Az időúr álma

− Álmodni furcsa dolog, Agatha, furcsa és zavaró. Nem igaz?
− Mire gondol Doktor?
− Annak idején otthon, Gallifreyn volt egy mese, egy legenda, amit meséltek nekünk.  Egy lényről, akit az tart életben, hogy álmokat fal fel.
− Hogy lehet felfalni egy álmot?
− Hát jó, nem teljesen az álmot. Inkább az agyad azon részét, melyek az álmokért felelnek.
− Meg szeretném kérdezni, hogy miért mondja ezt el nekem?
A Doktor nem felelt azonnal, matatott kicsit a vezérlőpulton, mint mindig ha nem akart egyenes választ adni. Agatha azonban már nem volt új játékos, ismerte a Doktor trükkjeit. Egyszerre lett ideges, aggódó és marcona.
− Doktor!
A Doktor továbbra sem felelt. Ellenben már csücsöritett is, ettől egészen furcsa, kacsaszerű arca lett.  A lány megismételte a felkiáltást. Erre a Doktor végre felnézett. – Nos?
− Ó, jó! Arról van szó, hogy észrevettem valamit, miközben figyeltem, ahogy alszik.
Agathát elhagyta delejes jó kedve.
− Mi van?
A Doktor ezen a ponton indokoltnak érezte, ha ütéstávolságon kívülre kerül.
 – Nos, néha benézek, hogy lássam rendben van-e minden… – kezdte volna indokolni e furcsa szokását, ám egy felé röppenő fél pár Converse megakadályozta ebben. Belátta, hogy az ő hibája, számolnia kellett volna a lehetőséggel. Amatőr hiba.
− Ha belegondol, ez érthető és igazolható.
− Nem.
− De tényleg. Mindenfelé sodródunk az űrön át, és én se vagyok mindig éber, hogy kiszűrjem a betolakodókat.
− Azt mondta, ide nem tud bejönni semmi.
A Doktor elhúzta a száját. Érezte, hogy most eljött az idő kiadni a kulisszatitkokat. Nem volt kedvére a gondolat.
− Talán volt benne egy kis csúsztatás. Élőlény nem is. De egy gondolat.
− Gondolat? Megint csak rémisztget, mint amikor meg akartam tartani egy négyfejű kaméleont?
Ez az emlék még fájt a lánynak. Archdarm legendás piacterén kóboroltak, mikor feltűnt neki egy lila kaftánba burkolt nő, aki kisállatokat cserélt el drahmaszerű érmékre. A Doktor azonban kategorikusan kijelentette, hogy ebben az életben (vagy bármelyik inkarnációjában) soha, de soha nem lesz a TARDIS-ban kisállat, pláne egy kaméleon.
−  A lényegre tapintott. Hozzáért a döghöz?

Reneszánsz

1499. Milánó

A feljövő telihold fénye bekúszott az ablakon, megvilágította a különféle találmányok tervrajzaival és festmények vázlataival eltakart falat, a döngölt földpadlót és a találmánya felett görnyedő férfit. Leonardo az utolsó fémhuzalt is a helyére illesztette és hátralépett, hogy megcsodálja a kész művet.
Egy több alkatrészből álló szelep öltött formát előtte. Az egy tartályból és egy gőzdugattyúból álló szerkezet hevert előtte az asztalon..
Halk lépteket hallott a háta mögül. A válla fölött hátrasandított és szemügyre vette a belépő férfit. Magas volt, izmos. Barna bőre és hegyesre nyírt fekete szakálla déli származásról árulkodott, a feje felső részét vörös turbán takarta. Fekete tunikát és nadrágot hordott. Azonban kék szemeiben volt valami nyugtalanító.
Mintha felsőbb hatalom irányította volna.
− Signore Guido, hamarosan kész a szerkezet.
A férfi odalépett, és megszemlélte a művet.
− Megfelelő? – kérdezte, miután láthatólag nyugtázta az eredményt. Az a dugattyúkból, fogaskerekekből, szivattyúkból és más alkatrészekből álló piramis valódi műalkotásnak látszott a szemében.
Az ő eszközeivel mindennek csak a silány másolatát tudta előállítani.
− Megfelel, mikor kész a többi darab?
− Azt már csak a helyszínen tudom megmondani.
− Jó – válaszolta a férfi kurtán, és a kezébe vette a szerkezetet.
− Tudom, nem hasonlít arra, amit ön javasolt, de sok ötlete megvalósítatlan, néhol improvizálni kellett.
− Maga a legalkalmasabb ember a világon, hogy megépítse. Meg fogja változtatni a világot.