... – A Doktor hátrasimította a haját, kifújta a levegőt. – Őrszemként használják. Jó, most kezd rossz érzésem lenni.
− Nagyon jó, az állandóan optimista és mosolygós idegen lénynek rossz érzése van. Mikor fog felrobbanni a Nap?
− Ott voltam, gyönyörű volt, ahogy felduzzadt, és... tényleg, akkor épp más dolgom volt. – Eszébe jutott Rose. Még a barátságuk elején jártak, akkoriban még nem sejtette, hogy elveszíti a lányt. Bár akkoriban fiatalabb volt, és búskomorabb. – Nem, nem láttam, ahogy a felduzzadó Nap felperzseli a Föld felszínét, elpárologtatja az óceánokat és izzó...
Az időúr azonnal befejezte, amikor a lány úgy meresztette rá a tekintetét, mint egy olyan ember, akinek az előbb ecsetelik a bolygójának távoli jövőben bekövetkező pusztulását.
− Biztos már megint sokat hablatyoltam. Rájöttem, hogy önök emberek nem szeretik, hogy ha sokat hablatyolok. Visszatérve, kiborgok vannak a Földön, a történelmük egy fontos korában. És ami ennél is aggasztóbb az, hogy Leonardo, az egyik legnagyobb elme iránt érdeklődnek.
− Hablatyolni – szólalt meg Agatha. – Maga még használja ezt a szót?
− Nyugalom, ott voltam, amikor kitalálták. Számomra még szinte tegnap volt.
− Igen, de mostanra, bocsánat, számomra a jelenben, vagyis a jövőben. Ó, a fenébe! Maga hogy nem bolondul bele ebbe?
A Doktor erre elmosolyodott.
− Ez egy ringó, bingó, időbigyó.
− Hogy mi? – kérdezte Agatha, mikor kiértek a sikátorból.
Agatha magában beletörődött, hogy talán sose fogja megérteni a Doktort. Arra jutott, hogy a Doktor számára talán nem is létezik olyan, hogy múlt, jelen és jövő. Vagy talán ez csak az emberek adtak neveket ezeknek a fogalmaknak. Pont úgy mint az égtájaknál.
Csak nevek.
A gondolataiból a Doktor hangja rántotta ki.
− Fabrició, ne! Ne csinálja!
A lány látta, hogy a férfi az ajtó előtt állt. A bal kezében egy csavarhúzóra emlékeztető eszközt tartott és éppen azzal próbálta kinyitni Leonardo ajtaját.
− Mit? – fordult oda döbbenten az olasz. – Ja, csak...
− Leonardo egy zseni. Biztos telerakott minden csapdákkal. Például egy olyan zsinórt hurkolt a kilincsre, ami egy nyílpuskához....
− És a nyílpuska kilő egy nyilat, aminek, a röppályának a végpontján pont maga álldogál – szólt közbe Agatha. – Nekem inkább az lenne a kérdésem, hogy mit csinál? Szerintem egy becsületes ember bekopogtatna, és ha nem nyitnának neki ajtót, szomorúan elbandukolna. Már ha maga becsületes ember. És nem próbálna meg betörni, valószínűleg azért, hogy kirabolja.
A lány várakozóan tekintett a Doktorra.
− Talán tudok segíteni – kiáltott fel az időúr, előkapta a szónikus csavarhúzót, odalépett a kilincshez. Agatha eltátotta a száját és csak pislogott. Hát erre nem számított, hogy a Doktor esetleg betörésre adná a fejét. Bár a Doktor igencsak kiszámíthatatlan, hisz nem is ember.
A Doktor munkához látott, ide-oda mozgatta a szónikot. Az eszköz hangjának egy mikroszkopikus változását is meghallotta, hála fejlett érzékeinek. Merőleges irányba végighúzta az ajtón, közben hangosan beszélt.
− Fa... fa... zsineg... – A szeme sarkából Agathára pillantott. – Ó, maga itt van? Az a kár, hogy a szónik nem működik fán, zsinegen és más szerves anyagon.
− Ennyi sületlenséget – szólalt meg Fabricio, közben gyanakodva hátrapillantott. – Egy őrültségeket hadováló angol nemes, aki be akar törni a nagyúr udvari tudósának műhelyébe. Bár lemerném fogadni, hogy maga nem is angol nemes. És nem is Lord Johnnak hívják.
A Doktor ekkora már a kilincs felett járt. Állított a csavarhúzó hatótávján. – És megvan. Fém, pontosabban acél. Egy apró alkatrész. Leonardo, bocsáss meg.
Egy szónikus lökettel kipattintotta az alkatrészt, aztán néhány varázsmozdulattal feltörte a zárat.
− Ja, a nevem a Doktor.
− Doktor ki?  tette fel az újabb kérdést Fabricio.  – Doktor ki? Ez a neve?
− Pontosan – kiáltott fel a Doktor, és belökte az ajtót és belépett a műhelybe.
Agatha ránézett Fabriciora, vállat vont és követte az időurat.  Egy előtérbe léptek, a falra erősítve egy íjpuska volt, benne egy nyílvesszővel. A lány döbbenten látta, hogy a lövedék pont az ő szívére irányult. Inkább félreállt az útból.
A Doktor közben hatástalanította  a nappaliba vezető ajtóhoz kötött csapdákat is, és belépett. Agatha álla szabályosan leesett a látványtól. Egy kisebb csarnoknak is beillő szobába jutottak, a plafonról egy denevérszerű repülőszerkezet lógott le, alatta egy faasztal húzódott tele jegyzetekkel és tervrajzokkal. A falak mentén könyvespolcok, tömve fóliánsokkal és vastag, bőrkötéses könyvekkel. Egyiket sem fedte por, jelezve, hogy a tulajdonosuk gyakran forgatta őket.
A Doktor felpillantott, és fintorgott a repülő eszköz láttán.
− Nézze Agatha, amit itt lát az a színtiszta anakronizmus.
− A repülőszerkezet? Miért is?
− Hosszú történet, hagyjuk – legyintett a Doktor. – Szerepel benne egy szerzetes is, vagyis a Szerzetes.
Az egyik polchoz lépett, és szemügyre vett egy különös szobrot. Megrázta a fejét és gondterhelten megszólalt.
− Leonardo, már megint mibe keveredtél?
Agatha felemelte az egyik lapot, amin egy helikopter tervrajza volt. Agatha visszarakta, nem akart valami kárt tenni benne.
− Agatha, ez nem egy múzeum – szólt oda a Doktor. – Nem lesz semmi gond, ha összetapizgálja.
− Áh, csak az élő történelem, meg ilyesmi. Jó, nem akarok nyúlkálni a dolgokhoz. Nem akarok arra visszatérni, hogy megváltozik a történelem és a nyulak uralják a Földet.
− Vagy a teknősök, az lenne az igazi rémálom – válaszolta az időúr és kacsintott.
− Csak tudnám, hogy mi ez a teknősfóbia magánál.
− Latin nevet kellene adnia neki. Mondjuk testufóbia, vagy turtleofóbia, esetleg... Maga az őslénykutató, adjon valami tudományos nevet neki.
− Hát pszichológus nem vagyok – vágott vissza Agatha. – Amúgy hol van Fabricio?
− Arra a fickóra gondol, aki be akar törni Leonardohoz? – A lány az emeletre vezető lépcsőre felé pillantott. – Folytatja a munkáját: betör Da Vincihez.
Ekkor néhány olyan gorombaság hallatszott fentről, amibe még Agatha is belepirult. A Doktor azonnal előkapta a csavarhúzóját, és felrohant a lépcsőn. Agatha a plafonra pillantott, és követte. Már a felénél jártak, mikor hangos csattanás jött. A Doktor berúgta az ajtót.
Leonardo szobája puritán volt, a sarokban egy priccs, vele szemben egy íróasztal. Egy ablak, előtte egy csillagászati távcső. És a padlón heverő Fabricio, a mellkasán egy rézszínű bogárral. A lény csáprágói hangosan csattanás kíséretében nyíltak szét, majd zárultak össze, domború hátán megcsillant a napfény, szelvényezett farkának kampós végével beleakaszkodott a férfi ruhájába.
Az olasz próbálta visszatartani a bestiát.
− Egy cybermat! – kiáltott fel a Doktor meglepetten.
A robotizált parazita a Doktorra pillantott. Az időúr ráirányította az eszközt, abból zúgó hang hallatszott. A cybermat leugrott a férfi mellkasáról és megindult az új fenyegetés felé. A Doktor ekkor egy jól irányzott rúgással az ablaknak rúgta, aztán állított a szónikon.
− A szónikus hullámok szétzilálják az agyad és a kiborgtest között kapcsolatot feltartó szinapsokat, nem öl meg, csak elaltat. A cybermat újra támadott volna, de a következő pillanatban megállt és az oldalára fordult.
Az időúr kifújta magát, odalépett a kiborgegér felé.
− Vénuszi Aikido, régen használtam bárminek is a hatástalanítására. Fabricio, bármit is pakolt be a táskájába, azt pakolja ki.
Az olasz feltápászkodott, és közben folyamatosan magyarázott.
– Feljöttem ide, mire az a valami rám támadt. A semmiből, biztos valami nagy bogár vagy nem tudom mi. Megmentette az életem, nemes uram. Mivel hálálhatnám meg, ezt a nemes tettet.
– Mondjuk azzal, hogy visszarakja a helyére Leonardo naplóját – vágta rá a Doktor. – Az nekem már elég hála lenne, hogy ha nem zavarná össze még jobban a dolgokat.
– Sir John, mi gondolna arról, hogy ha elfeleznénk azt a pénzt, amit a hercegtől kapunk. Ötezer arany nekem, ötezer arany önöknek. Bár, hoppá, önök nemesek, biztos elég gazdagok, hogy ötezer arany csak aprópénzt jelentsen önöknek. Akkor megosztom önnel a napló titkait, amivel…
– Azt nehezen, Fabricio. Titkosírás – kontrázott rá a Doktor
A betörő kivette a bőrtáskából a könyvet, hitetlenkedve belelapozott, a tekintetét végigjáratta a betűkön, minden szemmozdulattal egyre jobban elkomorult a tekintete. Hangos csattanással csapta össze a könyvet, odalépett és átnyújotta a Doktornak.
– Tessék, itt van a napló. Tényleg rejtett írás.
Az a fickó Leonardo da Vinci valószínűleg még félkész naplóját forgatja. Őrület, mit meg nem tudhatnék így a dinoszauruszok kihalásáról, vagy az élet első lépéseiről a szárazföldön. Utazok az időben.
Agatha szinte be volt zsongva. A falakat kezdte fürkészni izgalmában, aztán a Doktorra tévedt a tekintete. Az időúr elvette a bőrkötéses könyvet, és visszahelyezte az asztalra, aztán a földön heverő robotra pillantott. Leguggolt mellé, és a kezébe vette a mozdulatlanná meredt gépteremtményt. Érdeklődve figyelte.
– Ez teljes egészében újfajta elrendezés, persze sokkal rondább, mint az eddigi cybermat verziók. – Megfogta a farkánál fogva és a szeme elé emelte. – Érzékelésszűrő, álcázó egység, úgy fest, hogy valaki nagyon szemmel tartotta Leo-t.  Nagyon jó, de vajon hol van Leonardo? Csípőre tette a kezét és elgondolkodva körbepillantott.
− Biztos elment festékért, vagy papírért, esetleg kiment a természetbe ihletet szerezni – válaszolta Agatha és leült az ágy szélére. Aztán hirtelen felpattant, és lepillantott a priccsre. A matrac puha volt, de a takaró durva darócból készült. – Művész, pont olyan különc, mint ön,– ekkor jött rá, hogy kis hiján kiesett a szerepéből – akarom, mondani ,drágám.
A Doktor nem figyelt rá, ráhelyezte a mozgásképtelen cybermatet és a hátára fordította az idegen szerkezetet.
− Hogy is kellett ezt csinálni? – kérdezte magától, majd végighúzta felette a szónikus csavarhúzót, aztán látva, hogy semmi nem történt, állított a frekvencián. Tízedik próbálkozásra hirtelen a géplény hasa félrehúzódott felfedve a benne lévő két fémampullát. Az időúr kivette mindkettőt belőle és megrázta. Valami halkan lötyögött benne.
− Mi az?
− Hát, ilyet még nem láttam – motyogta, és zsebre vágta. Agatha megrázta a fejét.
− Nem látott még?
− Agatha... vagyis drágám – sandított Fabriciora. – Még én, a felvilágosodott angol lord sem látott még ily különös tárgyat. Nos, menjünk vissza, a helyünkre. Fabricio, maga pedig maradjon itt és vigyázzon a helyre! Vigyázzon, és ne nyúljon le semmit – parancsolt rá az időúr és elindult lefele a lépcsőn, pillanatok múlva újra az utcán voltak.
− Szóval, mi van az ampulákban?
− Nem tudom – válaszolta a Doktor.
− Jó, nem találkozott Leonardoval...
− ... de fogok. Régen majdnem találkoztam vele, de csak egy üzenetet hagyott. Akkor volt egy nagyon menő, hosszú sálam. Most nem érzem úgy, hogy jól állna.
− Aha, elképzelem magát szép színes sálba.
− Meg kalapot is viselt, feltűnő jelenség lehetett.
− Igen, elég feltűnő, és gumicukrokat is osztogattam.
Hamar megérkeztek abba a mellékutcába, ahol a TARDIS parkolt. Mikor beléptek, a Doktor azonnal az irányítópult felé vette az irányt, de még lekapta magáról bézsszínű utazókabátját és a székre dobta. Aztán lenyomott pár gombot a kezelő panelen, mire a burkolat egy rész szétnyílt, felfedve egy rést. Az időúr bele csúsztatta az ampullát és visszatartotta a levegőt. A képernyőn bonyolult szóvirágokkal teletűzdelt szövegekkel és keszekusza ábrákkal teli  oldalak jelentek meg.
A Doktor miközben olvasta, néha egy bólintással jelezte, hogy mit olvas, és néha közbeszólt.
− Ühüm, ühüm... Mondasi nyelv, na, ez már nem sok jót jelent. Ó, DNS alapú átalakítás a megadott minta alapján. Adaptív páncélzat, továbbfejlesztett mesterséges izomzat, megnövelt mobilitás és testi erő. Tökéletes frissítés. Parancs a helyi élőlények természetes védőrendszerének meggyengítésére a teljesebb hatás eléréséhez
− Hát ez kezd ijesztő lenni, mintha csak valami Star Trek rész forgatókönyvét olvasnám.
− Ó, a Borg, biztos...
− Azokat is ön találta ki? – kérdezte a lány.
− Elküldtem pár forgatókönyvet, hogy hátha leforgatják, de túl... – A Doktor pislogni kezdett, és újra elolvasta az utolsó sort. – Parancs: a hadmozdulat célja, előremutató tempoláris időhullám megteremtése, ringó-bingó idő-bigyó. A többi információ hiányos, meg zavaros, mint egy ogron matekházi. Ez egy tervrajz, ami alapján a nanobogarak átépítik a testet.
− Ó, mint egy vírus. Az is átalakítja a gazdaszervezet genetikai kódját, hogy tovább tudjon terjedni. Ez egy cyberpestis...
− Cybervírus, a pestis szó olyan végleges, meg kegyetlen.
Ekkor kopogtattak az ajtón. A Doktor az ajtó felé pillantott, majd lenyomott pár gombot a billentyűzeten, mire a képernyőn sorjázó bonyolult ábrák eltűntek, az utca képének átadva a helyüket. Fabricio állt az ajtó előtt.
− Ezt imádom az emberekben. Csak azért ásnak, hogy megtaláljanak egy csontot, amit még senki más sem előttük. Leszállnak egy bolygón, mert furcsa, valamint bekopogtatnak egy különös kék fülkébe, mert, az furcsa.
A Doktor elindult az ajtó felé, de Agatha azonnal az útját állta.
− Jól meggondolta? Ez a fickó egy betörő.  Ki akarta rámolni Leonardo műhelyét.
– Tudom – monda a Doktor magabiztosan. – De nem próbált minket megtámadni, valamint átverni sem minket.
Az időúr megkerülte Agathát, a lány döbbenten fordult utána.
Ó, megpróbáltam egy időutazó idegen lényt megfékezni. Hozzá kellene szoknom ehhez.
Kinyitotta az ajtót, és rámosolygott az ott álló olaszra, az döbbenten pillantott be az időgép irányítótermébe.
– Igen, ez nagyobb belül, mint kívül.
Fabricio belépett, és szájtátva nézett körül a teremben, aztán a plafont az irányítópulttal összekötő fényoszlopra emelte a tekintetét.
– Ez aranyból van?
Elment a Doktor mellett, erre a férfi villámgyorsan utána fordul, kicsatolta a férfi bal válláról lelógó táskát és kirántotta belőle Da Vinci naplóját.
– Hé! – kiáltott fel Fabricio.
– Nem hallgatott rám – válaszolta a Doktor. – Megmondtam, hogy maradjon a műhelyben, ez a másik dolog, amit imádok magukban, emberekben. A kezdeményezőképesség, hogy kapnak egy utasítást és megszeg…
A Doktor megérezte a TARDIS hangulatváltozását, ez olyan volt, mint mikor valakinek hirtelen előérzete támad, mikor közeleg a vihar. Hirtelen odaugrott az irányítópulthoz, és belekapaszkodott. Agatha is ezt  tette.
Az időmotor zúgva indult be. A TARDIS hirtelen megremegett , Fabricio végigbotladozott a termen, átesett a széken és végigcsúszott a padlón, mire az ajtó megfogta az esését. Az olasz ki se fújhatta magát, mikor az időgép ajtaja hirtelen kinyílt. Fabricio ordítva esett le, aztán fareccsenés hallatszott.
A Doktor odarohant és kihajolt az ajtón, Agatha a nyomában volt. A betörő egy vastag faágban kapaszkodott meg, megpróbálta felhúzni magát rá, és leesett.
Pont egy fészekbe, amibe három-négy tojás hevert, amik akkorák voltak, mint a struccért. Az olasz egyet sem tört össze. Az erdő pálmákból, cédrusokból és platánfákból állt, a tövükben jókora gombák és páfrányok nőttek.
− Hol vagyunk? – kérdezte Agatha.
− Hatvanmillió évet utaztunk vissza a múltba, a paleocén időszakba – mondta az időúr.
Fabricio ekkor állt fel, a fák közül magas rikoltás hallatszott.
− Ez mi volt? – kérdezte a férfi és már nyúlt volna az egyik tojásért.
− Az ön helyébe nem tenném! – kiáltotta Agatha. – Ha jól gondolom, akkor pont egy diatryma  fészekbe esett.
− Hogy mi?
− Agatha – szólalt meg a Doktor.
A lány a férfira kacsintott és visszafordult az olaszhoz.
− Egy diatryma. Ja, nem ismeri. Na, képzeljen el egy libát, ami két méter magas, nagy és erős csőre van. És valószínűleg dühös. De amúgy ha szerencséje van, akkor nem húsevő, tudja nem tudjuk, hogy mi volt a tápláléka. Ha növényevő, akkor csak megússza annyival, hogy elkergeti a fészektől, de ha nem, hát akkor ma este olaszt fog vacsorázni.
A Doktor úgy kezdte el masszírozni a halántékát, mint akinek nagyon fáj a feje.
− Tényleg azzal viccelődik, hogy valakit élve felfal egy őskori kacsa?
A lány ránézett a férfira.
− Növényevő vagy húsevő? – kérdezte sápadtan.
− Attól, hogy az időben utazok, nem minden állatot nézek meg, ahogy eszik.
Újabb rikoltás hallatszott.
− Nem tudja?
− Nincs időm az ilyesmire, sajnálom.
A fák közül egy hatalmas madár lépett elő. Egy struccra emlékeztetett, azonban a feje papagájszerű volt hatalmas, fekete csőrével. A testét zöldeskék lelógó tollazat borította. Meglátta Fabricio-t és újra felrikoltott, és úgy kezdett el verdesni csökevényes szárnyaival, mintha csak repülni próbálna. A férfi hátrálni kezdett, és nyúlt volna a kardja felé.
− Fabricio, miért jött utánunk? – kiáltott oda a Doktor.
− Jó, erre mit válaszoljak?
A madár három lépést tett Fabricio felé, felemelte a fejét és hirtelen hátrarántotta a nyakát. Fenyegetően csikorgatta a csőrét. A szemei dühösen csillogtak.
− Amit akkor válaszolna, ha egy embernél is nagyobb lúd próbálná meg kizsigerelni – mondta Agatha, aztán a Doktorra pillantott. – Soha nem gondoltam volna, hogy ezt életembe kimondom.
Az időúr erre elfordította a tekintetét, és lenézett a tisztáson kibontakozó drámára.
− Az életem a maguké, csak mentsék meg, és vigyenek haza! – A diatryma a tolvaj felé csípett, az válaszul az állat begye felé döfött a tőrével.
Agatha a Doktorra pillantott, az vállat vont.
− Engem meggyőzött.
− Jó, az életére esküszik?
− Igen, a pokolba is, csak húzzon fel! Nem gyóntam meg néhány bűnömet, nem akarom a pokolba végezni.
− Nem az a kérdés, hogy én beengedem a TARDIS-ba, hanem az, öreglány beengedi-e őt.
Az időúr azonnal odalépett a pulthoz, előredöntötte az egyik kart, ezzel előredöntve a TARDIS-t.
– Nyugi, kislány – suttogta az időgépnek, mire a kék fülke megremegett. – Én megbízok benne, kérlek te is bízz meg benne. Attól félsz, hogy ellop, igaz? Egykor én is elloptalak.
A TARDIS kiszámított szögben pörögni kezdett. Fabricio hirtelen beugrott a kék fülke bejáratán. Agatha fürgén jobbra szökkent a beugró betörő útjából. Az megkapaszkodott az irányítófülkébe, és letörölte az izzadtságot a homlokáról és az arcáról. Kintről hallatszott a diatryma rikoltása.
– Ha nem lettek volna önök, akkor már  az angyalok kórusát hallgatnám fent az égben.
– Aha, persze – mondta Agatha.
– Elmeséli, hogy miért követett minket?
– Jó,  a Vinci-i Leonardo udvari tudósa Lodovico hercegnek. A feladata az volt, hogy új ostromgépeket és puskákat tervezzen. Vészterhes időket élünk, Lajos király seregei a nyakán vannak. És most fontosak lennek azok a hadigépezetek.
– Nem úgy beszél, mintha különösebben aggasztaná, hogy elfogják foglalni a szülővárosát – szólalt meg Agatha.
– A hűségem magamhoz és az aranyhoz köt – válaszolt hetykén Fabricio. – Szóval Leonardo nem adta át az új tervrajzokat Lodoviconak, és a herceg gyanakszik, hogy talán a Lajos király vagy a Viscontik tettek egy jobb ajánlatot. Így hát felbérelt engem, hogy ellopjam Leonardo naplóját, vagy a kezére adjam a többi ajánlattevőt is. Arra gondoltam, hogy önök azok, de ahogy látom, önök egy földi hatalomnak sem ügynökei – körbepillantott a TARDIS-ban.– Akkor önök boszorkánymesterek, vagy mégis csak igaza volt annak az eszelősnek a Firenzei főtéren, és tényleg élnek a Napban emberek.
− Na, a napokról tényleg tudnék mesélni – válaszolta a Doktor fahangon. – Most gondolom kitörölt minket a képből?
− Igen, akik ilyen ördöngös fülkékkel birodalmakat lépnek át, hát azoknak szerintem nincs szükség a mester terveire. Akkor most már a Decimo titokzatos ura maradt.
− Decimo... Decimo... – szólalt meg a Doktor. – Mit tud róla?
− Nem tudni honnan jött, honnan van a vagyona, de a semmiből építette újjá a régi római erődítményt a hegyekbe. Állítólag Ludovico herceg katonákat küldött, hogy felderítse a környéken. Eltűntek.
− Aha – mondta Agatha. – Minden rossz rémtörténet így kezdődik.
− Hát, csak most belecsöppentünk egy ilyen rossz rémtörténetbe – fedte meg a Doktor. – Cybermat-ek. Leonardo eltűnése, egy hirtelen felújított vár, eltűnő katonák. Azt hittem, hogy a kiborgok eddig Leonardora pályáznak, kiakarják iktatni, hogy megváltozzon a történelem. Nekik nem Leonardo volt a célpontjuk, hanem maga az időszak. Agatha, gondoljon bele, ekkor lendültek fel a tudományok, a művészetek. Új eszmék jelentek meg. Amelyek később lehetővé tették, hogy az emberiség kijusson a csillagok közé. Visszamentek a múltba, hogy asszimilálják a jövőnket.
Agatha csettintett, és elmosolyodott.
− Star Trek: Kapcsolatfelvétel!
A Doktor összecsapta a tenyerét és elvigyorodott.
− Imádom azt a filmet. Hányszor látta?
Agatha kacsintott.
− Hatszor. A kedvenc részem az volt, amikor Data azt mondta, hogy minden ellenállás hasztalan!
− Én hétszer. Egyszer a moziban, utána pedig azonnal előrementem az időbe, aztán megvettem VHS-esen, DVD-n, Blue-ray-en, aztán kvantuumchippen. A 2400-as felújított kiadás, imádom!
− Maga újradefiniálja a kalózkodás fogalmát.
A Doktor elmosolyodott.
− Három órányi, újraforgatott jelenet, minden dimenzióban – válaszolta a Doktor.
Agatha az irányítópulthoz lépett. Örült, hogy képes volt ilyen hétköznapi dolgokról beszélni egy kilencszázéves, időutazó űrlénnyel. Ráadásul pont úgy, hogy kiborgok  akarják megváltoztatni a Föld történelmét, hogy ezzel nyerjenek valamit. Hogy mit? Ő, Agatha Holmes, a Doktor társa segít majd kideríteni.
És megmentik a napot.
− Elnézést – törte meg a beszélgetés fonalát Fabricio. – Nem tudom, hogy miről hablatyolnak, de befejezhetnék. Nem tudom, hogy maga az előbb miről biflázott, de nem hangzott jól. Én megmutatom, hogy merre van a vár.
Az időúr a képernyőre vitte a környék térképét, Fabricio rálépett egy pontra.
− Hát akkor induljunk! Allon-syy!
Kiáltotta, és meghúzta a kart. A következő pillanatban a TARDIS megrázkódott, az irányítóterem előredőlt, ahogy a kék fülke kiesett az időörvényből és zuhanni kezdett. Az időúr épp időben nyomott le néhány gombot hogy stabilizálja az időhajót. Az irányítótermen enyhe remegés futott át, ahogy leszálltak.
− Ez mi volt?
− Időpajzs – mondta a Doktor, és kíváncsian körbepillantott. – Elméletileg le kellett volna pattanunk róla. Azonban ez csak arra volt elég, hogy eltérítsen minket egy kicsit a célunktól. Szóval – kiáltott fel harciasan, és összecsapta a kezeit -, vegyük be az erődöt. Persze ahhoz előbb terv kell.


Guido az irányítóterembe ült, és a külső kamerák által közölt képet figyelte. Legalábbis annak az embernek a teste, akit egykor Guidonak hívtak. Most már csak egy báb volt, amelynek a huzaljait a galaxis legfelsőbbrendű intelligenciája mozgatta.
Egy arc, egy emberi arc.
Ugyanaz az akarat mozgatta, mint azokat az alapvető kiborg egységeket, amelyek túlélték a visszautazást. Igen, kockáztatta a saját létét, csak hogy már azelőtt eltörölje a legfőbb ellenségét, még mielőtt az szembe tudna szállni vele.
Cyberia nem kebelezhette be volna értelmes lények millióit, és nem hozhatott ki egy egész galaxisokra kiterjedt tudatot, hogyha nem kovácsolt volna terveket. És nem tudott volna új változókat belekombinálni.
A Doktor és az útitársa pont egy ilyen veszélyes változó volt. Egy időúr, ami képes volt minden lehetséges kimenetelt egyszerre látni, és dönteni ezekről. Egy olyan lény, amelynek a magába olvasztását Cyberia kockázatosnak ítélte. Guido megfordult, és kisétált abba a csarnokba, ahol az ő végső fegyverük épült. Egy primitív dugattyukból, fogaskerekekből és más alkatrészekből álló, félkész piramis magasodott. Rajta mint apró hangyák, emberi munkások másztak, elvégezve a legalapvetőbb munkálatokat. A körkörösen húzódó függőfolyosókon néhány kiborg őrjáratozott, a falakon pedig cybermatok cikáztak.
Mindannyian Cyberia szemei voltak, így érzékelték. Lejjebb, a falak mentén tartályok sorakoztak.
Bennük új, fejlettebb kiborgharcosok fejlődtek az elfogott emberi katonákból.
A közös tudat végignézett a művén, és arra gondolt, hogy ez így jó.
Azonban egy zavaró tényezőt még ki kellett iktatni. Látta, hogy a Doktor és az útitársa, egy humanoid nőstény, a ruházata alapján a kora XXI. századból elsétált az időgéptől. A kinti gépszemei rájuk fókuszáltak.
A kapuba szerelt érzékelői regisztrálták az apró nyomáskifejtést, ami az okozott, hogy a Doktor bekopogtatott. Leonardoért jött, a tudós kivételes képességeire még szükség volt.
Az emberi arcával fogja fogadni őket. Utasította két harcosát, hogy vigyék a mérnököt a cellájába.


Agatha remélte, hogy a Doktor terve beválik. Jó, a fickó szuperintelligens volt, vicces, de valahogy egy kicsit furcsa is. Az előtérben két kiborg fogadta őket, a két fémes páncélú alak annak rendje és módja szerint megragadták őket, és felvitték őket a lépcsőn.
− Hé, hova visznek minket? – kérdezte felháborodást színlelve a lány. – Au!
Kiáltotta, mikor a bal oldali kiborg jobban megszorította a karját. Hamarosan felértek a torony legfelső szintjére,. Egy dolgozószobába érkeztek.
A közepén egy fekete, nehéz faasztal. A falakon piros falvédők. Az ablaknál egy vörösturbános férfi álldogált. A Doktor ekkor leült az íróasztal mögé, felrakta a lábát a bútordarabra és hátradőlt.
− Hiába keress itt titkos fegyvert időúr – szólalt meg a férfi színtelen és csendes hangon. A lány a Doktor mögé húzódott.
− Ó, tudom, hogy azt nem ebbe a szobába fogják tárolni – mondta mosolyogva. – Amúgy maga itt a főnök?
− Cyberiában minden hang harmóniában van. Az olyan rangok, mint a „főnök” csak disztanciát okoznak. Cyberia maga a tökéletesség. Az egyéniség csak a káoszt hoz, Cyberia az egyetlen reális alternatíva.
− Fanatizmust érzek a hangjából – mondta mosolyogva a Doktor. – Sőt, talán gyűlöletet. Észrevettem valamit itt, minden homályos. De erre majd visszatérek.
Felpattant, és körbejárta az irodát. A férfi követte a szemével az időurat.
− A háború, igaz? A jövőben. – Az időúr veszélyesen közelhajolt a turbánoshoz. – Rosszul állnak, valószínűleg a Mutter karban lévő bázisaikat már felszámolták, és már csak a Tiberian galaxisban tartják magukat. Ó igen, de ön, ha hívhatom így, vagy önök, csak egy véget tudtak elképzelni: a győzelmet. Ez minden itt, egy hadmozdulat része.
Csönd ereszkedett rájuk.
Agatha egy pillanatra összezavarodott. Nem értette, hogy a Doktor mire akart kilyukadni. Nem érzett felőle félelmet, semmit nem érzett. Ennek ellenére mintha provokálta volna a másikat.
− A viselkedése irracionális – válaszolta a turbános, az egyik arcizma megrándult, de újra közönyös maszkká rendeződtek az arcizmai.
− Hiányos itt minden – csattant fel a Doktor. – Miért kell önöknek Leonardo? Egy egyszerű ember, ha csak nem hiányos a tudatuk? Ó igen, baleset történt, emiatt dolgokat felejtettek el, és ilyen távol a tudatuktól újra kellett rendezni mindent.
− Elhárítom a veszélyt – szólalt meg a férfi, ekkor a bal oldali kiborg megindult Agatha felé, és végigtapogatta. Az időúr hamiskásan elmosolyodott, és az öltönye belső zsebéből előrántotta a szónikus csavarhúzót, és becélozta az Agathát motozó kiborgot.
− Csak nem ezt keresi? – kérdezte, mire az rángatózva esett hátra. Az időúr hirtelen az íróasztal mögé szökkent, és hatástalanította a másik kiborgot. Egyszerű volt, csak megkellett törni a szerves és a szintetikus részek közti kapcsolatot.
Ez csak egy ideig tartotta vissza őket, és csak ezeket a hiányos kiborgokat. A turbános a Doktor felé ugrott, de Agatha hirtelen a férfi elé ugrott, és teljes erejéből mellkason rúgta a férfit. Az meglepetésében hátradőlt.
− Működött – kiáltotta Agatha, és elindultak az ajtó felé.
− Remélem Guido is sikerrel járt – válaszolta az időúr mikor már a folyosón voltak, és futásnak eredtek.
− Aranyat adott neki, maga szerint?
− Időt nyertünk neki! Az a specialitásom! Az időnyerés! – kiáltotta a férfi, mikor lerohantak a lépcsőn.


Fabricio az övébe tűzött alkalmatosságra szorította a kezét, és kikandikált a sarok mögül. Rákulcsolódtak a Doktor által csak blitterágyúnak nezetett eszköz markolatára, és várt. A különös varázsló megmondta neki, hogy pontosan hol juthat be a kastélyba, és melyik folyosón kerülhet közel a Maestro cellájához.
A Doktor tervéből, bár semmit sem értett, eddig minden sikerült. Rájött, hogy ez itt egy már bevált módszer. Mint a kártyánál.
Dobd be az egyik értékes lapodat, de az igazán veszélyeset tarts bent a későbbiekhez. Fabricio ezt egyből felismerte. Azon gondolkodott, hogy ő maga elviszi a maestrot és visszaszállítja jó pénzért Ludovico hercegnek.
Ekkor jutott, hogy az eszébe, hogy itt kell hagyni a Doktort és a társát. Aztán eszébe jutott, hogy valószínűleg ez a különös varázsló követni fogja. És talán békává változtatja.
Nem akart béka lenni.
Egy mocsárban ugrálni? Legyet enni? Brekegni éjszaka?
Fabricio megrázta a fejét, a folyosó túlsó végéből fémes léptek zaja hallatszott, és egy férfi méltatlankodó hangja.
− Becsaptak!
Ez valószínűleg Leonardo hangja.
− Nem fegyvert építettem önöknek, bár ahogy látom, önöket nem tudom feldühíteni.
Fabricio annyira a hangokra koncentrált, hogy csak későn vette észre a hátánál feltűnő fémembert. A betörő a szeme sarkából vette észre az ezüstös színű alak kifejezéstelen arclemezét. Hirtelen megfordult, maga elé emelte a fegyvert, és meghúzta a ravaszt.
A fegyverből kicsapó aranyszínű fényfolt hatására becsukta a szemét, de még sokáig sárga foltokat látott. Az eldőlő fémlény hangos csattanást hallott, mikor kinyitotta a szemét meglátta a földön heverő ormótlan társát.
A fegyver a Doktor szerint koncentrált aranyport lőtt ki, ami állítólag rosszat tesz ezeknek a lényeknek. A férfi nem értette ezt, az arany őt mindig is életben tartotta.
Ekkor a folyosón jövő gépemberek lépései elhallgattak, aztán már csak egyiké hallatszott, és sietőssé vált. Fabricio sejtette, hogy ezek a lények lassabbak egy embernél, így valószínűleg ezt gyorsabban meglepheti.
Kilépett a folyosó közepére, de csak azért, hogy egy ezüstös villanást látott, és a következő pillanatban átzuhant a levegőn és a kőfalnak csapódott. A hátába nyilalló fájdalom  elhomályosította a látását, és a Doktortól kapott fegyvert is eleresztette.
Egy méternyire hevert tőle a padlón, a fémlény ekkor közé és a pisztoly közé lépett. Fabricio felpattant, elővonta a kardját és harsány csatakiáltással a kiborgra rontott. A lény jobbra tért ki előle, de az olasz a fegyvere felé perdült, felkapta és egy újabb aranysugárral leterítette a vasdémont.
Átugrott felette, a következő sarkon egy férfival és az őt fogva tartó kiborggal került szembe. Fabricio egy sugárral terítette le fémembert. Aztán a megszabadított fogoly felé fordult, és meghajolt.
– Maestro.
– Gondolom a megmentésemre jött. Nos, köszönöm, fiam – válaszolta Leonardo, mintha csak a város főterén találkoztak volna.
– Akkor induljunk – mondta Fabricio, és elindult a folyosó túlsó vége felé. Leonardo követte.
– Mi volt ez a fegyver, amivel leterítette őket? – kérdezte.
– Egy varázslótól kaptam.
– Érdekes történet, hasonlókkal próbált az édesanyám is altatni. Mi a működési elve?
Fabricio a plafonra emelte a tekintetét, aztán megrázta a fejét.
– Nem mondhatom el.
– Lemerném fogadni az éves jövedelmembe, hogy lopta és gőze sincs az egészről.


Az időúr és a londoni őslénykutató lány duója két ajtót is elhagyott a lépcsőn rohanva, mikor a harmadiknál a Doktor megállt, és bement rajta. Agatha követte, és egy hatalmas csarnok felé kinyúló emelvény felett kötöttek ki.
Az üzem közepén egy óriási piramis magasodott a fából készült, boltozatos mennyezet felé.
– És itt most merre? – kérdezte Agatha, aztán lenézett a különös szerkezetre, és az azt bizarr ketrecbe fogó emelvények és létrák hálózatára.
– Na hogy jussunk le oda? – kérdezte hangosan. Fentről jól hallatszottak a lefelé tartó kiborgok léptei. A terem túlsó végében két apró alak tűnt fel. Valószínűleg Fabricio és Leonardo. Le kell jutni a csarnokba, és nyert ügyük van. A Doktor felpillantott, és meglátta a mennyezetre felrakott fémláncokat, és Agathára vigyorgott.
– Ó, értem mire gondol.
A Doktor kiállt az emelvény szélén lévő korlátra. A lány azonnal a férfihoz simult, a bal karjával megkapaszkodott a vállába, míg a jobb kezével megfogta a kabátja hajtókáját.
– Nem, nem vagyok Leia hercegnő, és maga nem Luke. Nem kap szerencsepuszit.
Az időúr felemelte a szónikus csavarhúzót, és aktiválta. A lánc hangos pendüléssel vált el a menyezettől, és matematikai pontossággal kezdett el feléjük lengeni. Az időúr azonnal megragadta, a bal karjával és hagyta, hogy a híd felé vigye őket. A Doktor időben lefékezte magukat a talpával, és elengedte a láncot.
– Nem, nem lehet az elrejtett ikerhúgom – mondta a Doktor.
– Birodalom visszavág – mondta Agatha. – Amikor lesmárolta Leia Luke-ot. Na, ne tudja meg, hogy mit gondoltam.
Leonardo és Fabricio ekkor értek oda. Agatha végigmérte a művészt, és nem erre számított. Egy középkorú egyszerű barna nadrágot és tunikát viselő férfi állt előtte. Hosszú, ápolt barna hajával és kecskeszakállával inkább tűnt egy hetvenkedő párbajhősnek.
Da Vinci is végigmérte Agathát, felvonta a szemöldökét.
− Hölgyem, ha szeretné, hogy portrét fessek magáról, akkor csak kérjen meg, ne nézzen rám úgy, mint egy vásári majomra.
− Utálom ezt mondani, de lassan kifutunk az időből – válaszolta a Doktor, és a szerkezet felé fordult. Annak csövei és alkatrészei közül egyszerű öltözéket viselő férfiak és nők bújtak elő, a tekintetük üres volt. – Kitalálom, most jön az, hogy készüljünk a frissítésre?
− Vagy, hogy minden ellenállás hasztalan – válaszolta Agatha, és lázasan valami kiutat kezdett el keresni.


Guido – az igazi – a szívének dobbanására ébredt fel, de a hangok már akkor kísértették, mikor kiemelkedett a sötétségből. Egyszerűen berendezett dolgozószobában volt, körbepillantott a helyiségben.
Ekkor rohanták meg az emlékek.
A hányatatott gyermekkora, fiatalkorának küzdelmei,  amiken az ambíciójával sikerült megnyernie.  Így végül ő lett Firenze egyik leggazdagabb kereskedője. Az utolsó emléke az volt, mikor a hegyek között lovagolt egy éjszaka. Az éjszakát hirtelen egy fényrobbanás szakította szét, ő leszállt a lováról, keresztet vetett, és elindult abba az irányba, ahová a tűzgolyó lezuhanhatott. Egy hatalmas, számára idegen fémszerkezettel találta szembe magát.
Ekkor támadtak rá a fémemberek, hasonlóak azokhoz, amelyek alig pár méternyire hevertek tőle a padlón.
Feltápászkodott, a hangok egyre jobban erősödtek, de nem a fülével hallotta őket. Lassan elöntötték a tudatát, és minden irányból szóltak hozzá. Hozzáért a tarkójához, hideg fémet tapintott. A lány meglepetésszerű támadása
− Mi? Mi? – kérdezte magától, ekkor azt érezte, hogy ő a középpont, valami nagy középpontja, ismeretlen képek és fogalmak jelentek meg az agyában. És lettek olyanok, mintha mindig is a saját gondolatai lettek volna.
Egy pillanat alatt megismerte a múlt, a jelen és a jövő titkait. És egy pillanatra mások szemével is látott. És nem csak érzékelt rajtuk keresztül, hanem utasításokat is adhatott nekik. Megismerte a módját.
− Mi a fene? – kérdezte magától, ahogy szembekerült végül saját magával. Ő akart lenni a leggazdagabb kereskedő a városállamok között, de a most kapott tudásával miért állhatna meg itt?
Lepillantott a padlóra, és elmosolyodott. Nem csak király lehetne, vagy Európa császára, vagy az egész Föld ura. A világképe pillanatok alatt megváltozott, már nem csak a Földet látta, hanem világok ezreit.
Amik csak ő rá vártak. Igen, a lelke mélyén mindig is erre vágyott, a hatalomra. Rájött, hogy a szolgái által látott képek között úgy tud lapozni, mint egy könyv lapjai között. Az egyiken egy hidat látott, felülnézetből, rajta a  Doktort és a társait, köztük Da Vincit. Kelepcébe kerültek.
Csak őt kell kitörölni az egyenletből, és végigcsinálhatja a küldetését, és elindulhat hódítani a seregében. Bekebelezi a csillagokat, éhesen áhítozott bekebelezendő elmék után. Csak a Doktort kell kiiktatni, és Leonardot elfogni.
Utasítást adott a még nem frissített munkásoknak, hogy támadjanak.


Egy nagydarab, kopasz férfi a híd közepére, pont a Doktor felé ugrott, a másik kettő pedig pont a hátuk mögé. Egyszerre indultak meg feléjük.
− Vissza! – kiáltotta a Doktor, de a – Agatha nem talált jobb szót – cyberzombik feltartóztathatatlanul közeledtek feléjük. Az időúr a társai felé fordult, és megszólalt. – Ki mennyire tud nagyot ugrani?
− Olyan ügyes vagyok, mint egy macs...
− Szóval elég nagyot! – vágott közbe Leonardo. – Naponta szoktam  edzeni a testem.
Mind három férfi Agathára pillantott. A lány vállat vont.
− A szüleim beírattak műugró órákra, csak történt egy balesetem, és hát eltörtem a térdem.
− Agatha, maga bátor. Szembenézett egy csapatnyi hüllőemberrel. Akkor Allon-sy! – kiáltott fel, átugrott a korláton és elkapta az egyik kiálló alkatrészt. Fabricio szó nélkül követte, a sort Leonardo és vonakodva, de Agatha zárta. A lány az egyik fapadon ért földet. A cyberzombik előmásztak. Hatalmas pókokként másztak feléjük, végig a csöveken.
A Doktor ekkor aktiválta a csavarhúzót és a szerkezet külső burkolatához nyomta. A rezgés végigfutott a fémen, kisugárzott a levegőben. Hirtelen a feléjük araszoló jobbágyok felkiáltottak fájdalmukban, és reflexszerűen kapaszkodtak  meg a gép külső részén és meglepetten néztek körül.
− Gyerünk! Futás! – kiáltotta a Doktor, a felszabadított munkások százai másztak le a földöntúli gép oldalán és kirohantak a különös négyes után, kilökték az ajtókat. A terem hamarosan kiürült, ahogy a kastély is. Hamarosan kiözönlöttek a kapun, és lerohantak a domboldalon, maguk mögött hagyva Decimo várát.


Guido lepillantott a kiürült csarnokra, végignézett a kilövőn, a fémtartályokon. A kezei a korlátra szorultak, a fogai összecsikordultak. Már csak öt kiborgegysége volt, a tervet pedig addig nem lehetett véghezvinni, míg Da Vinci be nem fejezi a gépet.
Ő tervezte, csak ő tudja.
Bár ezt csak az alkatrészben lévő másik elme véleménye volt. Ha felhasználja az agyának új, megnövekedett kapacitását, akkor...
... ő is befejezheti. Előbb azonban hatástalanítania kellett a Doktort. Volt egy olyan érzése, hogy ahhoz egy egész hadsereg kell. Lement a csarnokba, és elindult az erődítmény hátsó traktusa felé. A folyosó két oldalán további fémtartályok sorakoztak. Bennük azon hadseregnek az első harcosaival, amelyek segítségével hatalmát kiterjeszti máshova is. Érzékelte, hogy mennyi idő kell még a teljes átalakításhoz.
Cyberia megelégedett ezzel a tempóval, azonban neki gyorsabban kellett. Utasítást küldött a nanogépeknek, hogy agresszívabban munkálkodjanak tovább. Azok válaszoltak a gazdájuk éhségére.
Újabb elmék kellenek, újabb nézőpontok.
Egy fél óra múlva az egyik fémtartály sziszegve nyílt ki, és egy páncélos alak lépett ki, és tette meg első ruganyos lépteit. Guido kipróbálta az új teremtmény érzékeit, a világot új fényben látta, a hangok dallamként jutottak el a tudatáig.
Az eredmény kielégítő volt. Elmosolyodott, ahogy a többi fémméh is virágként nyílt fel, felfedve halálos tartalmukat.
Guido aztán a folyosó végén álló kék fülke felé fordult. Megkérdezte magától, hogy mi az. Azonnal választ is kapott rá „Rendőrségi Vészhívó Fülke. XX. század vége.” Vagy más értelmezés szerint.
„TARDIS, időgép, kor ismeretlen. Származási hely: Gallifrey.”


A domb lábánál fekvő faluban álltak meg a menekülők. A futásban elfáradt falusiak közül sokan leroskadtak a fűre, míg mások azonnal a fogadóba vették az irányt. Agatha pont nem ezt akarta.
− Hé, emberek! Talpra! Gyerünk! – kiáltotta, ő már éjszakára vissza akart jutni Milánóba. A Doktor felé pillantott. Ekkor jutott az eszébe, hogy a TARDIS már régen nincs náluk. Így valószínűleg a XXI. századba se juthat vissza egy jó darabig.
A Doktor odalépett mellé, és a lány vállára tette a kezét.
− Hagyja, fáradtak – mondta. – Úgy dolgoztak át éjszakákat, hogy nem is tudtak róla.
− És, mit csinálunk? – kérdezett vissza Agatha. – Visszamegyünk és megadjuk a kölcsönt?
A Doktor a fal mellett gubbasztó Leonardo felé pillantott, és megszólalt.
− Előbb meg kell tudni, hogy mit készített a kiborgoknak.
− Akkor beszéljen vele, ezért jöttünk, hogy találkozzon vele.
A Doktor megrázta a fejét, és felnézett az égre. A csillagokat csak néhol takarta el egy fekete felhő. A távolban megdörrent az ég. Vihar közeledett.
− Leonardo a történelem része, egy fix pont az időbe. Ha beszélnék vele, akkor kitudja, hogy mi változik a történelmen. A következmények katasztrófálisak lehetnek.
− És mi van, hogy ha ez már a történelem része? Doktor, kiborgok rabolták el őt. Mit változna, hogy ha elbeszélgetne vele. Bár, hagyom, hogy gondolkodjon, és kikérdezem maga helyett, jó?
Mielőtt a Doktor válaszolhatott volna, Agatha faképnél hagyta a férfit, és lehuppant a fűre, Da Vinci mellé.
− Hogy vagyunk? – kérdezte.
− Hát úgy, hogy én magát nem ismerem, és feltételezem, hogy ön se engem. Viszont úgy nézett rám, mintha legalábbis maga Herkules lépett volna maga elé, egy arany unikornis hátán.
Nem is tudta hirtelen, hogy a férfi testtartásában, vagy az arckifejezésében vette észre az önvád jeleit. Talán  azzal a helyzettel nem tudott mit kezdeni, hogy egy olyan ember nézett rá, akit utoljára egy múzeumban kiállított portrén látott, vagy fog látni.
− Tudja onnan, amik... Ahonnan én jövök maga nagyon híres ember.
− Mint lantművész? – kérdezte Leonardo.
− Hát, mint festő. Az Utolsó Vacsorán, hát sokat vitatkozunk, hogy mit is akar ábrázolni.
Leonardo erre csak a szemét meresztette, és a Doktorra pillantott. A magas, sovány férfi a csillagokat fürkészte, vagyis inkább gondolkodott.
− Furcsa a barátja – válaszolta a művész.
− Csak egy olyan különc, mint maga. A Doktor ettől eltekintve jó ember, megmentette az életem.
− Jó embernek gondolja?
− Inkább titokzatosnak.
Agatha meglepődött magán, hogy ilyen közvetlenséggel képes beszélgetni egy múltbeli emberrel, főleg egy olyannal akit egyesek a világon legműveltebbnek tartanak.
− És maga szerint én jó vagyok?
− Nem tudom.
− Láttam, hogy mi történt Firenzében – mondta Leonardo. – Az emberek a lelkük mélyén bestiák, és én akkor fogadtam meg, hogy nem adok újabb karmokat e szörnynek. Megesküdtem, hogy az emberek sorsának jobbítására fogom használni a tudásomat. De mire megyek ezzel, hogy ha hagytam magam tőrbe csalni. Esőcsináló gép? −  Halkan felhördült, és lehajtotta a fejét. – És mulatságos az, hogy ezek a fémlények, ezek a gólemek egy ilyen hasznos gépet akarnak felhasználni az emberek ellen. Megszegtem a fogadalmam, és ez életem végéig bántani fog. Talán nem is kellene feltalálgatnom dolgokat, meg festenem. Miért? Ha esetleg valaki feltalál valami hasonló szerkezetet, akkor úgy is semmivé válhat. A hadigépeim meg, azért építettem meg őket annyira eltúlzottra, hogy Ludovico ne legyen képes megépíteni ezeket.
Agatha hátrahőkölt ettől, egy pillanatig nem tudta, hogy mit mondjon. Leonardo da Vinci ült mellette, egy élő-lélegző ember, aki most mondta azt, hogy hagyja az egészet a fenébe, amit csinál. Segélykérően a Doktor felé pillantott, mire az megjutalmazta egy „én megmondtam, Agatha” pillantással.
− Jó, a haditechnikát hagyja, de a festést meg a szobrászkodást ne! Maga tehetséges. Nem kellene egy apró baklövés miatt feladni.
A Doktor ekkor lépett oda hozzájuk és szólalt meg.
− Vagy esetleg egy látnok – szólalt meg, de közben Agathára kacsintott. – Gondoljon arra, hogy maga csak a magokat veti el, és a későbbi generációk aratják le a gyümölcsét.
– Honnan jött? És mikorról?
A falusiak között ekkor csődület támadt, többen felpattantak és a falu szélén sorakozó fák felé néztek. A szemükben félelem tükröződött. A fák közül egy termetes, emberszerű árnyalak lépett elő. Sötétszürke páncélzatából és a sisakján lévő fogantyúra emlékeztető vevőberendezésről, a Doktor azonnal tudta, hogy egy kiborggal áll szemben. Azonban ilyen típussal még nem találkozott. A mozgása – bár megvolt benne a gépemberekre jellemző halálos precízitás – nem volt annyira darabos. Sokkal ruganyosabban és emberszerűbben indult meg feléjük. A testére második bőrként simuló páncélzaton egy forrasztás sem látszott.
A vértezeket nem hegesztéssel készítették, hanem apró, nanorobotokból épültek fel.
Ahogy valószínűleg sok más is az új kiborgharcoson.  Ezzel erősíthették meg a csontjait, az izmait. Ilyen aprógépek keringhettek a véráramában. Ez a lény volt az ember és gép tökéletes összeolvadásának mintapéldánya.
A géplény előrelépett, körbefordította kúpban végződő, megnyúlt fejét. A mozdulat folyékonysága ellentétben állt a gép kifejezéstelen arclemezével.
A teremtmény még tett pár lépést előre, hagyta, hogy a holdfény megvilágítsa az alkarján lévő idegen eszközöket. A kiborg még állt, mintha csak kiélvezte volna a ráirányuló figyelmet.
– Üdvözlettem – szólalt meg monoton, érzelemmentes és mély hangon. – Önöknek azon megtiszteltetésben volt részük, hogy felépítsék azt a szerkezetet, amely megszüntet minden háborút, az éhínséget, a betegségeket és minden nyomorúságot ezen a Földön. Jöjjenek hát, és részesüljenek ezen áldásból, amit Cyberia nyújt! – A kiborg a mutatóujjával a mellkaspanelje felé bökött.  – A jutalmatok, itt van!
Agatha furcsának találta a kiborg szóhasználat, inkább mintha valami hittérítő próbálná a saját oldalára állítani a népet. Egy ilyen hidegnek és logikusnak tűnő fajtól ez nagyon is idegennek tűnt.
Sőt, még annál is bizarrabbnak, hogy ezeket egy 60-as évekbeli sci-fi sorozatból szökött géplény mondta. A Doktor előrelépett, a tekintete elkomorult, ahogy végigmérte az új tipusú kiborgot. Az merev tekintetét az időlord felé fordította.
– Ki van a másik oldalon?
– Cyberia.
– A nevét kérdeztem – mondta a Doktor. Rosszat sejtett, ha azt történt amire gondolt. – Ki van a másik oldalon?
– Válaszoltam, a nevem, Cyberia! És megszabadítok mindenkit! – válaszolta monoton hangon. A fák által keltett árnyékokból további alakok léptek elő, libasorba. Ugyanabból a kiborgtipusból származtak.
– Azt mondtam, hogy hiányosak – mondta a Doktor Agathának és Leonardonak. – A hiány megléte az elsőszámú elindítója a fejlődésnek. És ők, fejlődnek.
A legrosszabb következtetésre jutott. Mikor az új típusú kiborgokból álló hadsereg katonás sorrendben két soros arcvonalba rendeződött a falu határában, még egy tucatnyi fémember jött nyugatról és keletről, a hátulról érkező néhány másik harcos zárta be a kört.
– Készüljenek fel a frissítésre – mondta az elől lévő kiborg, és rámutatott Leonardora. – Veled kezdem.
Előrelépett, a Doktor ekkor a tudós elé ugrott, előhúzta a szónikus csavarhúzott a kabátzsebéből, és a kiborg felé küldött egy speciális frekvenciájú hullámot. A géplény megtántorodott, csak lelassult. Aztán folytatta tovább az előrenyomulást. A Doktor megint rálőtt, mire a kiborg végre elterül a talajon.
Egy ideig még rángatózott, ahogy azok a szinapszisok az agyában, amelyek a központi tudattal való kapcsolattartást, kiégtek. Majd szikrák szálltak a fejéből, és végül mozdulatlanná dermedt.
A Doktor lepillantott a holtan heverő kiborgra. A cyberimplantok megsemmisítették önmagukat, ezzel kisütötték az agyát. Eközben a többi kiborg is megindult. A Doktor felemelte a szónikus csavarhúzóját, és a tőle balra lévő kiborgra „lőtt” vele. Az tántoríthatatlanul közeledett feléjük.
Az időúr megragadta Leonardo karját és a fogadó felé vette az irányt. Ahogy a többi falusi is. Fabricio közben megfordult, és a glitterágyúból adott lövéssel leterítette a következő gépembert, aztán a másodikat is.
A harmadik sugár viszont úgy fröccsent szét a kiborg páncélján, mint a falhoz csapódó vízsugár. Az olasz megrázta a sugárfegyvert, és mondott egy cifra káromkodást. A lány két ház között bujkált, mikor észrevette a puska oldalát ütögető betörőt. A lány felszisszent, aztán kirontotta a rejtekéből.
− Fabricio! – kiáltotta Agatha a férfi felé.
− Megvédem önt! – kiáltotta tetettet hősiességgel az olasz, odarohant a lányhoz. Agatha máskor nevetett volna a férfi meglepett arckifejezését, mikor ő ragadta meg a karját és kezdte el vonszolni egy közeli csűr felé. – Hé, mit csinál?
A kiborgok ekkor újra megálltak, felemelték a bal karjukat. Az alkarjuk felső részét beborító panel kettényílt és egy fegyvercsöve emelkedett ki. A következő pillanatban egy fehér sugár csapódott ki belőle és kapta telibe az egyik menekülő falusit.
A nő sovány testét fénypászmák járták át, ahogy a pázsitra zuhant.
– Megmentem! – kiáltotta Agatha, és azonnal berúgta az ajtót és belökte a férfit. Utoljára még visszapillantott, tekintetével Da Vinci-t és a Doktor, ismerős, sovány alakját kereste.
Azonban nem volt ideje megtalálni. Az egyik kiborg elindult feléjük. Agatha becsapta az ajtót, és berontott a csűrbe, ami valószínűleg raktárépületként is funkcionált, mivel az ajtótól balra egy tucatnyi fahordó volt egymásra halmozva, amiket a padlóhoz egy jó erős kenderkötéllel rögzítettek. A sarokban pedig egy szénahalom magasodott, aminek az oldalába egy vasvilla volt szúrva.
− Jó, és most? – kérdezte Fabricio. – Innen fogunk egy vakmerő rohammal lecsapni az ellenségre?
Odalépett, és kihúzta a szénarakásból a villát, és mint valami lándzsát előredöfte. Agatha megfogta a férfi vállát, és visszarántotta.
− Nem, elbújunk, itt ameddig ki nem találunk valamit, vagy én ki nem találok valamit! – mondta Agatha és beledobta a szénahalomba az olaszt. Úgy érezte, hogy valaki nézi. Felpillantott, egy patkányt látott a mestergerendán gubbasztani. A sovány, fekete bundájú állat hirtelen négy lábra ereszkedett, és elrohant. A lány hátrapillantott, pár apró árnyat látott elsuhanni az ajtó előtt. Az ajtó ekkor robbant ki a helyéről, a kiborg állt mögötte.
− Ó, a fenébe... – szólalt meg a lány. A gépember a hordókból épült halom mellé ért. Felemelte a bal karját és Agatha felé fordította.
− A Doktor társa – mondta színtelen hangon. – Biztos nem véletlenül választotta ki. Sok hasznát vehetjük, még... – a mondatot nem fejezhette be, mert a hordókat a földhöz rögzítő kötél valamiért elpattant. Az alkotórészeire bomló hordó halom elemei leterítették a lábáról, és a falhoz passzírozták a fémembert.
− Mi történt? – kérdezte Fabricio.
− Nem tudom – válaszolta Agatha, és vállat vont. – Meg kell találni a Doktort.
Ha valaki tudja, mit kell tenni ebben a helyzetben, akkor ő volt az. Kipillantott, már egy ember sem rohangált a házak között. A kiborgok a fogadót állták körbe.
− Na, ebből hogy másznak ki?
Agatha felhúzta a szemöldökét, aztán lenézett mikor a lába mellett elsuhant egy patkány, majd egy újabb.
− Én nem tudom, de a patkányok biztos igen.


Akik túlélték a kiborgok támadásának első rohamát, bemenekültek a fogadóba. Az asztaloknál csügged emberek ültek, mármint azoknál amiket nem toltak az ajtó elé. A Doktor a sarokban álldogált.
Leonardo hozzá közel ült. Egy magas, izmos férfi lépett oda hozzájuk. A bal kezében egy kancsó bort tartott.
− Kérnek?
− Áh, köszönöm nem – mondta a Doktor.
− Nincs sok kedvem, hogy igyak.
A férfi megvonta a vállát, és meghúzta a bort.
− Úgy kell a tudósoknak – mondta utána. – A kaszás már kapirgálja az ajtót. Nincs ennél jobb indok az ivásra.
Visszatért a többiekhez, a Doktor Leonardora nézett, és felvonta a szemöldökét. A tudós lehajtotta a fejét és rákönyökölt az asztalra és összekulcsolta az ujjait. Csalódottan nézett maga elé.
− Üljön le Doktor – szólalt meg Leonardo.− Mi a neve?
− Csak így, Doktor – mosolyodott el az időúr, miközben leült. – Nem szeretem a saját nevem használni. Hogy van?
− Bizonytalan, ennyire még nem éreztem, hogy imbolyog a lábam alatt a Föld. Ez a Guido nevű férfi hónapokkal ezelőtt keresett meg. Nem aranyat kínált, Ludovico eleget ad. Azzal kecsegtetett, hogy véget vethettek minden szenvedésnek. Azonban ezek az emberek itt – rámutatott a fogadóban lévő emberekre − az én gépemet építették, úgy hogy nem is tudtak róla. Ezt a szerkezetet azért építették, hogy pusztítsanak, és én terveztem. Ha ennyire okos vagyok, akkor miért adtam ezek kezébe fegyvert?
− Leonardo, ahonnan én jöttem, tudjuk, hogy meg akarja jobbítani a világot. A szándék becsületes. És maga egy bátor ember, aki ezért bármit megtenne. És ők ezt használták ki.
− Miért tisztel engem ennyire, Doktor?
− Mert emlékeztet egy embere. Maga a képzelete szárnyán szállt távoli határok felé. Nem félt kockáztatni, mindent látni akart a világból. Én is ilyen voltam, beleuntam a normákba. – Kacsintott egyet. – És ezért mentem el az otthonomból.
− Hol van az a hely, amit maga otthonnak hív? – Hangos dörömbölés hallatszott kintről. A fogadóban lévő többi ember rettegve nézett az ajtó felé. A Doktor felpillantott a mennyezetre.
− Oda már soha nem térhettek vissza. Az otthonom elveszett – válaszolta az időúr. A szívei hevesen kezdtek el verni, mikor elgondolkodott, hogy hol lehet Agatha. Remélte, hogy a lány már azon dolgozik, hogy valahogy kijutassa őket.
Az egyik kiborg újra ráütött az ajtóra, az asztal pár centimétert elcsúszott. Néhányan felugrottak, és visszatolták a helyére.
− Úgy játszanak velünk, mint macska az egérrel – mondta a Doktor.
− Találkozott már ezekkel a bestiákkal?
Az időúr bólintott.
− Sokszor, nagyon sokszor. Elégszer, hogy tudjam, hogy amit azok ott kint most csinálnak, az nem normális. Egy tudat karjai, érzékszervei és hangjai. Egy olyan galaxisméretű tudatnak, amely mániákusan túlélni akar. És elmondjam mi a legrosszabb eshetőség? Ha egy emberé ez a tudat.
− Mert az emberek csodálatos lények, ugyanakkor kapzsi. Minél többet akar.
− Igen, egy ember van a másik oldalon. Az önök lényének sötét oldala rángatja a zsinórokat. Ez most az ellenfelünk, Leonardo.


A kiborg pillanatok alatt kiszabadította magát a hordók alól, és indult meg Agatha és Fabricio nyomába. A lány és az olasz bebújt a két ház közötti árnyékos területre, és kifutottak a másik oldalán.
A géplény a nyomukban volt, és csatlakozott még hozzá kettő. Hihetetlen gyorsan mozogtak, pillanatok alatt a hátukba kerültek. Agatha már azon volt, hogy bemenekül a közeli erdőbe, azonban egyből elvetette ezt.
Ha kiborg lett volna, akkor felderítőket küldött volna az erdőbe. Szembefordult velük, és a kezeit ökölbe szorította. Nem tudta, hogy mit csináljon, de azt tudta, hogy harc nélkül nem adja majd magát.
Az adrenalin nagyon bátorrá teszi az embert. Valamint még mindig reménykedett a csodákba. A kiborg előrelépett, és a következő pillanatba mindhárom eltűnt. A talaj szó szerint beszakadt alatta. A géplények eltűntek a helyükön képződött sötét kráterbe. Agatha és Fabricio odaléptek. A legnagyobb meglepetésükre hat patkány ugrott elő, és diadalmasan felcincogtak.
− Patkányok? – kérdezte Fabricio.
− Megmentették az életünket, mire számított? Megmentőre a fehér lovon? A Doktor, hát ismét csodát tett. – mosolyodott el a lány. Az ostromgyűrűt alkotó összes kiborg eltávolodott az épülettől, és hármas csoportokra oszolva lőtték a talajt, próbálva eltalálni a lábuk körül rohangáló apró rágcsálókat.
Az Agatháékhoz közelebbi trió-t elnyelte a föld, aztán a következő is eltűnt egy hirtelen megjelenő kráter mélyén, majd a harmadikat is. Hamarosan egy gépember sem maradt a faluban. Ellenben helyettük sok patkány rohant a fogadó elé. Futottak az üregből, a házakból és az erdőből. Mindannyian a fogadó előtt gyülekeztek.
És mikor kilépett a Doktor a többi emberrel izgatott cincogásba kezdtek. Az időúr megkönnyebbülten elmosolyodott mikor meglátta Agathát. A lány pedig átrohant a patkányok között – ügyelve, hogy egyre se lépjen rá – és azonnal megölelte a Doktort.
A férfi visszaölelte.
− Többet ilyet ne csináljon, jó? – tette fel a költői kérdést a lány.
− Maga csak ne beszéljen, kis dalek – mondta az időúr, elengedte a lányt és mosolyogva tekintett a patkányokra. – Imádom magukat, rágcsálókat. Meg, hogy mindenen átrágják, átássák magukat! Éjszakában Suhanó! Vén zsivány, hát gondoltam, hogy te szervezted meg ezt a mentőakciót! – lehajolt, a tenyerét tartotta a rágcsálónak. Az felmászott a karján és végül az időúr vállán állapodott meg.
− Legyőztük a hideg lényeket – mondta a patkány. – Az erdei klánok tagjai hírt adtak arról, hogy veszélyben vagy.
Néhány barna bundájú, kisebb rágcsáló felálltak a hátsó lábukra, és büszkén felemelték az orrukat.
− Az erdei klánok fantasztikusak! Imádom az erdei klánokat! – mondta a Doktor, és kifújta a levegőt. – Jöttek, ahogy tudtak.
− Ezek patkányok – mondta egy vézna, tizenéves forma fiú.
− Igen, és jó patkányok – mondta az időúr. – Fajtájuk legkiválóbbjai. Kihasználták a képességeiket, és sok kis üreget ástak a talajba, amibe aztán ezek a fémdémonok beleestek.
− Maga ért az állatok nyelvén, végül is, nem meglepő. Hisz egy másik világból jött a miénkbe – állapította meg Leonardo, és elmosolyodott. A Doktorral eltöltött idő alatt először. Aztán kacsintott egyet. Az emelkedett hangulatnak hangos léptek vetettetek véget.
− Doktor – szólalt meg Agatha. A fák között újabb kiborgok közeledtek, az előbbi hullámhoz képest egy egész sereg. – Ezeket már nem tudjuk olyan biztosan feltartani.
Az időúr bólintott, és a többiek felé fordult.
− Emberek és rágcsálók, mindenki nyugodjon meg. Tárgyalni fogok.
− Doktor, ezek olyanok mint a borg, ezekkel nem lehet tárgyalni! – mondta Agatha.
− Bízza ide – válaszolta a férfi, és elindult a gépek felé, felemelte a bal kezét és elmosolyodott. – Semmi baj. Béke, tárgyalni jöttem. Nincs nálam fehér zászló, de azért képzeljétek ide. Vagyis képzelje ide. Igen, tudom, az alkunál fel kell ajánlani valamit, ez az alku első számú szabálya. Régen nem alkudtam, nem is szeretem annyira. Nos, ha az itt lévő emberek és rágcsálók elmehetnek élve, akkor befejezem a gépet.
− Leonardora van szükségem – hallatszott az elől lévő kiborg. – Maestro, meg fogjuk szabadítani ezt a világot.
A Doktor végigsétált a kiborgok sorfala előtt vadul gesztikulálva. Közben próbálta velük tartani a szemkontaktust. Ez utóbbi nem ment.
− Nézze meg a rólam szóló infókat. Igen, gondolom már utánam nézett. Emberi külső, azonban a földi normáktól eltérő belső felépítés. Igen, gondolom még az is ott van, hogy nem vagyok alkalmas frissítésre, valamint hogy a legádázabb ellenségük is vagyok. Ó, igen, gondolom ezt is észrevette, Guido. Szólíthatom így? Jó, de azt is láthatja, hogy igazán okos fiú vagyok. Nos, kit választ? Egy számkivetett különcöt, aki fegyverek tervezése helyett festeget, meg mindenféle ördöngös szerkezet fabrikálásával üti el az időt, vagy egy olyan számkivetett különcöt, akinek 902 évnyi tudás van az agyában. Olyan tudás, mint amilyennek egy részét a kiborgok elvesztettek, mikor az időgépük meghibásodva lépett ki az időörvényből. Az elevenjére tapostam, igaz? Vagy a gépjére? Igen, nincsenek meg a szerkezetnek a tervrajzai. Hiába keresi. Szóval, az információ alapján azt is tudja, hogy én, a Doktor bármit hajlandó lennék megtenni, hogy itt ne haljon meg semmi. Igen, meg adom magam, a kiborgok és a hozzájuk hasonló lények legkegyetlenebb ellensége. Szóval, mi a válasza?
A kiborgok egy percig álltak, a Doktor érezte, hogy az őket vezérlő emberi elme oszt és szoroz magában. Aztán az egyik kiborg ismét megszólalt.
− A harcosaimat itt hagyom. Az időgépe nálunk van, és az érzékelőim nem jelzik, hogy magánál szónikus technológia lenne. Feladta, Doktor. Jöjjön velünk.
A Doktor hagyta, hogy a hátához lépjen két kiborg, az egyik hátba taszította, hogy induljon. A szeme sarkából látta Agatha kétségbeesett arcát.
− Jó, én csak annyit mondok, hogy bízzanak a patkányokba, és itt a jó idő, hogy leigyák magukat.
Nem lesz semmi baj, Agatha.
Elindult, és ekkor megdördült az ég, és a láthatáron megjelentek az esőfelhők.


A lány hitetlenkedve figyelte, ahogy a Doktor eltűnik a kiborgok rengetegében. A tőle balra álló Leonardora, és a jobbján várakozó Fabriciora nézett zavarába. Ők úgy néztek rá, mintha tőle várnának segítséget.
Leonardo megszólalt.
− Jöjjön, igyuk le magunkat – mondta, és elindult a fogadó felé.
Agatha visszapillantott a kiborgokra, és követte a tudóst. Mikor beléptek a lány meglátta a szónikus csavarhúzót az asztalon, és kishiján felsikkantott. Leonardo a kezébe vette a tárgyat és megnézte. Mellette egy cetli volt.
Agatha azonnal elolvasta. A Doktor kézírása kacskaringós volt, de úgy ahogy olvasható.
„ A megfelelő, ha kétszer hosszan, ha háromszor röviden érinti meg. A fém felerősíti a hatást. Sok sikert, Agatha.”
− Próbált minél szűkszavúbban fogalmazni – suttogta Agatha. – A patkányok igen jól hallanak. Képesek észrevenni az árnyalatnyi változásokat, így azt is meghallani, ahogy a kiborgok páncélja rezonál.
− A konyhában biztos van pár fémfazék, ahogy a többi házban is – mondta Fabricio.
− Ha elhelyezzük őket a házak tetején, akkor azzal felerősíthetjük a hatást – mondta Leonardo. – Persze ha ez az eszköz tényleg hanggal működik.
− Valami olyasmivel – mondta Agatha, és elkérte Leonardotól a szónikust. – Már csak kellene egy ember, aki ügyesen tud besurranni a házakba, észrevétlenül.
Mindannyian Fabriciora néztek, aki ahelyett, hogy megzavarodott volna, inkább kihúzta magát.
− Nos, nem kell tovább keresni. Kell egy kis zűrzavar előbb.

Agatha egyszerűen megkérte Éjszakában Suhanót, hogy utasítsa a társait arra, hogy fusson az emberek lábai között. Az eredmény meglett, az asszonyok, akik csak a Doktor miatt tartották vissza a patkányoktól való félelmüket, azonnal felsikoltottak és összevissza kezdtek el futni. A férfiak utánuk rohantak, hogy megnyugtassák őket.
Fabricio hamar be tudott surranni azokba a házakba, amiket Agatha és Leonardo megjelölt, fémedényeket keresett és ezeket egyszerűen kiakasztotta az ajtók mellé.
Egy fél óra múlva tért vissza, a kiborgok nem vették észre. Agatha megropogtatta a nyakát, a jobb kezébe egy fémfazéknak a fedője, a bal kezében pedig a Doktor szónikusa volt, amit ő úgy tartott, mint egy dobverőt.
− Jó, ha húsz perc múlva nem jön vissza a Doktor, nos, akkor adunk nekik egy kis rock and roll-t.
− Miért adnánk nekik görgő kőveket? – kérdezte zavarodott Fabricio Leonardotól, de a tudós csak vállat vont.


A Doktort a kiborgok Decimo várának legnagyobb termébe kísérték. Guido a hídon állt és dühösen figyelte a géppiramist, és a rajta ügyködő, előző szériás kiborgokat. Látszott, hogy nem nagyon tudták, hogy melyik alkatrészt hova rakják. Az időúr a férfi mellé lépett, és szemügyre vette a feje bal oldalán lévő alkatrészt.
A férfi a kiborgátalakítás első fázisában járt. Valószínűleg az Agatha rúgása miatt kiváltott adrenalinlöket hozta vissza az öntudatát. Igen, a kiborgimplantok hiányosak voltak.
A csarnok alján rakétákat pakolt két gépember. Valószínűleg nanitok voltak benne, ezeket akarták kilőni egy esőfelhőbe. Ezek aztán a csapadékkal leesnek, és mindenkit megfertőznek a világon.
− Nos, Doktor. Csinálja meg – mondta a férfi.
− Igenis, Guido. Hívhatom így? – kérdezte Doktor. – Vagy nevezzem Kiborglordnak?
− Kiborglord, ez jól hangzik – mutatott rá. – Csak csinálja már.
A Doktor átsétált a központi szerelőjáratba, és szemügyre vette a félkész csőrengeteget.
− Most gondoljon bele, annyira elfelejtették ennek a szerkezetnek a készítési módját, hogy egy korabeli tudósra van szükségük. Tiszteletreméltó, hogy ennyire céltudatosak. Ennyire feltettek mindent, és főleg, hogy az egészet egy ember irányítja.
− Régen nem vagyok ember – hallatszott kívülről a férfi önelégült hangja.
− Akkor miért viseli egy ember arcát? – kérdezte a Doktor, és kitépett két vezetéket, és kidobta a járaton, aztán kilépett utánuk. – Ha maga nem ember, akkor miért nem csinált olyan fejlett testet magának, amilyet a többi kiborgnak adott, és az egész emberiségnek szánt. Maga fémbe akarja zárni az emberiséget. – Felugrott a hídra és szembefordult vele. – Nos, ezt nem hagyhatom. Szerintem jobb lenne, hogy ha letenne a tervéről Seinor Guido.
− Én ezt az emberiségért teszem Doktor. Az érzések felelősek minden háborúért, szenvedésért, halálért. Én csak jobbá akarom tenni a világot. Közös tudás, mindenki egy nagy egész része. A csillagok, az angyalok hona csak az új emberiségre vár, Doktor. Nem tehettek eleget a kérésének. A tervem útjába állt, azt nem vettem számításba, hogy maga olyan céltudatos, mint én.
Villámgyorsan a Doktor előtt termett, az ingnyakánál fogva felemelte és ellökte.
− Igen, emberi arcom van – magára mutatott −, de a csontjaimat és az izmaimat feljavítottam. Újjászülettem. Több vagyok már mint a ember, Doktor!
A Doktor feltápászkodott, leporolta magát. A háta sajgott, a füle zúgott, de hamar magához tért.
− Az emberiségért teszi mindezt, azonban azt nem veszi figyelembe, hogy az emberek erejét az egyéniség adja. Ha elveszi ezt tőlük, akkor pontosan azt veszi el, ami emberré teszi őket.
− Ugyanakkor a gyengeségünket is.
−Ó, ebben téved. És most megengedem, hogy elmenjen. Most még feladhatja.
Guido futásnak eredt, az alakja elmosódott. A Doktort olyan erővel vágta állon, hogy az időúr átesett a korláton. Egy pillanatig a semmi felett lebegett, de az utolsó pillanatba elkapta a peremet.
− Ha már gyengeségről van szó Doktor. Olvastam az archívumjaimban, hogy maga mennyire szereti az embereket. Lássuk, hogy ez a szeretet, mennyire erősíti, vagy gyengíti meg magát. Kíváncsi leszek a kísérlet eredményére.


A kiborgok felemelték a karjukat, és becélozták az embereket. A legnagyobb meglepetésükre Agatha, Leonardo és Fabricio léptek elő a fogadóból. Az emberek lenyugodtak már a látványuktól is.
A nyomukban egy patkány rohant. Agatha visszapillantott Éjszakában Suhanóra, mire az felcincogott.
− Én is remegek, mint a nyárfalevél.
− Honnan tudja, hogy ezt mondta? – kérdezte Fabricio.
− Nem tudom, de adjunk nekik egy kis modern zenét! – kiáltotta Agatha, és megpörgette a kezében a szónikus csavarhúzót. – Mindenki dugja be a fülét, kiborgok, ti nem! Ezt a számot nektek küldöm!
Bekapcsolta a szónikust, és teljes erejéből ráütött. Mindenki befogta a fülét, Agatha eltátotta a száját, ahogy az éles hanghullám szétterjedt a téren, ahogy beleütközött a jól kiszámított helyekre elhelyezett fémedényekbe és lepattant róluk. A hullám elkapta az előrenyomuló kiborgokat.
A fejük szikrát hányt, ahogy tehetetlen bábokként estek össze. Agatha elhallgatott, és kifújta a levegőt, ahogy körülpillantott a talajon heverő halott kiborgokon.
− Úristen – mondta Fabricio.
Agatha pislogott, és elrakta a szónikust.
− Ezek már nem emberek voltak, hanem valami mások – mondta Agatha Leonardonak. – Figyeljen, már úgy is halottak voltak.
Hol van Doktor?
A választ egy távoli fényvillanás, és mennydörgés adta meg. Decimo vára felrobbant.
− Ne... – suttogta Agatha, és térdre esett. – Nem!
Azonban érzett valamit, ami visszatartotta attól, hogy pánikba essen.


Guido feljajdult, és az alkatrészhez kapott. Térdre esett, miközben a Doktor lassan felhúzta magát a hídra és odalépett a férfihoz. Az felpillantott, a szemeiben fájdalom, gyűlölet és most először félelem szikrázott.
− Olyan hideg minden! Meghaltak! Meghaltam! – jajgatott. Az arca vörös lett a kínlódástól. A Doktor szánalommal tekintett rá. Segíteni akart a férfin, de érezte rajta, hogy haldoklik. Igen, ez az ember miatta halt meg.
Már késő volt neki. Egy pillanatra elgondolkodott a saját halandóságán, magában elszámolt tizenháromig, de a tízesnél megállt. Nem akart a végére jutni.
− Mit tett velem Doktor?
− Az győzte le, amit elfelejtett, hogy az emberek sajátja. A találékonyság. Ha kitartóan olvasta volna azokat az adatokat, akkor tudhatta volna, hogy csak akkor veszem el más életét, hogy ha nem hagynak más választást. Ön nem adott nekem esélyt. Sajnálom, nagyon sajnálom – válaszolta hidegen.
Azon kapta magát, hogy megrémült a saját hangjától. Mintha a szívei helyén nehéz és hideg kődarabok lettek volna.
− Nagyon együtt érez velem Doktor! – Guido lassan feltápászkodott, az arcát eltorzította a fájdalom. Megkapaszkodott a korlátba, és ránézett az ellenfelére. – Csak nem azért, mert magának is csak kevés van hátra.
A Doktor szomorúan nézett rá, lesütötte a szemét. Guido ezt használta ki. Előrelendült megint, megragadta a Doktor torkát és a korlátnak szorította. Közelebb hajolt hozzá, belenézett az időúr szemeibe.
− A teste fiatal Doktor, de a szemei öregek. Tudja mit, megszabadíthatom. Utolsó irgalmas cselekedet...
− Nem! – ordította a Doktor, megragadta Guido bal vállát, és ledobta magáról. Viszont időben elkapta a zuhanó férfi kezét. Azonban az ujjai kicsúsztak a kezei közül.
− Ó, a gyengesége! Ha engem megment, akkor maga meghal. Amit én nem bánok! – ordította és levetette magát. A fején lévő kiberimplant szikrákat vetett. A férfi pont a géppiramis oldalába csapódott. Egy tűzgolyó jelent meg a helyén és kezdett el terjedni a gépen. A Doktor felugrott, és futni kezdett. A lángok éhes ragadozó csápjaiként nyújtóztak utána. A piramis megfeketedett, és recsegve omlott össze a saját súlya alatt. Becsapta maga után az ajtót. Kifújta a levegőt, mikor a tűz bömbölve tombolta ki magát.
Kilépett az ajtón, és végigpillantott a romokon. Megtörölte a homlokát, és elindult, hogy megkeresse az időgépét.


Agatha és Fabricio a fogadóban ültek, a kinti tömeg a győzelmüket ünnepelték a kiborgok felett. A lány magában spekulált, és végül hangosan is elkezdte kimondani az elméleteit.
− Mi van, hogy ha a Doktor valamiféle természetes teleportáló képességgel rendelkezik, és egyszerűen kirepült a robbanás elől?
− Agatha, meghalt. Egy olyan robbanás elől még egy varázsló sem tud megmenekülni.
− Gondolom nem volt varázsló – szólalt meg a pultnál álldogáló Da Vinci.
− Él.
− Honnan tudja? – kérdezte Leonardo.
− Megérzés – válaszolta a lány. Ekkor kintről ismerős vonyító hang hallatszott. A lány felpattant, és kinyitotta az ajtót. Idegen szél kelt, ahogy a fogadó közelében egy ismerős fülke jelent meg. Az ajtaja kipattant, és a viharvert Doktor lépett elő. Az emberek hangosan megtapsolták.
Agatha odarohant, és megölelte, utána megint pofonvágta.
− Ezt miért? – kérdezte az időúr.
− Mert már megint eltűnt! – mondta a lány, és megint megölelte.
Az este további része felszabadult ünnepléssel telt. A kiborgok fogságából megszabadult emberek úgy döntöttek, hogy a faluban maradnak. Eltemetik a kiborgokat, és végül letelepednek. Amúgy is hontalanok voltak, a legtöbbjük városi koldus, tolvaj és más számkivetett ember volt.
Fabricio azonban nem maradt velük. A férfi a falu határán nyergelt fel egy falusiaktól kapott öszvért
− Nem marad? – kérdezte Agatha.
Fabricio megrázta a fejét. A lány nem őrült, hogy a betörő ott hagyja őket. Ez alatt a kis idő alatt megkedvelte, ha már nem értett egyet a módszereivel.
− Miért? Én nem kötődöm egy városhoz sem.
− Jöhetne velünk is – vetette fel a hirtelen ötletet Agatha.
− Azon a kék lélekvesztőn? – kérdezte hitetlenkedve Fabricio. – Eleget kaptam belőle, az a kaland elég volt. Kezet csókolhatok?
Agatha felsóhajtott, és a bal kezét nyújtotta a férfinak. Az csókot lehelt és kaccsintott.
− És ön miért nem marad? – kérdezte. – Bizonyította, hogy elmés nő. Mi ketten jó csapat lennénk.
− Tudja, én más valakivel vagyok jó csapat – mondta Agatha tetette szégyellőséggel.
− Akkor isten áldja! – mondta Fabricio, felpattant a hátasára, és elindult az erdei út felé. A lány a férfi után pillantott, tudta, hogy valószínűleg soha nem találkoznak.


A Doktor elbúcsúzott Éjszakában Suhanótól és a többi patkánytól, ők pillanatok alatt eltűntek az erdőbe. Aztán odalépett Leonardohoz, és elmosolyodott.
− Nos, hazavigyem?
A tudós a fülke felé pillantott és felhúzta a tekintetét.
− Hogy ha elhív.
Elindult, és Agatha is csatlakozott hozzájuk. Mikor beléptek, a tudós körülpillantott az irányítóterembe, végignézett az időrotoron, és elismerően pislogott.
− Számításba vettem, hogy ez belül nagyobb, mint kívül, de nem gondoltam volna. Elmeséli, hogy mégis hogyan képes?
− Még egy olyan nagy elme sem tudná megérteni, mint maga – válaszolta, és összekacsintott Agathával. Odalépett a konzolhoz, és aktiválta a hajtóművet. – Nos, hova vigyem? Múlt, jövő? A csillagok közé?
− A műtermembe. A jövővel kapcsolatban nekem elég annyit tudni, hogy az emberek ismerni fognak egy Vinci-ből érkezett Leonardo nevű tudóst. Nekem elég ennyi.
A Doktor elvitte a műtermébe Leonardot. A tudós kezet rázott a Doktorral, és elmosolyodott.
− Köszönöm – mondta, és kézcsókot adott Agathának. – Hölgyem, becsülje meg ezt az embert.
A TARDIS a műterem sarkába materializálódott. A Doktor kinyitotta az ajtót a tudósnak, Leonardo visszafordult és elmosolyodott.
− Még találkozunk Doktor? – kérdezte újra.
− Egyszer – válaszolta az időúr és istenhozzádot intett a művésznek. Az elfordult, és elindult a festővászon felé, hogy új műveket alkosson az utókor számára.
A Doktor is visszatért a TARDIS irányítókonzolához, és lenyomott pár gombot. Az időrotor zúgva indult be.
− Akkor, hova menjünk Agatha? Múlt, a jövő, egy idegen világ, aminek a földjét még nem tapodta értelmes lény. Az öné a választás, vagy válasszak én?
A lány odalépett a Doktor mellé, és szemügyre vette a kezelőfelületet.
− A jövő, és egy idegen világ. Mi történt a várban?
A Doktor vállat vont, és felnézett az időrotora.
− Mondjuk az Apaluchia? Az a év ezen szakában nagyon szép.
− Mi történt a várba? – érezte, hogy az időúr elhallgat előle valamit. Valamitől félt.
Kifújta a levegőt, és rápillantott Agathára.
− Valami olyan, amire nem szoktam büszke lenni. Akkor az Apaluchia?
− Akkor az Apaluchia – válaszolta Agatha bizonytalanul.
Ki vagy te Doktor?


A Tiberius galaxis helyén lévő fekete lyuk mint egy sóvár, halott szem figyelte az előtte lebegő kiborg űrhajra. A hajó mozdulatlanul hánykolódott a hideg űrben. Ekkor egy űrhajó jelent meg felette, siklott mellé és csatlakozott a nyomorékká lőtt űrjárműhöz.
Hamarosan egy zsoldoscsapat szállt át. A Csontfalók. Egy tucatnyian voltak, de annál veszettebb hír övezte őket a galaxisban. A vezetőjük egy sebhelyes, majomszerű orgon trágár parancsokat osztogatott, miközben az emberei megszállták a hajót.
A megbízójuk lépett utoljára a fedélzetre. A férfi végigsétált a folyosókon, átlépett egy mozdulatlanul heverő kiborgon. És megérkezett a központi terembe.
Elmosolyodott, ahogy végignézett a fali szekrényeken, és kihúzta az egyik fiókot. Ezüstös ampullák sorakoztak benne. Az új kiborggeneráció alapjai, egy olyan fajnak akikről azt hitték, hogy régen kihaltak a háborúban.
Újra megteremti őket, és ezek ők fogják szolgálni.
− Akkor is az én seregem lesznek, mikor a szem kinyílik – suttogta, sokkal inkább magának. – Közel a bosszúm, Doktor.


Fabricio már egy napja lovagolt a kis erdei úton, ami Firenze felé vezetett. Milánóba kicsit forró lett neki a talaj. Talán jobb volt, hogy ha egy ideig abba a városba fog rejtőzni, ahol sokáig élt. Különös érzés lett úrrá rajta, mikor ellovagolt egy bokorcsoport mellett. Leszállt az ösztvérről, és besétált a levelek közé.
Megbabonázva látta az ott heverő korongot, a közepén egy kék, csiszolt drágakővel. Mintha valami borostyánszín derengés látott volna. Úgy érezte, hogy a  szembenéz, és az visszanézz rá.
Talán azzal a drágakővel még sok aranyat kereshet. Leguggolt mellé, és rátette a kezét. A következő pillanatba egy borostyánszín villám csapott ki a kőből. Átjárta minden sejtjét. Az átalakulás fájdalma arra késztette, hogy ordítson.
Percek múlva ébredt fel. Élt, megérintette a mellkasát.
− Mi a fene? – kérdezte döbbenten. – Mi történt velem?
A félelem átcsapott rajta. Az ikerszívei pedig hevesebben kezdtek el verni, mikor megtapogatta az arcát. Nem a sajátja volt...

Folytattása következik...