Az időúr álma

− Álmodni furcsa dolog, Agatha, furcsa és zavaró. Nem igaz?
− Mire gondol Doktor?
− Annak idején otthon, Gallifreyn volt egy mese, egy legenda, amit meséltek nekünk.  Egy lényről, akit az tart életben, hogy álmokat fal fel.
− Hogy lehet felfalni egy álmot?
− Hát jó, nem teljesen az álmot. Inkább az agyad azon részét, melyek az álmokért felelnek.
− Meg szeretném kérdezni, hogy miért mondja ezt el nekem?
A Doktor nem felelt azonnal, matatott kicsit a vezérlőpulton, mint mindig ha nem akart egyenes választ adni. Agatha azonban már nem volt új játékos, ismerte a Doktor trükkjeit. Egyszerre lett ideges, aggódó és marcona.
− Doktor!
A Doktor továbbra sem felelt. Ellenben már csücsöritett is, ettől egészen furcsa, kacsaszerű arca lett.  A lány megismételte a felkiáltást. Erre a Doktor végre felnézett. – Nos?
− Ó, jó! Arról van szó, hogy észrevettem valamit, miközben figyeltem, ahogy alszik.
Agathát elhagyta delejes jó kedve.
− Mi van?
A Doktor ezen a ponton indokoltnak érezte, ha ütéstávolságon kívülre kerül.
 – Nos, néha benézek, hogy lássam rendben van-e minden… – kezdte volna indokolni e furcsa szokását, ám egy felé röppenő fél pár Converse megakadályozta ebben. Belátta, hogy az ő hibája, számolnia kellett volna a lehetőséggel. Amatőr hiba.
− Ha belegondol, ez érthető és igazolható.
− Nem.
− De tényleg. Mindenfelé sodródunk az űrön át, és én se vagyok mindig éber, hogy kiszűrjem a betolakodókat.
− Azt mondta, ide nem tud bejönni semmi.
A Doktor elhúzta a száját. Érezte, hogy most eljött az idő kiadni a kulisszatitkokat. Nem volt kedvére a gondolat.
− Talán volt benne egy kis csúsztatás. Élőlény nem is. De egy gondolat.
− Gondolat? Megint csak rémisztget, mint amikor meg akartam tartani egy négyfejű kaméleont?
Ez az emlék még fájt a lánynak. Archdarm legendás piacterén kóboroltak, mikor feltűnt neki egy lila kaftánba burkolt nő, aki kisállatokat cserélt el drahmaszerű érmékre. A Doktor azonban kategorikusan kijelentette, hogy ebben az életben (vagy bármelyik inkarnációjában) soha, de soha nem lesz a TARDIS-ban kisállat, pláne egy kaméleon.
−  A lényegre tapintott. Hozzáért a döghöz?
− Dög? Nem. A nő nem engedte, megfogta a kezem előtte.
− Tehát igen.
Agatha ekkor rájött, hogy a Doctor a nőt illette eme cseppet sem úriemberhez méltó jelzővel.
− Oké… Mekkora a baj?
− Az a nő egy álomtolvaj.
– Álomtolvaj? – kérdezte Agatha. – Szóval nem az álmokat eszi, hanem lopja.
A Doktor ránézett a lányra, a szemeiben szomorúság bujkált.
– Ez egy ragadozó, még a sötét időkből. Mára csak páran maradtak, de veszélyesek. Maga szerint mikor a legvédtelenebb valaki?
Agatha nem tudta, hogy mire megy ki az egész. Az időúr megkerülte a konzolt, háta mögött összefonta a kezeit. Aztán megállt a lány előtt, szembefordult vele.
– Mikor alszik. Alvás közben mozdulatlanok vagyunk. Lelassul az agyműködésünk, az anyagcserénk, ébredés után pedig így nagyobb lesz a reakcióidőnk.
– Egy ilyen teremtmény számára az ember akkor könnyű préda, ha álmodik. Gondoljon bele, az álmok egy adott forgatókönyv szerint zajlanak. Nem tudunk védekezni, cselekedni. Ez a leghatékonyabb támadási terület, és itt tud a legjobban elbújni. És belopakodni olyan helyekre, ahova máshogy soha nem juthat be. Önbe is van egy, Agatha. Nem utazhat velem tovább, mert csak veszélybe sodor engem.
A lány nyelt egyet, megpróbálva leküzdeni a mellkasát görcsbe rántó félelmet és bánatot. Nem, nem teheti ezt vele a Doktor. Nem hagyhatja itt megint, öröke.
– Na, ne mondja – szólt vissza egy kicsit dühösen. Harcolni fog, ameddig csak tud. Nem, nem fog visszakerülni a startvonalra. – Maga a Doktor. Villogtassa meg párszor a szónikust előttem, találjon ki valamit. Nem tudom.
– Én nem olyan Doktor vagyok. Sajnálom, nagyon sajnálom.
Agatha a következő pillanatban a TARDIS előtt állt, és figyelte, ahogy becsapódik az ajtó. Mikor hazatért, a következő napok azzal teltek, hogy megpróbálta elhinni, hogy a Doktor csak úgy itt hagyta.
És, hogy soha nem fogja látni.
Ezt ízlelgette, mikor este nézett valami filmet, mikor a múzeumba iskolásokat vezetett végig a tárlatokon. Aztán az egyforma napokból, egyforma hetek lettek, ezek pedig egyforma hónapokká duzzadtak. A lány kisétált az öltözőből és a folyosó végében lévő ajtón keresztül egy másik  kiállítóterembe . A helyet úgy építették ki, hogy egy barlang belsejére hasonlítson. A falakon különféle állatokat ábrázoló barlangrajzok. A közepén pedig egy ősember lelőhely rekonstrukciója. Egy tűzrakás, ami közepén valódi lángok lobogtak, tőle balra sorban durva kialakítású kőeszközök. Előtte egy szőrös majomember gubbasztott.
A padlóba süllyesztett réztáblába fekete betűkkel a következő szöveget gravírozták „ a Homo piltdownensis táborhelye”. Agatha jobban megnézte a tűz mögött gubbasztó modellt. Az ekkor felemelte a fejét. Majomszája torz vicsorgásba torzult, felvillantva hatalmas szemfogait. Felállt a lábaira, fekete bundája felborzolódott. Felvett a földön heverő jókora combcsontot és ijesztően emberi módon hörögni kezdett.
– Nyugalom – suttogta Agatha, és az egész fizetését odaadta volna egy időgépért, benne egy ballonkabátos idegennel. Viszont még kiút sem volt a teremből, kivéve azt, amin bejött. A majomember felhorkant, átugrott a lángokon.
Agatha sarkon fordult és futásnak eredt az ajtó felé. Próbálta kinyitni, de az zárva volt. A lány érezte, hogy egy jókora marok szorul a vállára. A majomember próbálta magához rántani. A szíve a torkában dobogott.
Felsikított.
A világ elhomályosult előtte, és…


A következő pillanatban felpattant a szeme, az ágyában volt. Egy ablaktalan hálószoba közepén. Megrémült, hogy nem a saját lakásában találta magát, de mikor az ágya szélére ült eszébe jutott, hogy a TARDIS hálószobájában van. Az egyikben a sok közül.
Hátrasimította a haját, és kifújta a levegőt. Álmodta az egészet, hogy a Doktor újra cserbenhagyta. Újra itt volt, és kedve támadt az irányítóterembe menni, hogy meglepje a titokzatos férfit.
Egy rövid folyosó vezetett a hálóból az irányítóba. Az időúr háttal állt a lánynak.
– Nagyon furát álmodtam – mondta Agatha, de a Doktor nem válaszolt, valamin ügyködött. – Képzelje, újra a természettudományi múzeumban voltam, és megtámadott egy majomember. Kiskoromban gyakran álmodtam vele, hát, most visszatért. Meg, hogy elkapott egy álombeli ragadozó, ami arról a nőről szállt rám. Tudja, aki azt a négyfejű kaméleont akarta rám sózni.
Halk kopácsolás hallatszott a Doktor felől. A lány csak ekkor fedezte fel az ijesztő részleteket. Az időúr rendellenesen vastag ujjait, a szőrrel borított lapátkezeit, a hatalmas, bozontos fejét. A lény megfordult, egy kulcscsont felső felét tartotta a kezeiben. Kitátotta roppant száját, és elbömbölte magát.
Agatha megint a hálószobájában ébredt fel. Azonnal kiugrott az ágyból, magára kapott egy kék farmert, egy sárga pólót, felé pedig egy piroskockás inget kanyarított és elindult, hogy megkeresse a Doktort.
Lehetőleg azt, aki nem változik át egy ősemberré.
A Doktor a képernyő előtt állt és közben próbálta az időörvényben tartani a TARDIS-t, ez igencsak nehéz feladat volt, még egy olyan öreg motoros időúrnak, mint neki. Alig pár órája hagyták maguk mögött az Archdam űrkorszakának kezdetét. Az időúr most úgy gondolta, hogy Agathát újra a Földre viszi. Az első Ming császár udvarában.
Ő is régen járt már arra.
A lányt már órák óta nem látta, biztosan még szendergett. Az emberek képesek voltak órák hosszat aludni. Neki nem volt szüksége ilyesmire, neki csak tíz évente egyszer kellett aludni, vagy húsz évente?
Már ő sem tudta, olyan régen történt ez. Az ajtó ekkor nyílt ki, és lépett be rajta Agatha. A lány sápadt volt, nagyon is.
– Nocsak, az álomszuszék felébredt! Kávét, teát esetleg apaluchiai ébresztőkoktélt?
– Doktor, nagyon furát álmodtam. Álomtolvaj, mondd magának valamit?
Az időúr döbbenten pillantott fel erre.
– Egy sötét időkből visszamaradt ragadozó, amely…
– … az emberek álmain keresztül támad és ott rejtőzik.
– Ezt honnan tudja?
Agatha felpillantott a plafonra, kifújta a levegőt és újra a Doktorra nézett.
– Maga mondta, álmomban. Mielőtt kirakott volna újra a Földön.
Elmesélte az egész álmot, az időúr egy székben ülve hallgatta, közben magába bólogatott. Félve fejezte be az egészet.
– Az a nő nekem is furcsa volt. Ezek a lények nagyon veszélyesek és hosszú életűek. Az életük folyamán több ezer alakot képesek felölteni. Azt tanították nekünk, hogy akkor tűntek el mint a nagy vámpírok és mint a rokonaik a carrioniták.
Felpattant, számításba vette ezt a lánynál, de nem gondolta volna, hogy erre is képes lehet. Határozottan egyre jobban érdekelte ez.
– Jó, és most, mi lesz? – kérdezte Agatha. – Ki rak a Földön, vagy mi?
Az időúr beütött néhány koordinátát. Az időhajtómű leállt, a galaxisok közötti űrben lebegtek. Összecsapta a kezeit, és elmosolyodott.
– Azért vagyok Doktor, hogy meggyógyítsam magát Agatha, bízzon bennem. – Nyomatékul kacsintott. – Jöjjön.
Folyosókon vezette a lányt. Agatha megnyugodott, de ugyanakkor félelem is gyúlt a szívében, ahogy a Doktor nyomában lépdelt. Úgy érezte magát, mikor kiskorában az édesanyja elvitte a fogászatra. Az előtt éjszaka pont a majomemberrel álmodott, de akkor fogorvosi köpenyt viselt, és az arcát zöld orvosi maszk takarta.
Végül a folyosó balra kanyarodott, és egy ajtó előtt kötöttek ki. A Doktor benyitott, egy újabb terembe értek be. Olyan volt, mint a TARDIS vezérlőterme, csak a vezérlőkonzolt mindenféle kacatok – festmények, szobrok, technikai eszközök és más, a lány számára meghatározhatatlan funkciójú kacatok – vették körül.
– Mi ez a hely? – kérdezte a lány, észrevette a falakat borító hatszögletű díszeket. – Több vezérlőterme van a TARDIS-nak?
A Doktor bólintott, és végigsimított a falon, utána kutatni kezdett a kacatok között.
– Na, hol is van? – kérdezte miután óvatosan félrerakott egy kínai vázát. – Igen, az öreglány szeret előre felkészülni a dolgokra. Biztos azt gondolja, hogy egyszer megunnom a mostani irányítótermet, vagy egyszer majd olyasmi fickó leszek, aki a kör alakú dolgok helyett a hatszögletű dolgokat szereti. Bár erre nem sok esély van…
Agatha odalépett a piramisformájú vezérlőpulthoz és megnézte az időrotort. Olyan volt, mintha egy fa nőtt volna ki belőle, és a plafonba végződött, egyé válva vele.
– Hmm, organikus – motyogta, és próbaképpen megnyomott pár gombot. – És bizarr ez az egész dolog. Végül is a TARDIS látja, hogy maga miben fog változni?
– Hát, remélem – válaszolta az időúr, félrehajított egy tollseprűt és diadalmasan felkiáltott. – Meg is van!
Agatha megfordult, és felvonta a szemöldökét.  A férfi egy kék kristályt tartott a kezében, odalépett és a lány szeme elé tartotta.
¬ Ez mi?
¬ Nézzen bele – mondta. A lány úgy tett, a kristály a következő pillanatban felfénylett. – Egy kristály a Metebellis III-ról. Növeli a pszichikus erőt, az intelligenciát és a fluon energia egyedüli forrása, mióta... hagyjuk.
Agatha pislogott, szinte fájt a kristályt nézni.
− Megmozdult a tudatában. Mondjuk úgy, hogy nem szeretik a fluonenergiát. – A Doktor zsebre vágta, és körbepillantott. – Szükségünk lesz egy székre. Valahol csak kell lennie, egy jó kényelmes szék. Áh, megvan!
A terem sarkában talált egy trónnak is beillő ülőalkalmatosságot. Az időúr egymaga vonszolta oda Agathához a bútordarabot. Csikorgó hang hallatszott, ahogy a Doktor végighúzta azt a padlón, végül egy erős mozdulattal a lány előtt dobta a földre.
− Foglaljon helyen! Rendelési idő van.
Agatha leült, hátradöntötte a fejét és várt. A Doktor kifújta a levegőt, és megszólalt.
− Kezdjük? – kérdezte.
− Fél?
− Csak csináljuk már!
− Nem kérdezi meg, hogy fájni fog e? – kérdezett vissza az időúr.
− Fájni fog?
− Könyvből tudom, hogy kell csinálni ezt – mondta az időúr, és a lány homlokára tette a kristályt. – Abba azt írták, hogy nem fáj.
A drágakő fénye vakítóvá duzzadt. A lány egy idő után már becsukta a szemét. A derengés behatolt Agatha agyába, átitatta az agytekervényeket és egy idő után már a tudatába fénylett. A kezét a szék karfájára szorította és beszívta a levegőt, utána pedig kifújta. Egy fényfolt vált ki a sötétségből.
− Hogy érzi magát? – kérdezte a Doktor.
− Ez az érzés, egész jó.
Ekkor hirtelen megrándult valami a tudatában. A lány érezte, hogy nincs egyedül a sötétségben, valami vonaglik a háttérben, csak arra várt, hogy lecsapjon a lányra.
A szeme alatt megrándult egy izom. A következő pillanatban reszketni kezdett.
− És most Agatha? – kérdezte a Doktor.
− Itt van – mondta halkan. A háta libabőrös lett. A teremtmény egyre feljebb emelkedett a lány tudatában. Agata izmai megfeszültek a fenyegetés közeledtétől. Hallani vélte a valami sziszegését is, de nem a füleivel.
Hanem a tudatával.
− Agatha, nincs sok. Koncentráljon, gyerünk Agatha! Képzelje el, hogy megragadja az álomtolvajt és kiemeli. Menni fog!
A lány idegein hegedülni lehetett volna, de megpróbálta. Egy kezet képzelt el, ahogy megragadja a lényt. Egy óriáskígyóra emlékeztető férget képzelt el, csak meg kellett ragadnia!
A teremtmény válaszul vadabbul kezdett tekeredni a képzelt ujjai között.
Próbált menekülni.
− Sikerült – nyögte ki végül, de a következő pillanatban úgy érezte, hogy valami kiszakad a tudatából. Hangos sikolyt hallatszott. A fényes villanás áttűzött Agatha szemhéján. Azonnal kinyitotta.
A Doktor és közte egy három méter hosszú, hengeres testű féreg lebegett. A fejének elülső része úgy nyílt szét, mint egy virág kelyhe. Közepén egy aprócska csáp kapálódzott. Újra felsikoltott, egy újabb fényvillanás, és Agatha előtt elsötétült a világ.
Egy pillanatig a homály közepén lebegett.
Köszönöm, édesem.
Hallotta a tudatában a lágy és igéző női hangot, ami aztán elhalkult. A következő pillanatban a szék mellett kuporgott, és figyelte, ahogy a Doktor próbálja elkergetni a levegőben tekergő férget. Az időúr szónikus csavarhúzójából egy karvastagságú, zöld sugár indult ki, és kapta telibe a földöntúli bestiát.
Az álomtolvaj felsikított, ahogy telibe kapta a fénypászma, aztán sarkon fordult és egy villanással eltűnt. Csönd ereszkedett rájuk, a Doktor elrakta a szónikust, odalépett Agathához és felsegítette a lányt.
− Jól van?
A lány körülnézett és bólintott. A halántéka hasogatott egy pokoli migrén előhírnökeként. Majd kér a Doktortól valami fájdalomcsillapítót.
− Azért többet ilyet ne.
− Jó, legközelebb ne beszélgessen mindenféle idegennel egy idegen piactéren.
− Jó, igen, én vagyok a hibás – sóhajtott fel Agatha. – Elment az álomtolvaj? Ugye el? Ugye nem kell megismételni ezt a baromságot.
− Pedig könnyen ment – válaszolta a Doktor.
Agatha a halántékát masszírozta, aztán a Doktor felé fordult.
− A hálószobámba leszek – sóhajtotta. – Ledőlök. És köszönöm.
A Doktor elmosolyodott, és kacsintott.
− Lassan szokássá válik, hogy megmentem. Elvégre Doktor vagyok, ez a dolgom.
Az utjaik elválltak a folyosón. A Doktor az irányítóterem felé indult, míg Agatha a szobájába. Mikor beért, végigheveredett az ágyon és sokáig a plafont nézte. A falakat bíborcsíkos tapéta fedte. A sarokban egy könyvespolc állt, tele különféle könyvekkel. Több hálószoba is volt a TARDIS-on, Agatha gyakran elgondolkodott, hogy előtte még hányan lehettek a TARDIS utasai.
Lehunyta a szemét, és kifújta a levegőt. A fejfájás kezdett elhatalmasodni, de öröm volt úgy a sötétségbe nézni, hogy nincs ott semmi. Igen, a rémálmoknak egy darabig vége. Többet nem vállalta volna be ezt.
Elgondolkodott, hogy mennyit változott az élete. Előbb az idő érzékelése. Már sok helyet és időt járt be a Doktorral. Mintha napok lettek volna, de ha ránézett a karórájára, meglátta hogy csak egy napja vannak úton.
Legalábbis ezt érezte relatív időnek, a Doktor időszámítása szerint már hónapok óta voltak úton. Végül is az időúrnak hatalmába állt, hogy az indulása utána percbe vigye őket.
Ez utóbbi gondolatmenet csak fokozta a fejfájását.
Nem tudott aludni. Előbb a fejfájás miatt, aztán érezte, hogy valaki áll az ajtaja előtt. Pontosabban már előbb hallotta az ismerős morgást, és hogy az a valami bámulja a kulcslyukon keresztül. Agatha azonnal felült az ágyon, a tekintetét az ajtóra szegezte. A majomember várta.
− Mi van? – suttogta, és nyelt egyet. A lámpák lekapcsoltak, mikor kapirgálás hallatszott az ajtón. Nem volt vége, sőt, csak most kezdődött....


A Doktor lekérte a TARDIS környezeti szenzorai által felvett adatokat, pontosabban Agatha agyhullámainak görbéjét. Ahogy gyanította, a lány a szülőkorához képest kiugró pszichikus képességeket mutatott, hisz képes volt üzenetet küldeni számára a pszichikus papíron keresztül.
Nyugtalanító volt, ahogy az is, hogy ilyen könnyen legyőzte az álomtolvajt. Ifjúkorában olvasta olyan időurak feljegyzéseit, akik megküzdöttek ezekkel a bestiákkal. Rettentő nehéznek írták le a harcot, valamint említést tettek olyan időurakról akik nem úszták meg ép elmével a harcot. Igen, túl simán ment.
Valószínűleg már legyengült, vagy öreg példány volt. Talán az utolsó a fajtájából. A Doktor felsóhajtott erre a gondolatra. Az utolsó...
Biztosan belefáradt a magányos vándorlásba, a csendbe és feladta. A Doktor egy pillanatra szánta a lényt. Ez a szánalom azonban azonnal elszállt, amikor arra gondolt, hogy az álomtolvaj valószínűleg rápályázott. A feljegyzések arról szóltak, hogy ezek a teremtmények szeretik a drámai hatást. Az utolsó álomtolvaj bosszút áll az utolsó időúron.
Vállat vont és felállt. Sajnálta, hogy ezt kellett tennie a lénnyel. Azonban az egy ragadozó volt, ráadásul az egyik legveszélyesebb. Ő csak a társát és persze magát védte. Ő még tudott harcolni, ő nem fogja feladni.
Be fogja bizonyítani, hogy ez az arc nem hiába kapott immár harmadik lehetőséget. De előbb még beül a könyvtárba, de előtte csinál magának a konyhán egy tál banánpudingot és elolvas egy Agatha Christie krimit, esetleg elővesz egy régi Superman képregényt. Hirtelen nem tudott választani.
Már az ajtó fele tartott, mikor kopogtatni kezdtek. A Doktor megállt, rossz érzése lett. Olyan rossz érzése, ami csak akkor...
− Agatha? – kérdezte, az ereibe megfagyott a vér. Az öltönye belső zsebébe nyúlt, és óvatosan előhúzta a szónikust. – Van ott valaki?
Újra kopogtattak.
A bal kezébe vette a szónikust, maga elé emelte és lassan elindult az ajtó felé. Ha Agatha lett volna, akkor nem kopogtatna. Belépne az irányítóterembe, köszönne és elsütne valami pimasz poént.
Valaki volt az időgépében, akiről nem tudott, és ha ez így van, akkor az nem sok jót jelent. Újra kopogtattak. Az irányítóteremben hirtelen nagyon hideg lett. Talán elromlott a TARDIS  első környezetszabályozója.
Most már dörömböltek az ajtón. Az időúr odalépett, a kezét a kilincsre rakta és lenyomta. Az ajtón túl csak egy előrehaladó folyosót és az abba belefutó másikat látta. És mintha egy árnyék suhant volna el.
− Szellemek, a TARDIS-on? – kérdezte döbbenten.
Az ajtón túlról jövő szuszogás elhallgatott, Agatha legyőzte a félelmét és kilépett. A folyosón balra és jobbra nézett, de senkit se látott. Lehet kikészültek az idegei, vagy tényleg van valami TARDIS-on. A falak felé pillantott és elindult az irányítóterem felé, közben próbálta kizárni a tényt az agyából, hogy valaki figyeli hátulról.
Kezdésnek megállt, hátrapillantott, de senkit nem látott a folyosó végében. Vállat vont, eszébe jutottak a Doktor szavai. Egy élőlényben voltak, a TARDIS valószínűleg szemmel tartja a saját belsejét. Ha tényleg egy élő űrhajó, vagy időgép volt, akkor vajon hogy lélegzik, hogy táplálkozik, hogy zajlanak az életfunkciói. Agatha arra jutott, hogy az időgép egy növény, talán fotoszintetizál.
Egy pillanatra megrémült a saját gondolataitól és felpillantott a plafonra.
− Bocsi, remélem nincs harag – kezdte mondani hangosan. – Nem akartalak megsérteni, de tudod, én is tudós vagyok. Mint a gazdád, vagy a pilótád, vagy a barátod. Nem tudom, hogy mi neked a Doktor.
A TARDIS nem válaszolt neki. Közömbösen hallgatott, ha volt is véleménye, akkor megtartotta magának.
− Jó, semmi gond. Ha neked így jó, akkor nem beszélek tovább. Bocsánat, tényleg. Biztos idegesítelek.
Az orrát átható pézsmaszag csapta meg, mint egy állat nedves bundája. A szeme sarkából meglátta a nyomába cammogó majomembert. A szíve összeszorult, mikor megfordult, de a lénynek nyoma sem volt. Ekkor eredt futásnak. Az a folyosó, amin haladt, egy másikat keresztezett.
Jó, csak oda kell befordulni és már ott is van, a Doktornál. Együtt a végére járnak, mint mindig. Azonban halk morgás hallatszott, a lány megfordult és már tudta, hogy a majomember ott van.
A lány elrugaszkodott, de a következő pillanatban a plafonra szerelt világítótestek egymás után kialudtak. Agatha háttal a falnak simult, a szíve hevesen dobogott. A sötétségből léptek hallatszottak.
− A majomember – súgta a sötétségnek.


A Doktor kinyitotta az ajtót, és elindult a folyosón. A következő pillanatban a lámpák egyenként hunytak ki. Az időúr maximálisra állította a szónikus csavarhúzó hangerejét és rendíthetetlenül megindult előre.
A kihunyó fények alapján a TARDIS energiamátrixában ingadózások lehettek. Ami nem sok jóval kecsegtetett. A TARDIS nem elromlani szokott, hanem megbetegedni. És meggyógyítani nehezebb volt, mint megjavítani. A szívei hevesebben kezdtek el verni...
A sarkon túl kimért lépéseket hallott. Az időúr hátán felállt a szőr.
Ezt az érzést hívhatják úgy az emberek, hogy „valaki átlépett a sírjukon”. A Doktor azonban máshogy ismerte.
Találkozni önmagával. Kilépett a folyósora és szembefordult a sötétséggel. Egy alak állt neki háttal szemben. Szálfaegyenesen, ahogy a Doktor szeme hozzászokott a sötétséghez, felismerte a többi részletet is.
− Na, ne – mondta, és maga elé emelte a csavarhúzóját. – Takarodj innen!
Az alak félig hátrafordította a fejét. A Doktor látta a rövid szakáll és a csapzott, a vészterhes évek alatt megőszült haj körvonalait. Ő mindig felismerte az inkarnációit...
Agatha megmerevedett, amikor meglátta a sötétségben a majomember homályos foltját. A teremtmény is megmerevedett, beleszimatolt a levegőbe. Aztán felüvöltött, egyszerre volt ez állati vonyítás és emberi kiáltás. Hátborzongató volt.
A szíve hevesebben kezdett el verni, mikor a lény újra felszegte roppant fejét és elüvöltötte magát.
Mély levegőt vett, és bánta, hogy nincs  nála valami fegyver. És a másik kérdés, hol a Doktor? Miért nem tud róla, hogy valami oda nem illő létforma van a fedélzeten? Vagy lehet, tud róla?
A lány véget sem érhetett a gondolatmenete végére, mikor a majom előrelendült. A lény megragadta Agatha vállát.
Nem is tudott sikítani, mikor a majomember baltával faragott arca helyén a Doktor dühtől eltorzult, de ismerős arca jelent meg. A lány hirtelen nem tudta, hogy mitől rémülhetett meg volna jobban, a majomembertől vagy egy tényleg dühös több száz éves időutazótól.
− Agatha, maga?
Levette a lányról a kezeit és zsebre dugta őket.
− Ezt én is kérdezhetném Doktor, de engem most az érdekelne, hogy mi a fene baja van magának?
Az időúr végigsimított a haján, és fújt egyet.
− Csak összetévesztettem valakivel.
− Aha, ketten vagyunk a fedélzeten, de összetévesztett valakivel. Ez azért teljesítmény.
– Nem látott senkit?
– Most hogy itt tartunk, láttam egy majomembert. Az álmaimból, tudja amiről meséltem. A gyerekkori rémálmaimból. Maga?
A Doktor elgondolkodott, az irányítóterem felé pillantott és visszanézett a lányra. Agatha nem kapott választ, mert a folyosó hirtelen balra dőlt. Az időúr megkapaszkodott a fal egyik kitüremkedésébe, aztán elkapta Agathát a grabancánál fogva. A lány felsikított, ahogy a padló újra vízszintesbe állt, de a remegés nem szűnt meg. Az időúr hirtelen futásnak eredt, a lány követte. A férfire a képernyő felé görnyedve talált. És hitetlenkedve rázta a fejét.
– Ez nem lehetséges! – mondta és rávágott a konzolra.
Az irányítóterem hirtelen újra jobbra vetődött. A lány elkapta az ajtófélfát. Az időrotor teljes kapacitáson működött.
– Mi nem lehetséges? – kérdezte a lány aggódva. Amint újra stabilizálódott a TARDIS, Agatha odaugrott és átnézett az időúr válla felett. A képernyőn vörös betűkkel a következő szöveg jelent meg: Tiltott koordináták.
– Ez nem hangzik jól?
– Le fogunk zuhanni – kiáltotta a Doktor, és a konzol túlsó végébe ugrott, Hosszú ujjai szinte elmosódni látszottak, ahogy ide-oda ugráltak a billentyűzeten. Agatha széttárta a kezeit, a Doktor elsápadt, a szemei kiguvadtak. A plafon felől baljós harangszó hallatszott. A TARDIS hirtelen megpördült, kintről robbanás hallatszott. – Erős a vulkáni aktivítás, próbálom letenni a gépet.
– Lehetőleg éljük túl! – kiáltotta Agatha.
A kérdés feltételét, hogy mi nem lehetséges. Talán az hogy egy kívül kisebb, belül nagyobb rendőrségi vészhívó fülkében utazik az időben egy Converse-t viselő matektanár mellett, aki ráadásul nem is ember, vagy az, hogy a TARDIS zuhanni készül.
A leszállás minden volt, csak nem könnyű. Hatalmas csattanással csapódtak a felszínbe. Agatha a padlóra esett, de időben megtámasztotta magát a kezeivel. Az időrotor leállt, a Doktor kifújta a levegőt és odalépett Agathához.
A nő megfogta a neki felkínált kezet és hagyta, hogy felhúzza. A TARDIS nem zuhant tovább, földet értek. A Doktor odalépett, az ajtóhoz és kinyitotta. Belülről, forró, füstös szagú levegő és átható morajlás áradt be. A lány kinézett az ablakon, és elborzadt a látványtól.
A TARDIS egy fennsík szélén állt, és előttük, egészen a láthatárig maga a megelevenedett pokol terült el. Borzalmas mélységű kanyonok amelyekből vörös derengés áradt, jelezve, hogy a mélyükön láva folyik. Fekete hamudombok, és a kőzetben tátongó méretes becsapódási kráterek tarkították a végítéleti tájat.
A háttérben egy vörösen lángoló hegység magasodott. A lábánál egy vörös fényfolt világított.  Az eget bíborban izzó felhők takarták, elzárva a nap fényét. A vigasztalan tájon csak a vulkánok által árasztott vérvörös félhomály világított meg valamit. Agatha rápillantott a Doktorra, és látta, hogy a férfi elsápadt.
– Hol vagyunk, Doktor? – kérdezte meg végül.
– Egy helyen – mondta az időúr, becsapta az ajtót és odalépett az irányítópulthoz. Elolvasta a képernyőn sorjázó adatokat és bólintott. – És három órát kell várnunk, és megyünk is innen. Nem is akarok visszajönni.
– Ó, egy helyen, nagyon jó. És mi történt?
– Átjutottunk a galaxis legnagyobb időzárán, a TARDIS energiája pedig kritikus szintre csökkent. Várnunk kell, míg feltölti magát. Itt van a közelben az időenergia kiapadhatatlan forrása.
– Addig mi lesz?
– Várunk – válaszolta a Doktor, és leült a konzol előtt lévő székbe. Amikor meglátta, hogy Agatha nézi, felrakta a konzolra a lábait, a kezeit összekulcsolta a tarkóján és a plafont kezdte el nézni.
Próbált lazának látszani, de a lány – ha nem is érezte -, de látta, hogy a lelke mélyén feszült. Nem merte megkérdezni, hogy már megint mi baja van az időúrnak.
– A könyvtárban leszek – mondta a Doktornak, sarkon fordult és elindult az irányítóterem kijárata felé. A világítás már régen visszatért, nem volt nyoma sem a majomembernek, se annak a lénynek, amely a Doktort kísérthette. Ekkor a lány hirtelen megállt, eszébe jutott valami. – És mi van az álomtolvajjal?
A Doktor ránézett, és megrázta a fejét.
– Nem tudom, biztos csak megsebesítettem. Mielőtt elpusztult volna, egy utolsó kétségbeesett manőverrel idehozott minket.
– Jó, de miért pont ide? Mi lehet ebben a bolygóban a különleges, hogy idehozot?
– Kiválasztott egy véletlenszerű koordinátát a TARDIS adatbázisából, ami pont egy ilyen kellően barátságtalan bolygóra mutatott, és ide-hozott, hogy végleg legyőzzön. Három óra, és elmegyünk innen, végleg. – A Doktor hangjából ingerültség hallatszott. Agatha felhúzta a szemöldökét.
Már megkérdezte, hogy egyáltalán mit látott a férfi, mikor sercegés hallatszott a plafon felől. A következő pillanatban egy átható, magas női hang töltötte be az irányítót.
− Segítség... segítség, a bolyg... – A szavai statikus zörejbe fulladtak. – Az utolsó erődünk is elesett. – Az elnyújtott sistergés elnyomta a következő mondatot. – Segítség! Valaki segítsen!
A TARDIS automatikusan felrajzolta a terület környező térképét, és egy nagy kék körrel jelezte az adás jelét. Egy közeli hegység feléjük eső oldalán volt, és vörösen villogott. Jelezve, hogy még mindig aktív a segélykérő jel.
− Doktor, hogy tervez átvágni a lávamezőn? – kérdezte Agatha.
− Hogy tessék? – kérdezte a férfi.
− Tudja, a hős Doktor és hűséges csatlósa átvág tűzön, dacol a vulkánokkal, hogy mindenkit megmentsen. Na?
Az időúr lehajtotta a fejét.
− Nem, sajnálom. Nagyon sajnálom, de azoknak ott a városban már semmi esélye.
− Ugyan, még aktív a jel. Biztos várnak minket, hogy kivigyük őket ebből a pokolból – mondta Agatha mosolyogva.
− Túl veszélyes, az egész bolygó instabil. Ráadásul a TARDIS-al sem mehettünk – válaszolta csüggedten az időúr. A lány érezte, hogy a férfiból csak úgy árad a kétségbeesés és a bűntudat. – Veszett ügy, az egész az.
− Jó, szeretném tudni, hogy maga mi alapján dönt arról, hogy valami veszett ügy vagy sem – mondta Agatha ingerülten. – Például, Holmes a parkban. Tudja, mikor mellbe lőtt az a fémtojás. Akkor mi alapján döntötte el, hogy én veszett ügy vagyok? Na?
− Agatha... – mondta a Doktor halkan.
− Van egy elméletem, hogy miért vannak útitársai. Ha nincs igazam, akkor cáfoljon meg. Elvégre kettőnk közül maga a Doktor. Én még a doktorimat sem írtam meg, de mindegy. Azért, hogy valaki lefogja a kezét, hogy ne egyedül döntsön. És ez teljesen logikátlan döntés magától,– rámutatott a képernyőn villogó pontra -, hogy ott, azokat az embereket nem menti meg. Szóval, én az útitársaként azt tanácsolom, hogy álljunk fel és induljunk meg, és hozzuk ki azokat az embereket.
− Túlságosan veszélyes.
A lány sarkon fordult és elindult az ajtó felé, a válla fölött a Doktor felé pillantott.
− Jó, besétálni a gyíkemberek és a kiborgok közé nem volt veszélyes, de átkelni egy fortyogó lávamezőn az. Na, tudja mit. Én megcsinálom a maga munkáját, utánam kell jönnie, hogy megmentsen!
A lány kilépett az irányítóteremből, faképnél hagyva a megilletődött Doktort.
Az időúr visszafordult a képernyőhöz, és már megnyomta volna a gombot, hogy utasítsa a TARDIS-t az ajtók bezárása. A keze azonban megállt félúton, és arra az ajtóra nézett, ahol Agatha eltűnt.
Gyakran elképzelte, hogy találkozik valahol egy dzsinnel, egy jó tündérrel egy szuperfejlett, isteni erejű komputerrel vagy akár magával a mikulással. Ő azt kívánta volna, hogy vigye vissza pont ide, ebbe a pillanatba.
Vagy adjon lehetőséget arra, hogy úgy ahogy jóvá tegye a tettét, hogy valahogy törlesszen, vezekeljen és bocsánatot nyerjen. Olyan furcsán sorszerű volt ez a pillanat. Úgy fest, hogy csak eddig futott a lángok elől. Úgy, hogy valójában végig feléjük tartott, és most itt van. Kihúzta magát.
Agathának igaza van, ő a Doktor, és minden körülmények között legyen hű az esküjéhez. Ekkor nyílt ki az ajtó, és a lány tért vissza az irányítóba.
− Jó, hol vannak a szkafandereket rejtő szoba? – kérdezte lemondóan. – Ugye a TARDIS-nak vannak űrruhái?
− Elvezetem oda – válaszolta az időúr. – És kiválasztom a magamnak való méretet. Én is megyek – mosolyodott el, és kacsintott.
A lány helyeslően bólintott.


Agatha nehéz csizmája alatt megcsikordult a hő miatt megüvegesedett homok. Miután lementek a fennsíkról, a lány visszafordult a TARDIS irányába. A rendőrségi vészhívófülkének álcázott időgép még mindig ott állt.
Egy ilyen szokványos tárgy, egy végítélet szaggatta bolygó felszínén.
− Ha nem tudnám, hogy ez igaz, akkor azt mondanám, hogy ez egy rémálom – mondta Agatha az adóvevőbe. Csak ezen keresztül tudtak kommunikálni, mivel a környező világ hangosan morajlott. Néha hallatszott egy roppanás vagy egy átható hangú dörej, ahogy a bolygó kérge itt-ott megadta magát.
− Ez lehet az egyik vicces dolog a velem való utazásban. Annyi furcsa dolgot lát, hogy hirtelen nem tudja, hogy mikor álmodik, vagy mikor nem.
A páros folytatta az útját a vigasztalan tájon. Ember nagyságú fekete sziklák között sétáltak. Néha szisszenve gázok kénsárga oszlopa tört fel a közelükben.
− Mi történik ezzel a bolygóval?
A Doktor vállat vont, és tovább lépdelt. A horizonton továbbra is ott világított a vörös fényfolt.
− Felrobban. A kis dolgok, mint a mikrohullámú sütőben felejtett kolbász, gyorsan robbannak fel. Egy olyan nagy tárgy, mint egy bolygó magja viszont lassan, akár egy fél napba is beletelhet, mire teljesen aktiválódik. Sietnünk kell.
− Mitől robbanhat fel egy bolygó?
A vörös szkafandert viselő férfi megvonta a vállát.
− Ritkább jelenség a természetben, mint gondolná. Egy bolygó magja hihetetlenül stabil, a működésében nem léphet fel semmi olyan probléma, ami végül a robbanáshoz vezethet. Inkább lassan kihűlnek, vagy megszűnik az áramlás. Akkor történik meg, ha valaki előidézi.
− Például?
Az időúr nem válaszolt, egy hatalmas repedés szelte kettőbe a fennsíkot, amin át egy természetes kőhíd ívelt át. Stabilnak tűnt, de nem nyújtott bizalomgerjesztő látványt. Főleg az alatta lassan araszoló magmafolyam.
− Ó, te szent ég – szólalt meg Agatha.
− Végül is, jobb mint ha egy évezredes kötélhíd lenne, elkorhadt deszkákkal...
− Alatta egy aligátorokkal teli folyóval. Érti, aligátorok, Indiában!
A Doktor a lány felé fordult, a sisak belső reflektorai által megvilágított arcán mosoly jelent meg.
− Legalább nem üldöznek minket Káli istennő őrült banditái. Higgye el tapasztaltam már, nem valami kellemes. Ahogy Káli sem, érti négy pár kar meg pikkelyek, meg méregfogak.
A Doktor rálépett a hídra és óvatosan elsétált a közepéig. Agatha követte, lenézett a magmára. A halk bugyorgás ami belőle áradt, hát olyan volt, mint amikor a nevelőanyja húslevest főzött neki. Megkordult a gyomra, aztán összeszorult a képzelettársítástól.
A férfi mellé lépett, a lány párszor rálépett a kőre. Semmi sem történt. Elég széles és stabil volt, hogy mindkettőjüket elbírja.
− És hogy volt Kálival?
Elindultak egymás mellett, az időúr pedig mesélni kezdett.
− Indiában jártam, 1856-ban, a Brit...
A lány felemelte a hüvelykujját, belefojtva a Doktorba a szót. A morajlás egyre erősödött, a hídon gyenge rezgés ment át, ami egyre jobban erősödni kezdett. A kőalakzat közepén egy hajszálrepedés futott át. A Doktor azonnal felkiáltott.
− Futás! – és úgy tett, Agatha kötelességtudóan a nyomába eredt. A remegés hirtelen földindulássá dagadt. A híd közepe hangos reccsenéssel szakadt le, aztán egy újabb darab, majd a következő is levált. Az őslénykutató már szinte érezte, hogy a talpa alatt kicsúszik a talaj, mikor a Doktor lemaradt. A lány elrohant az időúr mellett, az hirtelen elkapta a bal vállát és maga keményen maga elé lökte Agathát. A férfi alatt a következő pillanatban leszakadt a szikla.
Az időúr meg sem tántorodott, de Agatha már akkor hasra vetette magát és a zuhanó férfi után nyúlt. Ő reflexszerűen elkapta a lány alkarját, és hagyta, hogy a lány felhúzza. Együtt jutottak el egy laposabb sziklához és várták meg, hogy a rengés csillapodjon. Holmes egy nagyobb sziklalapnak vetette a hátát, és az előtte gubbasztó és ziháló férfira pillantott.
− Ne, ne mondjon semmit. Mit kezdenék egy felrobbanni készülő bolygón, egy űrember nélkül?
− Általában én szoktam ezt csinálni – válaszolta az időúr. – És a jóképűt kihagyta.
− Na, arról álmodhat! – vágta rá Agatha, a nevetés egyszerre tört ki belőlük. Öt percet pihenhettek, mikor úgy döntöttek, hogy folytatják az útjukat. Agatha fejével oda intett, ami a hídból maradt.
− Hogy jutunk vissza? – kérdezte.
− Nyugalom, a városban szerezhetünk segítséget.
− Maga szerint segíthetnek?
Az időúr konokul elindult előre.
− Biztosra veszem, hogy segíthetnek – válaszolta.
Innen egy kanyargós és sötét szurdokba vezetett az útjuk. A falai olyan magasra nyúltak, hogy eltakarták az ég vigasztalan látványát, hogy Agatha azt hitte, hogy egy barlangban haladnak. Felkapcsolták a sisaklámpáikat. A fénypászmák cseppköveket és a padlóban lévő apró repedéseket világítottak meg.
Élőlénynek semmi jele nem volt. Agatha ezért is lepődött meg, mikor a Doktor megállt és felemelte a kezét.
− Már halott – suttogta.
A fal mellett egy dalek gubbasztott. A lény perioszkóp végén ülő szemeiben viszont már nem világított fény. Sószóróra emlékeztető testének bal oldalából huzalok álltak ki. Boltozatos fejét vékony, fekete por fedte.
A Doktor undorral figyelte a mozdulatlan gyilkológépet. Agatha szíve pedig összeszorult, az egész emberiség együtt élte meg, mikor ezek a lények elrabolták a Földet az űr egy idegen pontjára.
− Ők művelték ezt a bolygóval?
Az időúr válaszolt, a hangjába mintha részvét bújt volna meg.
− Nem, nem ők. Nekik is része volt benne, de a piros gombot egészen valaki más nyomta meg.
Néhány kanyar, és hamarosan kiértek a szurdokból, egy síkság tárult eléjük, de Agatha máshogy hívta volna. Egyszer a BBC-n látott egy indiai hajóbontó telepről szóló dokumentumfilmet. A lebontandó hajókat egy tengerpartra húzták ki, és itt várták a sorsukat.
Ez a hely is így nézett ki, de itt, ameddig a szem ellátott, a dalekek csészealjformájú hadihajói hevertek. Voltak teljesen épek, csak néhány koromfolt éktelenkedett a fémóriások oldalán, de a legtöbb többé-kevésbé felismerhető rom volt.
− Háború volt – mondta Agatha.
A Doktor komoran bólintott.
− Egy olyan háború, aminek a végén csak vesztesei voltak.
A lány csodálkozva nézett a férfira. Az faarccal nézett végig a pusztuláson, a szemeiben pedig düh lángolt.
− Járt már itt ezen a bolygón?
Az időúr válasz nélkül hagyta, és megindult a roncsok felé. Agatha felindultan követte, már a dalek hajók árnyékában járt, mikor a lány nagy nehezen utolérte.
− Mi a fene folyik itt, Doktor? Mi ez a hely? Mi történt itt? És ami a legfontosabb, mi köze van hozzá?
A férfi szembefordult a lánnyal, aztán az égre, pontosabban az azt fedő vörösen izzó hamufellegre nézett.
− Doktor, nekem elmondhat mindent.
− Háború volt, és ezen a bolygón történt az utolsó csata – sarkon fordult, és tovább folytatta az útját. – A dalekek ostromzár alá vették ezt a világot. Napokig bombázták, a halálsugaraik városokat hamvasztottak el láthatatlan részecskékké.
− Értem, és ezt a bolygót nem tudta megmenteni.
Egy jó ideig csak a Doktor cipőtalpa alatt széttörő üveghomok roppanása hallatszott.
− Erről van szó? – kérdezte a lány.
− Igen.
Egy kettétört csatahajó árnyékába értek. Előtte félig szétroncsolt, halott dalekek csoportja bujkált. A szemcsápjaik a páros felé fordultak. Agatha nyugtalan lett erre, végig azt mondogatta magának, hogy ezek csak halottak. Hirtelen azon kapta magát, hogy a gépekre mered, mikor a Doktor megkopogtatta a vállát. A lány összerezzen erre.
Az időúr a lány háta mögé mutatott. A talajon egy púp jelent meg, és kezdett növekedni.  A tetejéről fekete homok indult meg, folyt végig az oldalán. A következő pillanatban darabokra robbant, és egy lávaoszlop fröccsent elő. A lány legnagyobb meglepetésére a magmagejzír nem esett szét. Megdermedt a levegőben, ormótlan kezeket és lábakat növesztett, aztán a testének tetején megjelent egy horpadásokkal és kitüremkedésekkel borított fej.
A magmaember körbefordult, közben fejének elülső oldalán öklömnyi szemnyílások és egy hatalmas, néma jajkiáltásra formálódó száj formálódott. Hirtelen felmorrant, és nekiindult, észre sem véve a Doktort és Agathát. Odaért a dalekek roncsaihoz és egy dühödt horkantás kíséretében letépte a szörnyeteg szemcsápját.
Az pillanatok alatt felizzott és hamuvá esett szét. Egyenesen bele a bestia tenyerébe, az felemelte és a szájába öntötte a fekete port.
− Helyi lakos? – kérdezte Agatha halálraváltan.
− Nem hiszem – válaszolta a Doktor. – Bár lehet, hogy végig itt éltek a bolygó magjában, és most hogy érzik a végüket, feljönnek, egy utolsó vacsorára.
Agatha hamarosan megértette, hogy a Doktor miért is beszélt többes számba. Újabb négy lény tört elő a felszín alól, és kezdték el felemészteni a dalek hajók és járótestek maradványait. Hamarosan több tucatnyian voltak a hajótemetőben. Elhamvasztották a számukra „szaftosnak” tűnő fémdarabokat és a hamvakat a szájukba öntötték. Sokan hangos halványpiros és valószínűleg nagyon forró párát büfögtek fel.
− Ahogy látom, el vannak foglalva a vacsorával, maga szerint, el tudunk mellettük surranni? – mondta Agatha. Az egyik kisebb csoportra pillantott, akik épp egy halott dalek szétszedésén ügyködtek. Az egyik lávalény azon ügyködött, hogy letépje a páncélzat kupolás tetejét, míg két másik társa az oldalán lévő gömbszerű díszítéseket szedték le, aztán tömték a szájukba. Egy negyedik teremtmény mohón a szemcsáp felé nyúlt, körbefogta. Azonban a fejet leszedni próbáló teremtmény rámordult, aztán két oldalról a kisebb lávalény fejére ütött. Az vörös gömböcskékké robbant szét.
A Doktor bólintott.
− Igen, csak ne... ismétlem ne nyúljunk az ételükhöz. – Agathára kacsintott. – Egyszerűbb szabály, mint hogy ne pislogj.
Lassan, és óvatosan elindultak. Hamarosan kiderült, hogy Doktor nagyon is túlzott. Az útjuk két oldalán fémhulladékokból álló hegyek tornyosultak. Rajtuk pedig úgy járkáltak a lávalények, mint a szemétdombon a túlméretezett patkányok. A lány már kezdett belejönni, az útjukba kerülő fémhulladékok kerülgetésébe.
Annyira, hogy elbízta magát. Nagyon is el.
Pár méternyire lemaradt a Doktortól, és úgy döntött, hogy sietni fog. Kikerült egy elgörbült fémdarabot a földön, eltáncolt jobbra egy kibelezett dalek harciváz mellett, de nem számított, hogy véletlenül belerúg egy nagyobb, ismeretlen rendeltetésű fém alkatrészbe. Az balra repült, pendülve csapódott neki a halom aljának. Tőlük balra morgás hallatszott.
A szeméthalom tetején egy magmalény állt, és nézett rájuk. Még több teremtmény nézett rájuk.
− Jó, most jön az, hogy maga megmondta, hogy ne nyúljak a kajájukhoz, igaz?
− Hibázni emberi dolog.
Agatha bólintott, és feltett egy újabb kérdést.
− Diplomácia megoldás nincs, igaz?
− Hát, most itt csak egy módszer van – mondta a Doktor. – Futás!
El se indultak, mikor az összes teremtmény a nyomukba eredt. A lények egyszerűen legurultak a szeméthalmok lejtőjén. Közben elveszett a testük formája, fokozatosan lávagolyóvá változtak.
A megvadult csorda veszett sebességgel loholt a nyomukban. A halott űrhajók burkolata vörösen világított az általuk árasztott lángok fényétől. A Doktor jobbra ugrott.
− Erre! – kiáltotta. Az egyik űrhajó úgy festett, hogy úgy ahogy normálisan letudott szállni. A leszállókarmai a talajba mélyedtek még mindig, a rakodórámpa pedig le volt eresztve. Felszaladtak rajta, egészen bele a hajó belsejébe. Az időúr a szónikal megbuherálta a bejárat melletti a panelt, mire a rámpa csikorogva emelkedett a helyére.
− Ez egy kis ideig feltartja őket – mondta az időúr. A fémen hirtelen egy halványpiros folt jelent meg, ami egyre vörösebbé vált. – Menjünk.
Sietős léptekkel elindultak a folyosón, az első ajtó nyitva volt, a Doktor már sikeresen bezárta. Akadályt gördítve  a hajó fedélzetére jutó lávaszörnyek elé. Futás közben szemügyre vette a folyosót. Sehol egy dísz, egy ablak, tipikus hadihajó. A hátul mögött hangos csattanás hallatszott, ahogy a nyomukban loholó bestiák áttörtek egy újabb ajtót. A bugyborékoló ordításukból jól hallatszott, hogy továbbra sem tettek le az üldözésükről. Egy újabb folyosón fordultak be.
Egy zárt ajtó volt előttük. A Doktor azonnal előkapta a panelhez lépett, leszedte a burkolatot és végigmozgatta a csupasz huzalokon a csavarhúzót. A fémlemez mozdulatlan maradt. Újra próbálkozott, de semmi reakció.
Változtatott a frekvencián.
Agatha hátrafordult, a folyosón ekkor tűnt fel három magmalény. A szájukon keresztül forró gázok távoztak sziszegve.
Ezek a lények nem azért vadásznak ránk, mert el akarnak minket kapni. Megsértettük a területüket, eltűrték. Azonban fenyegetésként tekintenek ránk a táplálékukra. Azt már nem hagyhatják szó nélkül.
− Doktor!
− Ó, a nyomunkban vannak – válaszolta az időúr.
Nem pusztán el akarnak kergetni minket a közeléből, hanem ki is akarnak minket végképp iktatni. Okosak, nagyon is okosak.
Kihúzta a hütőegység szkafanderhez kapcsolódó csövét, aztán kifújta a levegőt. Fegyverként szegezte a magmából álló lényekre, és feléjük kiáltott.
− Kértek egy kis fagyasztott hidrogént?
− Ugye nem időt akar nyerni?
− Igen, kettőnknek! – kiáltotta vissza Agatha.
A lények egyre közeledtek, egy elől két további bestia hátul. Agatha állított a hidrogén nyomásán az alkarjára rászegezett panelen. És diadalittasan felkiáltott. A fehér pára sugár telibe kapta az elülső lényt. Kékesfehér jégpára képződött annak testén. A magmalény szívfacsaró módon felvonyított, a hang elhalt. A jégszoborrá vált teremtmény eldőlt, hangos reccsenéssel darabjaira tört szét
Kettő maradt. Agatha ekkor a padlóra irányította a fehér gőzsugarat, ott is létrehozva egy jégkérget. A lények fájdalmasan ordítottak, mintha csak a saját társukat gyászolnák. Azonban Agatha szerint sokkal inkább érezték a hideget, gyűlölték és rettegték azt.
Mögöttük még több magmalény érkezett. Hamarosan már vagy egy tucatnyian tolongtak a folyosón. Izzó plazmából álló testük csak úgy átvilágított a párolgó hidrogénen.  Az ajtó ekkor nyílt fel. Egy tágas terembe jutottak.
A Doktor azonnal lezárta a helyet. Agatha közben szemügyre vette, és felvonta a szemöldökét. A helyiség kör alaprajzú volt, a közepén egy jókora emelvény. Előtte egy vezérlőpult.
Agatha azonban nem látott rajta gombokat és képernyőket. Az időúr azonnal odament, és elkezdett ügyködni rajta. Agatha megnézte az emelvényt, felvonta a szemöldökét.
− Gondolom, most van egy terve.
− Általában én vagyok az a fickó, akinek szokott lenni – válaszolta az időúr, miközben ténykedni kezdett a gépen. A következő pillanatban egy erőteljes rengés rázta meg a fedélzetet.
− Jó, bocs, hogy megmentettem az életét. És mi a terv?
A terem újra megrázkódott, és az ajtó hirtelen vörösen kezdett izzani. Úgy festett, hogy a magmalények félretették nézeteltéréseiket, és már alulról is támadtak. Tudták, hogy itt vannak bent. A lánynak eszébe jutott, hogy ezek a teremtmények ismerősek.
A volt barátja a prekolumbán kultúrák szakértője volt, és hát elég zűrös fickó. Agatha talán ezért is vonzódott hozzá. Egyszer mesélt a lánynak a cherufe nevű lényekről. Ezek a teremtmények teljes egészében lángokból álltak, és a Perui vulkánok mélyén éltek.
lehetséges, hogy hasonló lények minden bolygó magjában élnek? Akár a szülőotthonának fortyogó belsejében is?
A régi Agatha eddig nem tudott hinni ebben, ahogy a London alatt élő gyíkemberekben sem. Úgy festett, hogy ez a Doktorral töltött idő, megváltoztatta a világlátását.
− Az egy transzmat – mutatott az emelvényre a Doktor. – Egyfajta teleportáló eszköz. A dalekekről sok rosszat lehet elmondani, de azt nem, hogy nem gondolkodnak előre. Szerencsére elég energia van hozzá, hogy ellássuk a gépet.
− Rendben, csak minél gyorsabban – válaszolta a lány.
Hirtelen egy lyuk jelent meg az ajtón, amin keresztül egy izzó magmából álló kar nyomakodott be. A fém ajtó anyaga szinte könnyezni látszott.
− Doktor! Győzze le a férfiúi büszkeségét és mondja meg mit segítsek!
Az időúr összecsapta a kezeit, odalépett Agathához és felvezette az emelvényre. A magmalények ekkor törtek be a terembe.
Agatha a Doktorra pillantott, a férfi a behatoló magmalények felé fordult. A lány nem hallotta, de a szája mozgásáról leolvasta a mondanivalóját.
„Nagyon sajnálom.”
− Allon-sy! – kiáltotta az időúr, mire fény ölelte körbe őket. A lány egy pillanatra úgy érezte, hogy valami hatalmas erő kitépte a térből. Még rá se jöhetett arra, hogy mi történt vele mikor egy szirt mögött találta magát a Doktorral együtt.
Az időúr felpattant és megnézte az alkari paneljét.
− Jó! – kiáltotta. – Egy óra séta, és itt leszünk!
Agatha feltápászkodott és kifújta a levegőt. A szíve még mindig hevesen vert, a következő pillanatban lehuppant a szirt tövébe.
− Ez mindig ilyen durva? – kérdezte.
− Egy idő után hozzászokik majd, egyet se féljen – kacsintott az időúr. A Doktor odahívta a lányt a szírt mellé. A láthatárt egy hatalmas ködfelhő fedte, előtte pedig egy apró épület. Ahogy Agatha meresztette a szemét, azt látta, hogy az egy pajta volt.
− Odanézzen, az nem egy épület?
− Csak egy rom – válaszolta a Doktor. – A lakói már elhagyhatták rég.
Elindultak, ráléptek a hamuborította síkságra. Agatha a szeme sarkából egy vörös fénygömböt látott felvillanni és pillanatok alatt megduzzadni. Az egyik hegy, egy addig szunnyadó vulkán indult be és robbant darabokra.
Hamarosan erre a bolygóra is ez a sors fog várni. Agatha nem akart itt maradni. Minél előbb ki akarta hozni azokat az embereket. Arról a helyről, ami az útjuk végén állt. A Doktor titokzatos viselkedése azonban már kezdte dühíteni. Először azt, hogy a Doktor ennyire önmagához nem méltóan viselkedett.
Mintha csak félt volna valamitől, és azok biztos nem a magmalények, vagy a döglött dalekek voltak. Dehogy, valami más, a férfi léptei sietősek voltak. Agatha emlékezett, hogy gyerekkorában akkor lépkedett így, mikor túl akart lenni a fogorvosi vizsgálaton és kezelésen. A Doktor is túl akart lenni valami, valami fájdalmas dolgon.
Ahogy közeledtek, Agatha egyre jobban kivette, hogy az egy pajta. Egy fából épült, szénatetős pajta, ami meglepő módon jól állta a természet dühöngését. Igazából bármelyik angol szántóföld szélén ott állhatott volna. Épp ezért tűnt bizarrnak a jelenléte.
Már elég közel jutottak, hogy Agatha kivehesse a deszkák erezetét, ha tehette volna, akár be is nézhetett volna az ablakon. A Doktor, azonban aki megfeszített iramot diktált, hirtelen balra kanyarodott.
A lány megállt, az ajtón valaki kopogtatott, majd jött egy hang.
− Segítség! Valaki! – hallatszott belülről egy fojtott gyermeki hang.
A lány tanácstalanul állt. Látta, hogy eltűnik egy fej árnyéka az ablakból. A Doktor után szólt.
− Doktor! Van itt valaki! – Az időúr megállt és a pajtára pillantott, aztán a láthatárt fedő hamufellegre. – Várjon egy kicsit! Egy gyerek van itt.
Az időúr megfordult, és odalépett a pajtához.
− Egy gyerek? – kérdezte döbbenten.
− Lehet, hogy ide menekült a támadás elől, vagy ide rejtették el a szülei. Meg kell mentenünk.
Az időúr felvonta a szemöldökét, és gondterhelten a pajtaajtó felé pillantott. Nem hallatszott semmiféle hang. Valószínűleg megrémítették a kisfiút.
− Jó, Agatha, mennyire ért a gyerekekhez?
− Rágót köptek a hajamba – válaszolta a lány. – Maga szerint hogy tudok bánni velük? És maga.
Az időúr csücsörített, már megint kacsacsőr formájúra torzítva az arcát. Aztán odalépett, és bekopogott.
− Szia, azért jöttünk, hogy segítsünk. Van bent valaki?
Az időúr lenyomta a kilincset, és belépett. Agatha követte az épület belsejébe. Az égen gomolygó felhők által sugárzott vérvörös fény harcias árnyakat rajzolt a fűrészporral felszórt padlóra. A falakra különféle szerszámok voltak fellógatva.
A sarokban egy apró alak gubbasztott.
− Hát itt vagy? – szólalt meg az időúr, tett pár lépést és leguggolt a gyerek előtt. – Hát itt hagytak?
Agatha szeme nagy nehezen hozzászokott a sötétséghez. A fiú csapzott szőke haja a fiú szemébe lógott. Hosszú arcán töprengő arckifejezés ült, a kék szeméből félelem sugárzott. Az időúr levette a sisakját, és biztatóan rámosolygott.
Agatha is így tett. Lélegezhető volt a levegő, csak kicsit fülledt. Végül is nem fulladt meg. Amitől félnie kellett, hogy a levegőbe kerülő izzó hamu és pernye szétmarja a tüdejét.
− Anya és apa azt mondták bújjak el, míg véget ér. – Megtörölte a bal szemét. – Most egyedül vagyok, a sötétben. És van itt egy szörny.
− Milyen szörny? – kérdezte aggódva Agatha.
− Kiskoromban sokszor ijesztgettek vele. Hogy a gyerekek álmaiban öl. Most is itt körözik a ház körül, és engem akar – suttogta. – Bácsi, el tud innen vinni?
Agathának rossz előérzete lett, mielőtt a kisfiú kimondta az utolsó szót.
− Gallifrey-ről? – kérdezte.
− Igen – válaszolta a Doktor. – Ezért jöttünk. Elviszlek, és itt hagyjuk a szörnyet az övéi között.
− És megtalálja azokat, aki miatt elveszítettem a szüleimet.
A Doktor felállt és felvette a sisakját. Agatha bocsánatkérően a fiúra nézett, és követte a férfit. Az a pajta előtt állt, és a félhomályt nézte. A lány odaállt mellé, a homokfelhő mögül pillanatokra felsejlettek egy futurisztikus város körvonalai. Tornyok alkották, a közepéből egy felhőkarcoló méretű fémmonstrum emelkedett az ég felé.
Körülötte dalek csészealjak roncsai hevertek.
− Ez a szülővilágom és az otthonom, Gallifrey.
− Ez itt az otthona?
A Doktor komoran bólintott, és visszapillantott a pajtára. A szél egy pillanatra félrelibbentette a sötét pernye függönyt a város előtt. Agatha látta hogy a város középső részéről egy hatalmas füstoszlop indult meg az ég felé, és az azt borító pernyéből és hamuból álló felhővel. Alulról vörösre festette a város több pontján égő tüzek fénye.
− Igen, a pajta – motyogta az időúr. – A házunk tulajdonában állt, és az ott a Citadella, büszke fővárosa a népemnek. Kultúránk és művészetünk központja.
− Mi történt?
− Az Utolsó Nagy Időháború. Dalekok és időurak vívták időben és térben. Annyira hatalmas volt, hogy a különálló összecsapások nem egyszerű csatának, hanem háborúknak tűntek. Lassan felőrölték az erőinket, és végül ostrom alá vették a Gallifrey-t. Már nem napok, hanem órák kérdése volt, hogy a bolygó ellessen. És ez itt a háború utóhatása, egy elhagyatott csatatér.
A lány a pajta felé nézett, aztán az időúrra.
− A fiú is fajtájabeli?
− Igen, és egy időúr eszményi gazdatest egy álomtolvajnak, az álmai pedig valóságos lakoma. Csak az álmokban tud támadni, ha a valóságban van, akkor csak káprázatot tud kelteni.
A lány körbepillantott a hamufekete síkságon, a lény nyomait kereste, azonban sehol nem találta. A szeme sarkából mintha egy árnyékot látott volna elsuhanni. De lehetett a fény játéka is.
− Akkor kimentjük a fiút, és a lényt pedig itt hagyjuk. És mi lesz a városban lévő túlélőkkel?
Agatha a háta mögé is nézett, és meglátta az ajtóban álló fiút. Mindent látott és hallott.
A Doktor rámosolygott, a fiú megengedett egy erőtlen vigyort. Agathát meglepte a mosoly melegsége. Elgondolkodott, hogy az időúrnak valaha is lehetett e felesége, gyerekei.
− Elviszünk erről a bolygóról – mondta a Doktor. – Minden időúrnak van szkafandere, neked van?
A fiú bólintott.
− Jó, akkor vedd fel.− A gyerek sarkon fordult és berohant a sötétségbe. Hallgatag fiú volt, de Agatha megtudta érteni. Hogy ha a Földdel történt volna ez, akkor ő sem lenne túl beszédes− Innen már közel van. Agatha, veszélyes lesz, de a Citadellában vannak transzmatok. Szerintem minden túlélőt elmehetünk innen. Velem tart?
Agatha sértődött arcot vágott, a derekára rakta a kezeit és felvonta a szemöldökét
− Hát, Doktor. Itt vagyunk egy felrobbanni készülő bolygón. Hát, szerintem elfogadom a felajánlást.
A hátuk mögül léptek hallatszottak. A fiú állt a hátuknál, fehér szkafanderben, várakozóan nézett rájuk.
− Akkor indulhatunk is – mondta a Doktor. Sietős léptekkel indultak el a Citadella felé. A Doktor elkezdett mesélni a fiúnak és Agathának egy történetet, ami vele és Marco Poloval esett meg. A föld átható remegése megszűnt és a porfelleget megmozgató szél is csillapodni kezdett.
Az ember azt is hihette volna, hogy a bolygó magját felkorbácsoló erők már megnyugodtak. Agatha viszont úgy érezte, hogy csak még pihennek egy utolsót a nagy dobás előtt. Azonban minden baj nélkül átmentek a dalek hajó roncsai között.
Ahogy közelebb értek, a lány észrevette, hogy a város körül egy üvegburok van, aminek a felső részén egy jókora lyuk tátongott. A Doktor megállt, és az alkarját a szájához emelte és valami ismeretlen nyelven megszólalt.
Aztán újra, majd harmadszor is.
Semmi.
Agatha odalépett, és megszólalt.
− Valami baj van? – kérdezte a lány.
A Doktor felnézett a Citadellára, pontosabban arra, ami a városból maradt.
− Ez a jel forrása, és semmi válasz. Remélem csak elromlott a kommunikátoruk. Még aktív a jel. Bár az is lehet, hogy...
− .... semmi gond. Bemegyünk, és körülnézünk. Megkeressük, hogy a városon belül hol van az adó. Rendben?
A Doktor bólintott. Az üvegfal aljában hamar találtak egy kaput, amit a Doktor által beütött kóddal kinyitottak. A város belülről még vigasztalanabb látványt nyújtott. A tornyokon lézersugár által ütött lyukak éktelenkedtek, amelyekben lángok tomboltak. A szűk utcákat csak a tüzek vörös fénye festette félhomályosra. Agatha itt-ott bíborvörös rongycsomókat látott, ahogy jobban megnézte őket, észrevette, hogy ezek csontvázak.
Feketére festett koponyák meredtek a túlvilágba. Sokan vörös testpáncélt és sisakot viseltek halálukkor. Csontujjaik között még mindig futurisztikus külsejű fegyvereket viseltek. Agatha sok nyomorékon heverő dalekot látott.
Itt tényleg kegyetlen csata dúlt.
A lánynak nem kellett a Doktorra néznie, hogy tudja, hogy most a poklok poklát éli át.
− Itt lesz valahol a forrás.
 Egy nagyobb térre jutottak, aminek a közepén egy szobor állhatott. A nagy részét lerobbantották, és csak a márványból faragott lábfejek és a talapzat maradt. Előtte pedig páncélos csontváz hevert. Az övében egy gömbalakú tárgy villogott.
A Doktor leguggolt mellé, kivette az adóvevőt, kikapcsolta és teljes erejéből a márványhoz vágta. A berendezés párszor pattant a márványon aztán nekicsapódott az egyik épület falának.
− Átkozott háború! – kiáltotta és körbejárta a szobor talapzatát. – Mindannyian meghaltak, és én vagyok az utolsó a fajtámból! Én! Csak én éltem túl!
A lány odalépett, legszívesebben a dühöngő időúr vállára tette volna a kezét, hogy megnyugtassa, de valami hirtelen megakadályozta. A szeme sarkából észrevette, hogy az egyik csontváz megmozdult.
− Doktor, nyugodjon meg!
− Ennyi, ennyi maradt a fajomból! Akik fényt hoztak a sötét időkben! Népek ezreit emelték fel! Csak csontok és hamvak! – üvöltötte. A hangja visszhangzott a falakról.
− Doktor! Megijeszti a... – A lány ekkor vette észre, hogy a fiú eltűnt. Körbepillantott, a csontvázak remegni, majd vonaglani kezdtek. A Doktor is észrevette, ahogy a halottak feltápászkodtak. A fogsoraik gúnyosan csattogtak, mintha csak nevettek volna rajtuk és a hiábavaló erőfeszítéseiken.
A téren csontvázak ezrei álltak sorba, és kattogtatták a fogaikat. A Doktor szembefordult velük.
− Eltűnt a gyerek – mondta az időúr. – Ezek a csontvázak, valószínűleg belülről valamiféle kompozít anyaggal erősítették meg őket. Valaki ezt jó viccnek gondolja.
− A csontvázak nem tudnak mozogni – válaszolta Agatha, ahogy a csontvázak csak közeledtek.
− Telekinetikus energia esetleg – mondta a Doktor. – Valaki a bolondját járatja velünk. Akárki hallja ezt, nem vicces.
− Ezek halottak! Nem mozoghatnak! Egy lehetőség van, álmodunk! Ez egy álom!
Az egyik csontváz hirtelen megjelent előtte, megragadta a karját. A hideg csontujjak a lány alkarjára szorultak. A következő pillanatban Agathát magával rántotta. A lány a Doktor felé kiáltott.
− Ez csak egy álom! Doktor, ez csak egy álom.
Agatha szeme felpattant, a lány azonnal felemelte a fejét. A lány az íróasztalánál ült. A lámpa megvilágította az asztalon lévő könyvet.
− Csak egy álom volt, egy álom volt – motyogta magában. Felállt a székből, és az ajtó felé nézett. Mindent álmodott, amit átélt, úgy festett, hogy az álomtolvaj valamiért elengedte. Hisz a Doktor volt számára az értékes.
Megtörölte a szemét és szaporán pislogott. Mindent látott, a Doktor álmában járt. Látta a pusztuló világot, amit az időúr úgy hívott hogy otthon. Hogy lehetett képes erre? Belépni egy másik ember vagy lény álmába?
Nem talált erre válasz. Elviekben ez volt a munkája, hogy kevés tényből válaszokat rakjon össze. Lehet, hogy neki voltak különleges képességei. Talán a Doktor tudja a választ, sőt ő egész biztosan tudja.
Kilépett a folyosóra, és elindult az irányítóterem felé. Azt is álmodta, mikor a Doktor kiszedte belőle az álomtolvajt. Hisz az íróasztalnál ébredt fel. Biztos, hogy ott aludt el. Végigment a folyosón, és belépett az irányítóterembe.
A legnagyobb meglepetésére egy számára ismerős, de cseppet sem barátságos helyen találta magát. A barlangban.
A közepén egy hatalmas tűz éget, a fénye a falakra felmázolt állatalakokat világítottak meg. Élettel töltve meg az őstulkok, bölények és barlangi oroszlánok képeit. A lány  azt hitte, hogy a teremtmények tényleg egymást üldözik.
Azonban csak ez a fény játéka volt. Agatha megfordult, de az ajtó már nem volt ott. Újra a lángok felé nézett, próbált logikus választ találni arra, hogy hol is van. A TARDIS-nak rengeteg többé-kevésbé hasznos szobája és terme volt. Miért ne lehetne egy őskori barlang is? Mondjuk egy emlék a Doktor régebbi kalandjából.
A lány megtörölte a jobb szemét, úgy érezte mintha bármikor kicsúszna a lába alól a talaj. Valahogy csak kijuthat innen. Elkezdte kopogtatni és tapogatni a falakat, valódi, hideg, nyirkos sziklából volt. Tőle balra megmozdult valami, az árnyékból egy fekete szőrrel borított kéz nyúlt ki, a majomember többi része követte. A teremtmény kiegyenesedett és Agathára meresztette öklömnyi szemeit.
Agatha megfordult, a sötétségből további majomemberek léptek ki a tűz fényében. A kezükben pattintott kőkéseket és félbetört combcsontokból készült bunkókat tartottak. Éhesen morogtak Agathára.
Gyerekkorának rémei, mennyiszer sírt fel álmából és most itt vannak. Megelevenedve, a valóságban. Ekkor eszébe jutott, hogy ezek eddig csak akkor tűntek fel, mikor álmodott. Amikor meglepte egy a TARDIS folyosóján, mielőtt lezuhantak volna a Gallifreyn. Az akkor csak...
A majmok hirtelen megragadták Agathát és a sziklapadlóra lökték. Egy-egy majomember a bokáit, egy másik pár pedig a csuklóját szorították a földre. A fejénél álló teremtmény magasra emelt egy emberfej nagyságú sziklát.
... álom!
Minden összeállt. Abban az álmában, mikor ezek visszatértek, az állt a múzeumi táblán, hogy „Homo piltdownensis”, vagyis a Piltdown ember. Az ötvenes években derült ki, hogy egy kreálmány, egy hamisítvány.
Gyerekkorában kísértették ezek éjszaka. Hát, úgy fest, hogy ezt az emléket is álmodta. Soha nem félt ezektől... A majomemberek szorítása gyengült, a lány könnyen kiszabadult, felpattant és a barlang túlsó végébe rohant. Ekkor látta meg, hogy ezek a lények valójában gorillajelmezbe öltözött emberek.
Az őt feláldozni akaró példány előrelépett. A lány kifújta a levegőt, mikor az a valaki fojtott női hangon megszólalt.
− Szép gondolatmenet, drágám. – A jelmezes ekkor levette a fejét, egy nő, arisztokratikus arca bukkant fel alatta. Szőke haja a vállára omlott. – Tízezer évenként fordul elő, hogy valaki kicsúszik a karmaim közül. Nos, kedvesem, neked sikerült.
A lány felismerte a nőt, a piacról, aki a négyfejű kaméleont akarta neked eladni. Az Álomtolvaj titokzatosan elmosolyodott.
− Elrontottad a játékomat, de veled élvezetes volt játszani ezt. Bizonyos szempontból nyertem, Aggie, kedvesem. Felismertem, hogy hatalmas lehetőségek rejlenek benned.  Valamint érdekes személyiség vagy...
− Ki vagy?
A nő elkezdett kibújni a jelmezből. Levedlett bőrként vetette le, felfedve az általa viselt elegáns, keleties ruhákat.
− A nevem Adira, és Aggie. Élmény lesz veled beszélgetni ezekről a dolgokról – kacsintott. – Jó sokáig.
− És hol a Doktor?
− Ó, szent ég! Szakadj már le róla! Neki más dolga van! Nem ér most veled foglalkozni.


A Doktor harmadszor ordította Agatha nevét, miután a lány eltűnt a csontvázak között. Az időúr egy torony felső szintjére menekült. Mindent megpróbált, hogy megállítsa és végső nyugalmat adjon meggyalázott  honfitársainak.
De azok csak jöttek. Az időurak fővárosába új élet költözött, ahogy a temetetlen holtak felébredtek. A férfi kifújta a levegőt, mikor bemenekült egy üres szobába és eltorlaszolta az ajtót. A csontvázak azonban megpróbáltak betörni, újra és újra.
A férfi azonnal elkezdett fel-alá járkálni, és valami terven töprengeni. Mindent megpróbált, elszakítani az esetleges cybertechnológiát kikapcsolni, vagy mást. Semmi. Nem is maga miatt.
Meg akarta menteni Agathát, de az úgy nem ment, ha nem volt vele az időgépe. Magában számolni kezdett. Ötpercnyi fejmatek után arra jutott, hogy a TARDIS-nak még fél óra van hátra a feltöltődésig. Végül már nem volt semmi ötlete, kiállt az ablakhoz és figyelni kezdte a város látványát.
A tekintete elkalandozott a tornyok felett, egészen a vulkánok által szaggatott síkságokig. Látta, hogy a repedésekből láva türemkedik fel. A láthatárt alkonyi fénybe vonták a kitörő vulkánok. A föld pedig remegett, mintha csak Gallfrey a saját gyermekeit és a bekövetkező pusztulását siratná. A világa itt és most fog elpusztulni, és valószínűleg ő is vele együtt.
Bár ha kibírja a fél órát, akkor a TARDIS eljön érte.
De most csak ő fog megmenekülni, senki más. Ekkor vette észre, hogy a szűk utcákról eltűnt a holtak serege. A háta mögött egy alak állt. A mellkasa alatti rész teljesen sötétben maradt, de jól látszott, hogy barna, kopott bőrkabátot és a mellkasán átvetett töltényövet viselt.
Mint egy harcos, és nem egy gyógyító.
– Ez a pillanat, igaz? Eljöttél, hogy szembesíts a bűneinkkel – mondta a Doktor. – Mindig előled futottam, a tetteid elől. Egyre gyorsabban, végül pedig ide értél. Csak azért, hogy valakinek gyónjak?
Hirtelen megfordult, és az alak helyén a fiú állt. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy rettegett volna. Egyenesen állt, és a Doktor nézte. A férfi belenézett az ifjú időúr szemeibe, és zavarba ejtően ismerősnek találta.
A fiú elmosolyodott és ő is az ablakhoz lépett.
– Hogyan válhatnék olyan jó emberré, mint te, Doktor? – kérdezte.
– Nem vagyok jó, csak egy bolond vagyok, egy kék fülkével.
– Most biztos szörnyetegnek gondolod magad – válaszolta a fiúcska kimérten. – Gondolj bele, a szörnyeket csak a szörnyek ítélhetik meg.
Az utcán lévő dalek roncsok hirtelen elindultak egymás felé. Az oldaluk felpattant, az előtüremkedő huzalok pedig mint egy polip éhes csápjai kezdtek el nyújtózni a többi felé.
– Mi ez? – kérdezte halálra váltan a Doktor.
A dalekok roncsaiból egy hatalmas lény állt össze. Az összecsavarodott huzalok izomrostok alakjait vették át, amelyekre második bőrként húzódtak a szétszórt borítólemezek. Egy hat méter magas humanoid lény öltött alakot a dalekek részeiből. A Doktor felé fordította kupolás fejét és rekedtes vonyítást hallatva elindult a rejtekhelye felé.
– A bírád, Doktor!


– Mit művelsz vele? – kérdezte Agatha.
Adira vállat vont, és elmosolyodott.
– Azt amit évmilliók óta sok más értelmes lénnyel. Az álmaikon keresztül veszem át az irányítást felettük. – Végigmutatott magán. – Ezt a gazdatestet már régen meguntam. A Doktoré megfelelő volt. Sőt, sértően könnyű. Csak azt az álmát kellett neki megadni, és végletekig kifacsarni, hogy mindenkit megmenthet. Te csak az eszköz voltál ehhez, meg a képességeid. Azonban minél többet használom a te agyadat, arra gondolok, hogy talán a te zabolázatlan képességeidre van szükségem. Mit szólnál, hogy ha csak társbérlő lennék?
Agatha végig tartotta a szemkontaktus az álomtolvajjal. A két nő hamarosan körözni kezdett a barlangba, egy táncot járva. Arra várva, hogy melyikük csap le hamarabb másikra.
– Nem kellene harcként felfognod ezt az egészet Agatha Holmes. Két tudat is lehet egy testben. Ott leszek a háttérben, és tanítalak, édesem.  Általam te az egész Föld királynője lehetnél. Figyelj, minden tízezer évben csak egyszer teszek ilyen ígéretet.
Agatha elmosolyodott erre. Adira viszonozta egy széles vigyorral.
– Szóval paloták, egy piramis, a bolygó egész pontján hat méter magas Agatha Holmes szobrok. Templomok? Ugye lesznek templomok? Meglehetne majd oldani, hogy egész nap a Mischa Collins és a Jensen Ackles legyezgessen? Mondd, hogy igen!
– Igen – válaszolta Adira fellelkesülten.
– És jó lenne, hogy ha a Jared Padalecki etetne egész nap gyümölcsökkel. Juj, olyan imádnivaló az a pasas.
Az álomtolvaj széttárta a karjait, és meghajolt.
– Amit ígérek, azt betartom, ifjú Holmes. És mellé hosszú életet kapsz.
Agatha közben kipróbált valamit. Magában elképzelt egy triceratopsot, felépítette a csontvázat, izmokat rakott rá, végül egy csontgallért és tekintélyes méretű szarvakat. A derekára pedig tüskeformájú tüskéket, miközben zöldesbarna alapon sárga bőrt húzott a testére. Aztán elképzelte, hogy milyen lenne, ha ez az ereje teljében lévő hímként.
A következő pillanatban megrázkódott a barlang padlója, a falon egy repedés jelent meg. Kettőbe vágta az egyik festett bölényt.
– És honnan fogom tudni, hogy álom vagy sem? Ez elég alaptalan állítás, meg a hosszú élet. Elhiszem, hogy megvannak a technikáid, hogy meghosszabbítsd az életemet, de csak azért, hogy a gazdatested ne öregedjen meg és haljon meg. – A falat hirtelen átdöfte két pár szarv, amit aztán egy papagájcsőrben végződő rövid pofa, majd egy kiterjedt, tüskékben végződő gallér követett. A következő pillanatban a triceratops betolta testének többi részét is.
Az állat hirtelen Adira felé horkant, leszegte a fejét és megindult az álomtolvaj felé.
– Ez az én álmom, én tudom irányítani. Szabad akaratomból azt teszek amit akarok! És azt mondom szabad akaratomból, én , Agatha Holmes, hogy: Nem!
Adirán látszott, hogy összezavarodik. Agatha még soha nem érezte magát ennyire nyeregbe. Az álomtolvaj sietősen félreugrott a támadó triceratops útjából, és eltűnt. A lány elképzelte, hogy a dinoszaurusz hátán egy nyereg van.
Felpattant rá, és megveregette az elefántnagyságú állat nyakát.
– Gyerünk, nagyfiú… Mentsük meg a Doktort.
A triceratops nekiindult a falnak, úgy törte át mintha a szikla csak műanyag lenne. A következő pillanatban Agatha már nem a saját álmában volt, hanem a Doktoréban.


A dalektitán felemelte és meglendítette ormótlan bal lábát és teljes erejéből berúgta a ház falát. Aztán hatalmas, görcsörtös karjával benyúlt az óriási lyukon és tapogatózni kezdett a Doktor után.
Az időúr egy asztal mögött bujkált. A sarokban a fiú állt és keserű elégtétellel nézte a rettegő időurat.
– Szóval félsz egy óriástól. Ez lesz belőlem. Nézd, csak add meg magad a sors… - a fiú hirtelen felemelte a fejét. A dalektitán kihúzta a kezeit és valami más felé indult meg. Az utca közepén egy triceratops állt, a nyergében pedig Agatha. A lány leugrott az állat hátáról, és elindult a felé az épület felé, ahol a Doktor rejtőzött.
– Doktor! Ez egy álom!
Az időúr hálásan mosolygott a lányra és visszafordult a fiú felé.
– Igen, persze. Nem keresztezhettem a saját idővonalamat. Az álmainkban nem érvényesek a fizika törvényei, és hát ez is egy törvény.
– Hogy mi? – kérdezte a fiú, és hátrálni kezdett. A következő pillanatban halványulni kezdett.
– Igen, félek – mondta a Doktor. – Azonban a félelem az egyik legnagyobb adomány. Megerősíti az izmainkat, felkészít a harcra. Valójában nem az ellenségeinkkel harcolunk, hanem egy belső ellenfél. A félelem ellen. Ez egy álom, igaza van Agatha. Ez tényleg csak egy álom. És most felébredek.
A vulkánokkal teli síkság, a tornyok, a dalektitán ami épp élethalálharcot vívott a triceratopssal, a fiú. Minden, lassan eltűnt. Elnyelte valami átható fehérség, a Doktor a lány felé fordult és rámosolygott.
– Köszönöm Agatha, hogy megmentett.
A lány bólintott, és elmosolyodott. Ekkor a Doktor szemei felpattantak. A sok kacat között Agatha hevert, aludt. Valószínűleg bármit is művelt a képességeivel, az agyon is kifárasztotta. Az időúr leporolta magát, aztán a karjába vette a lányt és bevitte a hálószobába, majd az ágyra fektette és betakarta.
Egy orvosi szkennerrel ellenőrizte, nem volt a lányban az álomtolvaj maradványa, aztán saját magát is megnézte. Semmi…
Végül elindult az irányítóterembe, és elgondolkodott a történteken. A lány behatolt a tudatába, még ha csak más irányította akkor. Ez aggasztó volt, nagyon is aggasztó volt. Erősebb volt, mint gondolta.
Belépett az irányítóba, és kihúzta a konzol egyik rejtett fiókját. Egy tapaszt vett ki, amit a halántékára rakott. Az átlátszó lapocska pillanatok alatt átvette a bőrének a színét. Meg akart bízni Agathában.
Azonban ezernyi veszély történt, és el kellett zárnia a lány elől az elméjét. Elrakta a dobozkát, és elgondolkodott. Valójában nem a lánytól félt, hanem hogy a lány megtudja a titkát.
Az ajtó felé nézett, és elgondolkodott, hogy vajon nem e történt már meg ez?
Meghúzta az egyik kart, utasítva a TARDIS-t, hogy új kalandok felé vigye őket.


Adira töltött magának a teájából és belekortyolt. Ő nem volt dühös, több millió éve élt már. Ennyi idő alatt a vesztett csatákat már meg tanulta kezelni. Csak érdekes eseményeknek fogta fel őket, amiből talán többet és érdekesebb dolgokat lehet tanulni, mint a győzelmekből.
Például ez a lány.
Az üzletében lévő különféle egzotikus állatok nyugodtan aludtak a terráriumaikban, a kalitkáikban vagy más otthonaikban. Mindegyikben egy-egy újszülött álomtolvaj. Gazdatestre várva.
Hamarosan eljön az idő, hogy újra feltámadjon a népe, és folytass tovább az álmokkal való játszadozást. Társaságban sokkal izgalmasabb.
Előbb azonban meg kellett érkeznie a vendégének.
Agatha Holmes, addig nem nyugszik, míg át nem telepedik a lányba. Elnyomja az egóját, nem csak különösen attraktív volt, hanem még ígéretes is. A Doktor jól választott, csak elkell választania őket egymástól.
Egy magas, bőrruhába öltözött nő lépett a helyiségbe. Szőke haját rasztákba fonta, a bal csuklóján egy örvénymanipulátort viselt.
– Teát, Adams ügynök?
– Adams ügynök testét én irányítom – mondta a nő színtelen hangon, és leült Adirával szemben.
– Kiborgtechnológia, maga engem mindig meglep. Nem is tudom a nevét.
– Nem árulnám el önnek a nevem, Adira. Főleg, hogy tudom, hogy miféle lény is. Szóval, amit kérek…
– Előbb az én fizetségem. A Doktor társára van szükségem, arra a lányra, aki két kor gyermeke, de nem a sajátjában született…